Te mit tennél, ha össze lennél zárva egy autóban egy gyilkossal? Kiugranál vagy megpróbálnád átvenni a vezetést? Alex Pavesi új krimijének alábbi részletében pontosan ez a kérdés. Az autó nagy sebességgel halad egy erdőn keresztül, az egyik fél folyamatosan hazudik, a másik pedig direkt hallgat. A feszültség egészen a pattanásig feszül, és miközben egyre fogy a menekülésre felhasználható idő és lehetőség meg kell hozni a döntést, ami akár halálos is lehet.
Alex Pavesi a nagysikerű Nyolc nyomozó című regény alkotója, ami megjelenésekor igen megkavarta a krimiirodalom szokványos szabályait. Az újonnan megjelenő kötete, A meg sem történt gyilkosságok szintén újragondolja a formulát, ezúttal egy olyan játékra hívja az olvasókat, ahol mi magunk kell hogy kitaláljuk, melyik gyilkosság valódi és melyik csak a fantázia szüleménye.
Alex Pavesi: A meg sem történt gyilkosságok (részlet)
Ford. Pék Zoltán
– Nem akarom, hogy rossz embernek tarts…
A hétvége jól indult, de mint minden hétvége, borzalmasan ér majd véget. Anatol oldalvást Janikára sandított, várta a reakcióját. A kormánykerék apránként a nő irányába fordult. Hallották a bogáncs ropogását a kerekek alatt, érezték, ahogy a bal első kerék súrolja az emelt padkát. Akkor Anatol újra az útra szegezte a tekintetét. Soha nem volt valami jó sofőr. A hibát egy vállvonással vette tudomásul, reflexszerűen visszarántotta a kormányt, aztán folytatta:
– Csak mostanában valahogy nem vagyok önmagam. Érted, mire gondolok? Szanaszét estem.
Janika diplomatikusan bólintott, de nem válaszolt. A mellette lévő ablakon keresztül figyelte az elsuhanó tájat: sárga mezők és megfakult dombok a jellegtelenül fehér ég alatt. A kardigánja ujját markolászta. Egyetlen szót sem szólt, amióta beszálltak a kocsiba. Úgy gondolta, illik hozzá a hallgatás.
– Minden olyan érzés, mint egy álomban – folytatta Anatol. Szétnyitotta a jobb kezén az ujjait, és a réseken keresztül bámulta az utat. A körmeit vastag koszcsík koronázta. –
Amikor meghal valaki, aki közel állt hozzád, minden valószerűtlen lesz. Túl nagy változás, nem bírod egyszerre feldolgozni. Mindent álomszerűvé tesz. Érted, mire gondolok?
Előző nap volt Anatol harmincadik születésnapja, az utolsó májusi nap pedig szokatlan hideget hozott. Sűrű, késő reggeli köd borította a tájat, a fűszálak kísértetiesen derengtek.
– És ha semmi sem valóságos, akkor nem is számít semmi. Nem tudod megkülönböztetni a jót a rossztól. Olyasmit csinálsz, amit normális esetben nem tennél. Olyasmit mondasz, amit normális esetben nem mondanál. Ha furcsán viselkedtem a hétvégén, akkor ez az oka.
Hétfő reggel volt ugyan, de munkaszünet. Janika a hosszú hétvégét Anatolnál töltötte a többi barátjukkal, és a férfi most a pályaudvarra vitte, hogy elérje a vonatot hazafelé. A régi, erdőzöld kabrió megviselt vinyltetejének egyik oldalán szakadás éktelenkedett. A lyukat több réteg ragasztószalaggal tapasztották be, a hideg levegőnek azonban így is sikerült utat találni az autó utasterébe.
– Valószínűleg nem jól magyarázom…
Anatol csak mondta a magáét, miközben lassított és indexelt, hogy lekanyarodjon a főútról egy keskeny mellékútra, amelyen nem látszott semmiféle felfestés. Levette a kezét a kormányról, és várta, hogy a szembejövő forgalomban rés nyíljon.
– Csakhogy a bánat bármilyen alakot képes felölteni. Egyik nap így nyilvánul meg, másnap meg úgy. Néha bűntudat lesz, néha megbánás. Olykor csak szomorúság. És vannak napok, amikor inkább sokk. – Anatol apja váratlanul halt meg, öt héttel korábban. – Nem mentegetőzni akarok. Sajnálom, ha tegnap gorombának vagy indulatosnak tűntem. De az ember képtelen perspektívában nézni a dolgokat, ha a hangulata így ingadozik.
Egyszer majd megérted, amikor elveszítesz valakit, aki közel áll hozzád, Janika.
Nyers alapszínű autók sorjáztak mellettük. Janika kinézett a férfi mellett jobbra. Az út, amelyre be akarnak fordulni, mintha nem vezetett volna sehová. Egyetlen tábla sem mutatta, hová visz, és a végén sem látszott semmi, csak a kátyús úttestet szegélyező bolyhos sövények, amelyeket összecsippentett a perspektíva.
– Anatol – szólalt meg végre Janika. – Hová megyünk?
– Bánat! – bólogatott Anatol hirtelen támadt lelkesedéssel. – A bánat valójában a bűntudat, a sajnálat és a hitetlenség kínos kotyvaléka. Mert ez a három a fő összetevője.
– Hová megyünk? – ismételte meg a nő.
Hirtelen rés nyílt a forgalomban. Anatol rátaposott a gázra, csakhogy túl későn forgatta el a kormányt. A csörgő-zörgő kabrió átvágott ugyan a szemközti sávon, de elvétette az utat, és belegázolt a turbolyásba. A férfi káromkodott, és rükvercbe kapcsolt. Hátralódultak, pont egy szembejövő autó útjába. Aztán csigalassan ráfordultak az útra. A másik kocsi dudaszó kíséretében elhúzott mögöttük.
– Első bizonyíték – fintorgott Anatol. – Elveszíted az ítélőképességedet.
– Nem erre van az állomás – jegyezte meg Janika.
Témaváltás gyanánt Anatol bekapcsolta a rádiót, ám csupán egy helyi hírműsort talált, és még azt is el-elnyomta a sztatikus zörej. Kikapcsolta.
– Na tessék, a rádió berekedt.
Janika újra megszólalt, még sürgetőbben:
– Anatol. Hová megyünk?
– Ne aggódj, ez a szebbik út. – Anatol az üres messzeségbe mutatott. Az előttük húzódó út felért egy üres lappal. – Nemsokára balra fordulunk. Tutira jártunk már erre.
Janika megint kinézett a mellette lévő ablakon. A kilátást magas sövény takarta el, de ahol rés nyílt, ott is csak mezőt látott, amelyet szürkére fakított a köd.
– Ez nem valami szép.
– Derűs időben az lenne.
A nő most megfordult az ülésben, és kinézett a hátsó szélvédőn, abban bízva, hogy más is jön utánuk, ám az út hátul is szakasztott olyan üresen nyúlt el, mint elöl.
– Az állomás nem erre van, Anatol.
– Lehet, hogy nem ez a leggyorsabb út, de elvisz oda. És errefelé kellemesebb vezetni.
Janika az órájára pillantott.
– A vonatom tíz perc múlva indul.
– Tizenkettő – pontosított a férfi. – Rengeteg időnk van.
– Nem szeretnék kockáztatni. És jó helyet akarok. Nem ülhetek két órán keresztül dohányzókocsiban. Összeveszek mindenkivel. – Janika hangja nyugtalanságról árulkodott. – Vigyél vissza! Légy szíves.
Anatol összerezzent az utasítás hallatán. Ujjaival dobolni kezdett a kormánykeréken, majd megrázta a fejét.
– Megmondom az igazat, Janika. Nem a tájról van szó. Nagyon kell pisilnem. Mindjárt megállok. Ez csak egy kis kitérő.
Ismét a távolba mutatott. Az ujjai vastagok és izmosak voltak, a kézfeje hatalmas. Legalább a nyolcadát kitehette a férfi kétméteres magasságának. Anatol majdnem túl magasra nőtt ehhez a kocsihoz: a feje úgy nyomta felfelé a puha tetőt, akár egy sátorrúd.
– Ne aggódj – tette hozzá. – Nem tart sokáig.
Janika ismét kikémlelt a hátsó szélvédőn, de már nem látta, hol kanyarodtak be.
– Az állomáson van vécé – jegyezte meg. – Az miért nem jó?
– Egy perc az egész. Van előttünk egy kis erdő, amin átvezet egy földút. Magántulajdon, viszont soha senki nem használja. – Anatol oldalt fordult, és Janikára vigyorgott. – Mondhatjuk, hogy természetes illemhely…
Az autó újra Janika oldala felé sodródott. Kőkemény szeder pattogott le a szélvédőről.
– Anatol. – Janika igyekezett felemelni a hangját. – Te vissza tudod tartani a pisilést, de én nem tudok visszatartani egy vonatot, igaz?
– Nem is kell, Janika. Nézd meg az időjárást! A vonat késni fog.
– Ezt nem tudhatod! – Janika most már szinte kiabált, és az ajtókilincsbe kapaszkodott. – Nem akarom lekésni. Nem akarok az erdőbe menni!
– Sajnálom, Janika. De bajom lehet belőle, ha nem állok meg. Mindig így járok, már gyerekkorom óta. Ez az én átkom. Két méter magas vagyok, a hólyagom viszont akkora, mint egy citrom. Gyorsan lerendezem. Max kilencven másodperc. Gyerekkoromban lemértem. A kisfiúk szeretik az ilyen dolgokat. Nem mintha én valaha is kicsi lettem volna.
– Anatol! Ha most azonnal nem fordulsz meg, kinyitom az ajtót, és kiugrom.
Bár Janikában felmerült, hogy veszélyben lehet, túl makacs volt ahhoz, hogy ne feszítse tovább a húrt. A baráti társaságban ő számított a legfélénkebbnek, ugyanakkor a legmakacsabbnak is. Ha mégis megszólalt, általában vagy azért, hogy vitát kezdeményezzen, vagy hogy megdorgáljon valakit.
A férfi elmosolyodott.
– És ez hogyan segít eljutni az állomásra? Na meg mi lesz a poggyászoddal? Azt is dobjam utánad?
– Tudom, mit tettél. – Janika biztosra vette, hogy minden, amit Anatol itt a kocsiban mondott neki, hazugság. Még sosem jártak errefelé. Emlékezett volna rá. És kizárt, hogy a vasútállomásnak akár csak a közelébe is vinné őket. Ez az út lejtett, míg az, amiről lekanyarodtak, emelkedett. És közvetlenül az indulás előtt, alig tíz perccel korábban, amikor ő már cipőben várakozott a bejárati ajtónál, hallotta, hogy a férfi használja a vécét. Azt a csobogó hangot nem lehet mással összetéveszteni. – Mindent tudok.
Anatol még a bánatát is erősen eltúlozta.
A férfi felnevetett, a hitetlenkedéstől azonban úgy hangzott, mintha a levegőt kapkodná.
– Mégis mi az a „minden”, amit tudsz?
Anatol monológja alatt Janika lopva lenyúlt, és megnyomta a férfi biztonsági övének kioldógombját. Most csendes felháborodással várta a tökéletes pillanatot, hogy elengedje a tenyerébe rejtett csatot.
– Gyilkos vagy, Anatol.
Amikor egy egyenes útszakaszhoz értek, elengedte a csatot. Az felpattant, és végigsiklott a férfi hasán.
– Mi a…
Anatol elkapta a furcsa, lapos szerkezetet, és lepillantott rá. Mindig is úgy gondolta, hogy egy kutyára hasonlít: fémorr, műanyag fülek. Aztán felnézett, és észrevette, hogy Janika közben áthajolt az ő oldalára és megragadta a kormánykereket. Mielőtt kitalálhatta volna, mi a szándéka, a nő élesen jobbra kapta a kormányt, egy nagy gesztenyefa felé, ami az út szélén állt.
– …faszom?
A kabrió felhajtott a keskeny padkára, felugrott a levegőbe, és egy méterrel a föld felett nekiütközött a fának.
Anatol teste előrelendült. A félig elnyűtt biztonsági öv elkapta a jobb vállát, amitől a teste oldalt pördült, így a halántéka meg az állkapcsa egyszerre csapódott a kormánykeréknek, és a nyaka fogta fel az ütközés erejét. A térde nekivágódott a műszerfal aljának. A bal karja fellendült, és eltalálta a szélvédőt.
A kocsi egy negyed körívet írt le a fa töve körül. Janika oldalra zuhant. A karja és a válla az ajtónak ütődött, a fejét pedig beverte az ablakba. Úgy érezte, elszakadnak a nyakizmai.
Az autó az útra merőlegesen állt meg. Ahogy az adrenalin elnyomta a nyakában érzett fájdalmat, Janika erőt vett magán, és Anatol felé fordult. A férfi feje a kormánykeréken pihent, tőle elfordulva, bal karja mozdulatlanul hevert a műszerfalon. A kézfeje túlságosan oldalra hajlott. Az álláról vér csöpögött a térdére. Janika nem tudta megállapítani, hogy él-e, vagy meghalt. Megvizsgálta hátának széles ívét, majd a tenyerét a válla közé helyezte, de nem érezte, hogy lélegezne. Egy ujját rányomta a nyakára, ám nem talált pulzust.
– A picsába – suttogta.
Most rajta volt a sor, hogy a széttárt ujjai között bámulja a világot, és feltegye magának a kérdést: valóságos mindez?
Tényleg megölte Anatolt?
Fotó: Agave
