Vajon tud-e vigaszt nyújtani az írás? Vagy a vigasz-e az egyáltalán, amire szükség van ilyenkor? Hogyan kapcsolódhatnak egymásba a múltbeli emlékek és a jelen napjai? Szilasi László minden este 18:48-kor hívta fel az édesanyját, ezt pedig az sem borította fel, hogy az asszony meghalt. A szerző írásban folytatta az immár egyirányú beszélgetést. Naplószerű feljegyzések és hosszabb számvetések váltják egymást. A kötetben az anya mély vallásossága nyomán minden eseményben jelentés keresi.
Szilasi László: [18:48: telefon] (El nem hangzott beszélgetések anyámmal)
Naplóregény: zsolozsma és mantra
EMLÉKSZEL,
volt egy könyvem, amit esténként apránként felolvastam neked a telefonba, az életem története, de csak azért, mert a nagylányom Athénból Szegedre járt pszichológushoz, Zoomon beszélgettek, számok vonala az életed, tegyél egy pontot a fontos eseményekhez, és aztán lassan én is kedvet kaptam ehhez, nagy pontok, kisebbek, közéjük még kisebbek, csak amire emlékszem, fikció nélkül, ez lett a könyvem, és aztán most októberben meg is jelent, gyönyörű a borítója,
Robika találta, a posta előtt állhatott a fotós, onnan fényképezte le a Fiumét, a Jókai Színházat meg azt a nagyon kevés autót, ami akkor, az 1950-es évek közepén Békéscsabán járt,
sokak szerint a legszebb könyvem, 425 számozott oldal, nem is értem ezt a méretet, ez a leghosszabb könyvem, miért, felutazunk Pestre, Margó Fesztivál,
és azonnal összeveszünk a barátnőmmel, mert a legszebbik zakóm ujja belelógott a galambszarba, letörlöm, de a vita tovább folyik, ülünk a sötétben, whiskyt iszunk laposüvegből, azt érzem, mindketten megsérültünk, nem jó ez, de hátha elmúlik, egy büdös bunkó, aki vagyok,
de odabent nagyon jó a beszélgetés, a kisebbik lányom is ott van, és most először mondja ki, hogy de jó lett volna, ha tovább tart, el se hiszem, a barátom pedig azt kérdezi, hogy akkor most kiírtad magadat az életedből, én meg azt válaszolom, hogy igen, ki, voltak az emlékképeim, és aztán szóvá tettem őket, nem jártak jól, átalakultak azzá, ahogyan elmondtam őket, ottlikos ez a gond, mégsem tudom másképpen látni,
aztán van még egy hosszabb, összefüggő rész, 1980. szeptember 24-én szerdán játszódik, Jaminában, a Franklin utca 36. alatt, három gyerek, két szülő, nagyanyám már halott,
a másik öregasszony pedig demens, de ezt senki nem hiszi el neki, a szüleim nem ismerik ezt a szót, ezt a fogalmat,
ez mire kellett?, nem tudom, talán azért kellett, mert idegesített, hogy csak akkora emlékcafatjaim vannak, amik elférnek egy oldalon (16-os betűméret, Times New Roman betűtípus, 1-es sorköz, sorkizárt),
kellett valami nagyobb, a nagyság bizonyos értelemben igaz illúziója, aztán ülünk együtt valami előkelő helyen, és azt érzem, hogy túlságosan kitárulkoztam, és minden tekintetben vaskosan elárultam a szeretteimet, kukucs.
*
MI OTTHON SOHA NEM
foglalkoztunk vele, de most, hogy már mindketten meghaltatok, és ugyanabban a sírban nyugodtok, mégiscsak hazamentünk Békéscsabára, mécseseket is vittünk, pedig azt aztán nekünk végképp nem kellene,
megkerestük Robikát, együtt mentünk el először Anyumama sírjához, jaminai evangélikus temető, elegáns hely, jobboldalt vannak, hátul, közvetlenül a belső főút mellett, gyönyörű minden, de én
inkább az általános iskolai örök szerelmemre emlékszem, aki annak idején itt lakott a közelben,
szemének íve, orra vonala, pimasz ajka számtalan későbbi szerelmi társamban visszaköszönt,
találkoztam vele a strandon, most könyvelő, egy motorostársaság tagja, van egy régi, piros Moto Guzzija, bár inkább az aktuális barátja gépén utazik, egy régi napon ültem az autóban a temető előtt, olvastam Jim Corbett könyvét az emberevő tigrisekről (nem a fiatal és egészséges eszi meg az embert, hanem az öreg és beteg), úgy tettem, mintha nem venném észre, elhitte, vagy úgy tett, mintha elhitte volna, aztán átgurultunk hozzátok, valaki járt ott már előttünk, letisztították és feldíszítették a sírt,
gondolom, az unokatestvéreim lehettek, ki más is lett volna, nem gondoltam, hogy a tengeri csiguszok házai ott lesznek, de ott voltak, nekem elég rossz véleményem van az emberekről, de ez most meglepett, hirtelen megváltozott ez a kínos nézet, hátha mégis rendesek ezek a csabai figurák, legalábbis a halottak híres napján, amikor a küzdő egyház megemlékezik a szenvedő egyházról,
nem vitték el, bazmeg, anyám, a csiguszaitokat, ott állnak, szimmetrikusan, a két sírkövön, nem rossz érzés egy ilyen világban élni, vagy csak nem járnak ki a temetőkbe,
alig lehet elhinni, apai nagyszüleim a tanyájukon éltek, a kukoricaföldek között vészelték át a szocializmust, és amikor meghaltak, ide temették el őket, egész testük itt van a sírkövek alatt, hirtelen átkerültek ide, a mérnökök és az orvosok, a földesurak és a gyógyszerészek, a tanárok és a híres sportolók közé,
igen, mert a temető teljesen demokratikus, a népet leuralja a halál, nincsen kivétel, hamvaitokat, közepesen olcsó urnáitokban, rájuk temettük el, nem éreztek semmit, nem örültök már sem nekünk, sem a csiguszok megmaradt héjának, és mégis segítetek nekünk eljutni oda, hová is.
*
ÉS AZTÁN EL KELLETT UTAZNI OSTRAVÁBA,
mert A harmadik hidat, még a nyáron, csehül is kiadták, különös város, különös szokások, ott úgy van, hogy
a régi szocialista öntödebirodalmakat nem lebontják, hanem megőrzik, turistalátványosságot csinálnak belőle, bármelyik Bruce Willis-filmet le lehetne itt forgatni,
különös világ, olyan, mintha az ördög teremtette volna (a természet meg olyan, mintha ember tervezte volna meg: ez az esztétika, ez a rettenetes megfordítás, ez a genetikai dekonstrukció), eszelős tömbök törnek a magasba, a rövid gyári vonat meg a füvön fut, Tarkovszkij is megtalálta volna,
és aztán egy lifttel felmegyünk a legmagasabb építmény legtetejére, szörnyen drága a jegy, de odafent le lehet inni majd az egészet, feketekávé & Fernet Branca (ki is fejtem az elméletemet: a mediterráneumban Fernet, a Monarchia utódállamaiban Unicum, északon Jägermeister, de ez most teljesen mellékes),
körbesétálunk, olyan nagy a tériszonyom (nem attól félsz, hogy leesel, hanem attól, hogy leugrasz), mint utoljára a kolozsvári Szent Mihály-templom tornyában, belesimultam rettegésemben a falakba, le is megyünk gyorsan innen, hívjátok a liftet,
odalent viszont unalmas a béke, este van az estem,
pompásan érzem magam, odavissza remekül fordítanak, másnap pedig felmegyünk a Füstölgő Hegyre, vékony, városi cipőm van, bőr a talpa, hamar átázik, de mi csak mászunk, mászunk, fel egészen a tetőre, illatos füstben áll az egész város alattunk, a füst pedig azért illatos, mert apránként idehordtak mindent, ami az öntödék meg a bányák hulladéka (igen, bányák is vannak, lemehetsz beléjük dolgozni, egész napokat tölthetsz el bennük, van csákány, van munkaruha, van ebéd, üzleti szénmocsok és esti zuhanyozás),
réteges itt a szennyezési borzalom, de ezek a csehek mégis meghagyták, vékonyan szivárog a felületből a füst, talán nem is szürke, mint a Nomos csodálatos karórái, műalkotássá tették az előző korszak mocskát,
mekkora trükk, bazmeg, már bocsánat, édesanyám, ezt kellene csinálni a Téglagyárral, a Barnevállal vagy a Kötöttárugyárral Csabán, iszonyatosak voltak, a bezárt emberi tér rettentő monumentumai, de ne semmisítsük meg őket, a nyomaikat, hanem legyen belőlük magasművészet, hozzák a városnak a turisták pénzét unásig, mit szólsz hozzá, drága anyám.
*
