A kötet prológusaként egy tizenhét pontból álló összefoglalás olvasható arról, mi mindent kell tudni annak, aki papírhulladékkal foglalkozik. A papír törvényei című bevezető rámutat arra, hogy minden világnak saját törvényszerűségei vannak, melyeket csak a benne élők ismerhetnek igazán. A „törvénygyűjteménnyel” bevezetett világ ez esetben a szemétszállítóké, mely szókimondó, őszinte és nyers, hiányzik belőle a finomkodás minden változata: „Egyszer a Közvágóhídnál, akkor még a Gazellával mentem, a kisautóval, volt egy koccanás. Hallod, nem lett semmi baja, egy faszfej befékezett előttem… Mármint a Gazellának, annak nem lett semmi baja, egyedül a hűtőrács hajlott be egy kicsit. A csávót kórházba vitték, remélem, meg is döglött azóta. Csak azért nem vertem meg ott helyben, mert felfüggesztettben voltam épp.” Elsősorban ezt a mikrovilágot mutatja be Toroczkay első regénye, egyes szám harmadik személyű mindentudó elbeszélőt alkalmazva (a párbeszédek függő beszédként illeszkednek a szövegbe), mindvégig a főhős, a fiú nézőpontjából.
Kemény és férfias univerzum ez, legalábbis első látásra.
Az itt dolgozók, a sofőrök (Zeller Gyula, Sándor bá), a kisfőnök (Bandi bá) egyaránt trágár beszédű, érzéketlen szereplőknek tűnnek, akik a nőkre tárgyként tekintenek, és a legtragikusabb és legbrutálisabb dolgokon is legfeljebb röhögni képesek. A visszafogott, szinte meg sem szólaló fiú azonban több hónap után rájön arra, hogy mindez valószínűleg csak a látszat, ezekben a perifériára szorult, kisodródott emberekben igenis érző szív lakozik. Nagyon érdekes karaktereket épít az író és a kukások beszélgetéseiből nemcsak a jellemük rajzolódik ki egyre részletesebben, hanem letaglózó történeteik, anekdotáik is, amelyek sokszor novellaszerű betéteket alkotnak a regényben. A szókimondó, nagyon gyakran szexuális tartalmú (Zeller Gyula például az orális szex elkötelezett híve és ezt nem győzi hangsúlyozni, gyakorlatilag folyamatosan erről beszél) megszólalások akár zavarhatnák is az olvasót, de ez a trágárság nem tűnik öncélúnak, sokkal inkább hitelesíti az ábrázolt valóságot. A regény legjobban sikerült rétege ennek a koszos, kilátástalan, durva környezetnek és a benne élő, saját magukon és mások sorsán is csak röhögni képes embereknek a bemutatása.
Az író egy outsider szemével láttatja ezt a miliőt, a főhős ugyanis nem a kukások közül való, hanem kívülálló, aki csupán időszaki megoldásként, pénzkereseti lehetőségként gondol a heti egyszeri, majd későbbi kétszeri szemétgyűjtésre. A sokáig névtelen fiú, (aki a többiek számára annyira jelentéktelen, hogy Jocónak nevezik, holott nem ez az igazi neve) magyar szakot végzett bölcsész, aki elvileg a szakdolgozatát írja és csak átmenetileg dolgozik a kukásoknál. Ez a rövidre tervezett időszak azonban egyre jobban elhúzódik, és az olvasó már a könyv első negyedénél láthatja, hogy ebből szakdolgozat soha nem lesz, és hogy a kukásélet átmeneti marad-e, az is erősen kérdőjeles. A passzív, cselekvésképtelen fiú ráadásul tisztaságmániás is, ami még inkább kiveti abból a környezetből, melyben dolgozni kényszerül. Keveset beszél, viszont kiváló megfigyelő, kedvencei a felhők, ezeket fotózza, ez az egyetlen dolog, ami valóban érdekli. A felhőkhöz való vonzódása szimbolikusan idealizmusát, a valóság talaján nehezen mozgó személyiségét árnyalja.
A kukásokhoz hasonlóan tehát a fiút is alaposan megismerjük, megtudjuk róla, hogy egy alföldi kisvárosból származik, édesanyját elvesztette, beteg apjával pedig folyamatos félreértéseken, egymás melletti elbeszéléseken alapul a kapcsolata. Kommunikációs problémái egyébként nemcsak az apjával, de a szerelmével is akadnak, egyszerűen nem tud mit kezdeni a realitással, a beszélgetésekkel, és persze önmagával sem. Olykor szimpatikus, elvarázsolt álmodozónak látjuk, máskor idegesítően béna, tehetetlen lúzernek. A szövegbe tördelt, tipográfiailag jól elkülönülő naplórészletei segítenek abban, hogy közelebb kerüljünk ehhez az ellentmondásos, általában szeretnivaló, de néha irritáló szereplőhöz, aki az életét olyan labirintusnak érzi, ahonnan nincs menekvés: „Korlátoz, lefoglal, elnyom. Ellehetetleníti az emberi kapcsolatokat. A szorongást csak fokozza, a problémát felnagyítja, a megoldást elodázza. (…) Talán a szégyen, a tehetetlen düh a tápláléka ennek a mögöttem loholó, fújtató szörnyetegnek. Labirintus, nincs kijárata.” Szerelmének (és önmagának) sem tudja elmagyarázni, ha ennyire rossz hatással van rá, miért nem tudja otthagyni alkalmi állását.
Értelmezni ugyan képes, hiszen kellően intelligens, megváltoztatni azonban nem tudja az életét.
A lírai megfigyelésekre hajlamos („Az ég most mint egy műtét utáni átvérzett fásli.”) főhős éppen ezért eljátszik a gondolattal, milyen lehet egy másik életet élni, egy másik sorsot beteljesíteni. Ezzel kapcsolatos álmodozásait felerősíti, hogy telefonján gyakran Süveges Csabaként keresik, így még könnyebb elképzelnie azt, milyen lehet egy másik élet díszletei között létezni.
A fiú szorongása, cselekvésképtelensége, lelki élete és a kukások nagyon is kézzelfogható mindennapjai mellett még más területekre is bepillanthatunk az elbeszélő segítségével. A kukásautó ugyanis nemcsak önmagában periféria (még a gyerekeket is azzal ijesztgetik, hogy ha nem tanulnak, kukások lesznek, maga a regény is reflektál erre), de megmutat olyan helyeket is, melyek erős szociografikusságot kölcsönöznek az alapvetően lélektani szövegnek. A papírgyűjtésre szakosodott hulladékgyűjtő autó például értelmi fogyatékosok intézetébe jár ki, de kórházak udvarairól is szedi a váladékokkal, nedvekkel teli papírhalmokat. Ezekben a képsorokban az emberi kiszolgáltatottsággal és esendőséggel találkozik a főhős, de apró képekben felvillan előtte a társadalom szerencsésebb felének környezete is, a könyvkiadói szerkesztőség vagy a politikai elit világa. Ez utóbbi helyeken mutatkozik esély arra, hogy munkát kap, de mindkétszer alkalmatlannak minősül, sem beszédírónak, sem fordítónak nem kell. Egyrészt azért, mert nem kifejezetten tehetséges, szorongásai visszafogják, másrészt pedig talán azért, mert már túl rég van a kukásokkal: „A fiú nem tűnt alkalmasnak a feladatra, ez világos volt. Sem papíron, sem élőben. És ő se tudta saját magát elképzelni, hogy egy irodában dolgozzon. Már túl sokat volt kukásokkal. Ez látszik az emberen. A tekintetén, a vállrántásán, ahogy beszél, mindenén.” Ezek a momentumok mind a társadalmi átjárhatatlanság realitását erősítik. Azt, hogy az egyik oldalról szinte lehetetlen a másikra kerülni, lentről felfelé legalábbis - mert „a melós az melós az melós”, ahogyan a fiú gondolataiban egy tautológia formájában ez a determinizmus megjelenik.
A lélektani és a szociográfiai dimenziók a legerősebbek a szövegben,
de csírájában ott van benne egy különleges szerelmi kapcsolat története, egy apa és egy fiú köteléke, de felbukkan egy halvány bölcseleti szál is (például amikor a regény elején a kukásautóban ülő fiú Camus Sziszüphoszára utal). A szerkezet talán feszesebb volna ezek nélkül a kitérők és felvetések nélkül, mert nem mindig épülnek szervesen a kukások életét, a kukásautón dolgozó karaktereket bemutató alaprétegbe. Ennek ellenére a Boldog emberek jó regény, emlékezetesek maradnak a láncdohányos, elhibázott sorsú, egyre lejjebb csúszó szereplők, akik egy kukásautó fülkéjében próbálnak meg boldogok lenni, bár az mindvégig egyértelmű, hogy a cím kizárólag iróniaként értelmezhető, hiszen sok minden van ebben a regényben, de boldog emberek nem igazán. Felejthetetlen karakter a főhős is, akit az olvasás után még napokig látunk magunk előtt, ahogyan az évszakok változását és a felhők vonulását figyelve csak hallgat, figyel és reménytelenségbe burkolózva ül a kukásautón.
