Fájdalmasan személyes kötet Szilasi László legújabb regénye: a Luther kutyái egy súlyos betegség és egy csodaszámba menő felépülés története, és az emberre feszülő mindennapoké, melyek a külvilág előtt sokszor rejtve maradnak, meg persze a tudaté, amelyen egyszer csak lyukak keletkeznek. Olyan lyukak, melyeket betöltetlenül hagyni nem lehet.
Felejtés. Könyvem az agydaganatom története – olygodrenroglioma WHO gradus 2. A tünetek 2015 elején váratlanul jelentkeztek, nem volt előjel. Egyetemi óra, kedd este. Észrevétlenül eltűnök a világból. Másnap ébredtem fel, a neurológiai klinikán. Eltűnt huszonnégy óra az életemből, és előtte is huszonnégy. Rettenetes érzés volt ez a hiány. Be akarod tömni ezt a lyukat. Tanúkat kerestem: egy kollégát, egy hallgatót, a volt feleségemet, a jelenlegi feleségemet. Kijegyzeteltem az emlékeiket. Beillesztettem őket a regényembe. Nehogy már abból a rövidke életemből hiányozzon még az a negyvennyolc óra is.
Szilasi László: Luther kutyái
Magvető Könyvkiadó, 2018, 284 oldal, 3499 HUF
Csoda. A gyógyulásom után csodát emlegettek a kórházban, csodát, azok a komoly és kemény emberek, harcedzett idegsebészek, neurológusok, szívós onkológusok. A csoda, gondolom, azt jelentheti, amikor valami úgy, olyan módon történik meg, hogy (emberileg) nem lehetséges megmagyarázni. Nem lehet tudni, hogyan történt. Vagy éppen miért. Azt hiszem, ezek derűs kijelentések. Kifejezték azt az örömöt, amit váratlan és titokzatos gyógyulásom bennük kifejtett. Ám ez az elszólásszerű derű mégis mélységesen szomorú. Elérték. Kivételesen. Nem is tudják, hogy hogyan. Megtörtént, számukra mindösszesen ennyi derült ki.
Luther kutyái. Luther ötvenéves kora körül abbahagyta az utazást. Otthon találkozott kedves embereivel, vagy ötven férfival, felesége, a hajdani apáca, Katharina von Bora főzött rájuk. Ettek, ittak, beszélgettek, néhányan pedig feljegyezték az Asztali beszélgetéseket. Tökfej az asztalok alatt kuksolt. Némán és mozdulatlanul bámulta a mozgó húsfalatokat. Luther nem foglalkozott a kutyájával. De egyszer azt mondta: látjátok, ez itt az ima. Szótlan, nem mozog, nagyon akar. Azért utal erre az esetre az én könyvem címe is, mert hirtelen észrevettem, hogy hívő ember létemre, itt, a nagy bajban nem imádkozom. Nem volt ima. Végeredményben erre a kérdésre próbált válaszolni a könyvem, de a kérdés talán így is értékes marad. Maradjon értékes, azon igyekeztem.
Mora, Mészöly, Krusovszky, Bán, Szilasi - Ilyen volt a Margó negyedik napja!
Mozaikokból építkező történetek, egy osztálytalálkozó, ahol hirtelen megugrott a mortalitási ráta, a legjobb ponton „fennhagyott" novellák, az írót inspiráló dac és egy betegség nyomán eltűnő napok - címszavakban ilyen (is) volt negyedik nap a Margón.Terézia Mora mindig a legbotrányosabb változat...
Szilasi László: Luther kutyái
[6. Műtét: előtte]
Szerda reggel van, fél tíz lehet. A szememet egyelőre nem bírom kinyitni. Össze vagyok törve. A számban vér íze. Az alsó ajkam belső fele fáj, mintha korábban jó alaposan összeharaptam volna a szemfogaimmal. Sokáig tarthatott. Vannak sebek is, azokat nyalogatom. Magamat haraptam. Vajon miért. Próbálom megmozdítani a karom. Váratlan fájdalom. A lábammal se jobb a helyzet. Mintha a bordáimon is fájna a hús. Fájó bordacsont, odabent lakik a fájdalom. Nyitnám a szemem. Nem megy. Van egy különös, máskor nagyon ritkán tapasztalható, éteri érzet, de a testi állapot olyan, mintha vak lovak megvadult csapata végigtaposott volna rajtam. Pihennem kell.
Fogalmam sincs, hol lehetek. Annyira emlékszem, fiatal nő áll mellettem, a fülembe susog. Nem látom, de érzem az illatát. Kedves, határozott, kemény. Mond valamit. Nem értem. Valószínűleg tudja, hogy nem értem, újra próbálkozik. Aztán újra. Epilepsziás rohama volt. Az egyetemen lett rosszul. A mentők hozták be. Valószínűleg érgörcse lehetett. Az lehetett az ok. Érti, amit mondok? Az utolsó mondatot érteni vélem. Mintha kérdő mondat lenne. Mire vonatkozik. Nyilván az előző mondatokra. Egyszerű mondatok. Minden mondat egyetlen információt hordoz. Epilepszia. Egyetem. Mentők. Érgörcs. Az az ok. Annyira büszke vagyok a megértésemre, hogy nem is válaszolok a kérdésre. Pontosabban: válaszolok, de a saját kérdésemmel. Visszakérdezek a kérdésre. Nem is olyan egyszerű művelet. Hangom erős, határozott, nyoma sincs benne a félelemnek. Teljesen átlátom a helyzetet, kívülről érdeklődöm, mintha nem is rólam lenne szó, kései Clint Eastwood.
Mennyi esélyem van?
A fiatal nő felnevet. Nagyon közel hajolt már, a bőre az enyémhez ér, kedves az illata. Nem látom az arcát. Valahonnan tudom, hogy egy kemény, csíptetős alátét van nála, azon papírlap, valamiféle kérdőív, arra ikszel és jegyzetel. Szép a nevetése. Anyás és gyermekes egyszerre. Bizonyára tanították neki valahol, ez sem zavar. Ugyan már, válaszolja, az még nagyon messze van. Nagyon messze. Ezt is értem. De milyen értékeket vehet fel ez a nagyon messze. És mi az, ami nagyon messze van. Rá is kérdeznék. Aztán lever a fényes köd.
Mindez kora reggel történhetett, a hajnali váltás után. Alig dereng az egész, mégis teljesen bizonyos. Egy idő után kezdtem magamhoz térni, visszaóvakodott lassan belém a tudat, de ezt az óvatosan szilárduló tudatot szinte teljes egészében egyetlen szó töltötte be: epilepszia. Morbus sacer. Szentbetegség. Nyavalyatörés. Sülykór. Frász. Bizonyos értelemben laza dolognak tartottam ezt a betegséget. Epilepszia. Van benne valami mélyen romantikus. Epilambanein. Meglepetés által megragadva lenni. A betegség neve ebből a görög igéből származik. Még ezt is tudtam. „Ti, egészséges emberek, elképzelni sem tudjátok azt az örömöt, amit mi, epilepsziások érzünk a roham előtti pár másodpercben. Nem tudom, hogy ez az érzés másodpercekig, órákig vagy hónapokig tart-e, de higgyétek el, nincs az a boldogság a Földön, amiért ezt elcserélném” – ezt mondta Dosztojevszkij az auráról. Dmitrij Dmitrijevics Sosztakovics pedig fokális rohamtípusban szenvedett. Átmeneti, rohamszerűen jelentkező, erős zenei hallucinációk. A művész koponyájában, a bal oldali agykamrában ott rejtőzött egy világháborús repesz.
A cikk eredetileg a Könyves Magazin 2018/2. számában jelent meg.
