Az utazás mindig valahol egy misztikus, egyszeri élmény, az ember a hétköznapi szükségletein túl kapcsolatba lép egy új kultúrával, közeggel, néppel. Ez pedig rengeteg izgalmas és összetett tapasztalatot hordoz magában, amit sokszor nem lehet egy egyszerű jó-rossz palettára felhelyezni. Ki ne érezte már magát megilletődve egy olasz templomban? Ki ne veszett volna el egy nagy piac zsibongó forgatagában? Az utazás pedig még izgalmasabb, ha irodalomban találkozunk vele.
Péntek Orsolya új regénye, az Itt is istenek vannak egy csavargókönyv, vagyis megannyi utazást foglal magában, ami új formában tárja elénk a világot. Péntek korábbi regényeiről, a Vénusz jegyében című regényről és a Monarchia-trilógiáról részletesen írtunk.
Péntek Orsolya: Itt is istenek vannak (csavargókönyv) (részlet)
4. Milánó (részlet)
Tulajdonképpen a szomorúság az egyetlen bizonyosság, amelybe bele lehet kapaszkodni egy ilyen délelőtt.
Az eső a városközponttól északra kap el. Sem megálló, sem kapualj, sem metrólejárat nem kínálkozik, csak a masszív, vörös téglás kis templom.
Négyszögletes belső térre jutok, olyan, mint a legnyomorúságosabb pesti bérház zsebkendőnyi, mohás udvara.
Tétovázok egy pillanatig, végül mégis elindulok az udvart körülvevő oszlopsor mentén. Magába a templomba kőküszöbön át lehet belépni, a padlószint az utca szintje alatt van.
A templom üres és csupasz, az alacsony mennyezet alatt keskeny ablakok nyílnak, az egyik falon freskórészlet halvány körvonalai derengenek. Olyan, mintha épp elkezdték volna. Tiszták és erősek a figurák körvonalai.
Az égett olaj illata betölti a teret. Ezek szerint megtaláltam az egyetlen templomot, ahol még igazi mécsest használnak. Oldalt pislákol az egyik fülkében álló szobor alatt, az apró fénypont hol erősebben, hol gyöngébben ragyog az esős ég bederengő halvány fényében. A templom hátsó része homályba vész, mint az egész város éjjel a ködben. Csak akkor érzem, hogy átvizesedett a szoknyám alja, amikor leülök az oldalfalból kiugró kőperemre.
Furcsa mód nem fázom; a padlóból felszálló puha csönd melegít vagy az egy szem mécses lángja, esetleg a templom sötétbe vesző hátsó része felől érkező langyos légfuvallat. Várok, hogy elálljon, vagy hogy megunjam annyira az üldögélést, hogy eső ide vagy oda, nekiinduljak újra.
Szeretem ezt a fehér várost. Aznap már sokadszor járok benne, és bámulom a csipkévé oldott óriási kőtömböket az égbe emelkedés előtti örök pillanatban a dómon, majd az üveglifttel felmegyek a tér Galleriával szemben lévő oldalán a Mondatori tetejére, utána villamosra ülök, és vitetem magam, amerre megy.
Az akárhová menés régi trükk; láttam már így egy spanyol kikötőváros rossz hírű negyedét, Zágrábban a Sljemét nyáron, pattogott a fülem a szerpentinen, Bécsben néhány metróvégállomást, és egyszer így jutottam ki Velencében vaporettóval a város egyik végére, ahol egy szürke nadrágos, atlétatrikós férfi egy kabátos, kockás sálba burkolódzó öreggel sakkozott az egyik padon.
A tábláról levett figurákat egyszerűen zsebre vágták, mint túszokat, és a fiatalabb olykor oldalra köpött.
De Milánóban hiába villamosoztam és hiába metróztam a végtelenbe, oda, ahol már semmi nincs, semmi, amit az útikönyvek szerint látni érdemes, csak gyárak, hosszú kerítések, lakótelepek és lapos tetejű raktáráruházak, lerobbant külvárosi iskolák és csálé, valaha kidöntött, aztán úgy hagyott buszmegálló-táblák. Itt a város szélén is szabályos sorban álltak a sok ablakszemmel pislákoló, karcsú milánói házak. Nem lehet pontosan eldönteni, hol kezdődik Milánó széle, és most itt ülök egy templomban, a ki tudja, hol.
Lassan körbejárok; meg-megérintem a falat, ráteszem a mutatóujjamat az egyik freskómaradványra. Ez bizonyára tilos. Pedig a kezem száraz és meleg.
A szerzetes mintha a semmiből bukkanna elő. Görnyedt, majdnem arabosan sötét bőrű. Nem lehet eldönteni, hogy negyven- vagy hatvanéves. Azt sem, milyen rendhez tartozik, a kámzsás ruha meghatározhatatlan színű, talán barna vagy szürkésbarna, de hiányzik róla a ferencesek kötélöve.
Állunk egymással szemben pár pillanatig, mielőtt megszólal.
Egy szavát sem lehet érteni, pedig lassan, nyugodtan beszél, olyan lassan és nyugodtan, ahogy olaszul nem szokás. Aztán rájövök. Nem olaszul, hanem latinul szól hozzám.
– Bocsásson meg, nem beszélhetnénk inkább olaszul?
Visszhangzik az üres templomtérben a hangom, meglepődöm. Olyan, mint egy nagyon fiatal lányé, amilyen talán egyszer régen, minden előtt lehetett. Most már elromlott. A hangom is, én is. Kimarja az élet a torkot.
– Non intelligis te – mondja, vagy valami hasonlót mond, mintha arról beszélne, hogy ő nem ért vagy én nem értem őt, majd belevész a homályba.
Amikor átlépem a küszöböt kifelé, a szobor nincs a helyén. A kis láng egy üres falfülke előtt hunyorog. Visszalépek. Rosszul emlékszem – gondolom –, a másik sarokban volt. Körüljárom a templomot. Egyetlen szobor sincs sehol. Egyetlen fülkében sem. Az oltár is dísztelen: egy lábakon álló kőlap néhány lépcső felett.
Nem szobor volt, csak árnyék, ott volt, most nincs ott. Kilépek a templomból, átsietek az udvaron, kimegyek a kapun, átvágok az úttesten.
Az eső elállt, de az ég még borús. Szinte abban a pillanatban meglátom a metrólejárót, ahogy kilépek. A vörös M betű világít a szürkeségben. Hogy nem vettem észre az előbb? Felszállok az első szerelvényre. Elhatározom, hogy végigmegyek, bár mintha a múltkor már megtettem volna ezt az utat. A végállomáson nem volt semmi különös.
Olyan volt, mint bármelyik végállomás bárhol Európában.
Aztán mégis felpattanok három megálló után, és a negyediknél leszállok. Egy ugyanolyan milánói téren találom magam, mint amilyen beljebb, a városközpont felé is akad számtalan. A magasba nyúló, szabályos házak között körbefordulok. Ismerős nyugtalanságot érzek, mint gyerekkoromban, ha tilosban jártam. Egyre gyorsabban és gyorsabban gyalogolok körbe a téren, mintha időre kellene valahová odaérnem.
Angyalok – olvasom, és elolvasom újra, hátha rosszul látom a metróállomás tábláját. Nem látom rosszul.
Megvan. Megvan hát – gondolom, de hogy mi van meg, nem tudom. Külvárosnak nem lehet mondani, de belvárosnak sem igazán, itt egyszerűen egy hely az, mint ami a saudade Lisszabonban vagy a melankólia Rómában. Ott megfoghatatlan érzés, amely átlengi a várost, itt egy konkrét tér, ahol összesűrűsödik a milánóság.
Nem tudom, merre megyek, végül egy sarkon felnézek. Via Tortona. A szűk utca hosszában kerítés fut, mögötte vasúti sínek, a kerítésen vörösen, barokk pompával izzanak a vadszőlő-levelek. Végighúzom a kezem a téglafalon.
Óbuda. A Fehéregyházi úton végigfutó kerítés és a vörös téglás gyárépület. A térdig érő fű a ház előtt, amelynek homlokzatára ezerkilencszázötvenvalahányban ráírták kék betűkkel, hogy „szikvíz”, és a ház is, a felirat is megmaradt. A Bécsi úti villamos-végállomás péntek délelőtti bamba csöndje.
Kicsit felágaskodom, hogy ne csak a Via Tortonát és Óbudát lássam a hatalmas, kerek tükörben, amit talán azért tettek ki egy oszlopra az út szélére, hogy az autósok belássák a kanyart, talán a vonatok miatt.
Az alsó részét érem el lábujjhegyen, szinte spiccen, épp csak egy pillanatig tudok így állni, annyit látok, ahogy felvillan a szemem a tükörben.
Ocsmány a repülőút hazáig. Másfél órát késik a gép, de ki sem kapcsolhatjuk a biztonsági övet. Pesten a minibusz végigjárja a belvárost, aztán Bel-Budát, csak a legvégén, hajnali három körül indul el a Moszkva téren át Óbuda felé. A sofőr úgy csapja rám az ajtót, hogy azt sem mondja, jó éjszakát. Minek kell itt lakni.
Másnap tizenegy körül ébredek. Elbámészkodom a hegy felé, amelynek tetején hófelhők ülnek. Erzsébet-nap – gondolom álmosan, Erzsébet-napon, ha tud, leesik az első hó, mint 1993-ban, amikor elkezdett elromlani minden. Beütöm a keresőbe, hogy milánói templomok.
A híreseket egyszerűen átlapozom. Leszűkítem a kört a Dóm és az Angyalok megálló közé, végül virtuálisan bejárom az összes utcát az Angyalok környékén, amelynek természetesen semmi köze az angyalokhoz, a tér Ernesto de Angeliről kapta a nevét. Szisztematikusan végignézem az összes milánói templomról készült képet.
Egy sem hasonlít. Fél három, mire felállok a számítógép elől.
– Ez nem lehet. Nem lehet – mondogatom, aztán elfelejtem az egészet.
Tavasszal indulok neki újra. Ragyogó áprilisi hajnalon szállunk fel, és ahogy közeledünk, kristálytisztán látszanak alattunk a behavazott sötétkék hegyek, érzem a rönkházak szagát, az olvadó hólé friss illatát, hallom pattogni a tüzet a kőkandallóban, és legszívesebben leszállnék itt, a nyolc hegyen.
Épp csak ledobom a csomagom a szállodában.
Négy megálló az Angyaloktól, sajnálom,
De Angeli, számomra ez a tér soha többé nem lesz más, mint az Angyalok tere.
De melyik irányban?
A negyedik megállónál kiszállok. Fölszaladok a lépcsőn, és fordulok is vissza. Sem az utca, sem a megálló nem hasonlít, templom sincs sehol.
Visszaszállok, áthaladok a megállója alatt, és ismét számolok. A negyediknél kiszállok.
Lassan megyek fel a lépcsőkön, felnézek a világoskék, tavaszi égre, és megtorpanok egy pillanatra a napon, mielőtt előbb jobbra, majd balra gyalogolok jó tíz percig, aztán átmegyek az úttesten, de csak egy magas ház kapujához érek.
Semmilyen templom nincs sehol.
Fotó: Facebook - Péntek Orsolya írói oldala
