Az utolsó egyed főhőse 1835-ben a lille-i Természettudományi Múzeum megbízásából egy Izland melletti szigetre utazik, ahol véletlenül szemtanúja lesz egy óriásalka-kolónia lemészárlásának. Abban a pillanatban nemcsak az ő élete változik meg gyökeresen, hanem az egyetlen túlélő madáré is. Vajon kialakulhat köztük barátság? És lehet-e egy pingvin melankolikus vagy éppen jókedvű?
Miközben a férfi igyekszik felfedezni újdonsült „háziállatának” természetét, a háttérben egyre inkább adja magát a kérdés, hogy mit tehet az ember, ha megszeret olyasvalakit, akinek bizonytalan a jövője.
Sibylle Grimbert: Az utolsó egyed (részlet)
Már nem volt halszaguk, Gusnek nem csípte többé a só a bőrét, Elinborg haját sem borzolta össze többé a szél: lesimított haját kettéválasztva, fülét eltakarva viselte. Házitanító foglalkozott a gyerekekkel, néha elvitte őket sétálni az erdőbe. Mindannyian szerették Dániát, a széles utcákat, a lovak patájának zaját a fakockákon.
Gus 1845-ben állást kapott a koppenhágai egyetemen. Kutatásait kiterjesztette az északi növényvilágra, biológiára.
Hetente többször vacsoráztak náluk egyetemisták.
Családias hangulatban, mértéktartó és fesztelen stílusban, komolyan beszélgettek, nagyjából mindenről. Koppenhágán kívül álló házuk nem volt túl nagy, de társult hozzá egy bohém kert, amelyhez természetesen egy medence is tartozott: épp szemben állt a tengerrel, ami Prosp miatt volt nagyon fontos. Gyakran jártak arra hajók, de a madár már hozzászokott.
Így aztán Prosp többé-kevésbé ugyanazt az életet élte, mint korábban, kivéve, hogy nagyjából egy hónapja modellt állt Augustine-nel egy festményhez.
A kép a festő és a kislány ötlete volt.
Gyönyörű gyermekportrénak ígérkezett, a pingvin szigorú formájú, veszélyes csőre jól elvált a kislányruha egyszerűségétől, a kislány pedig a festőre vagy a festőállványra meredt, arckifejezése komoly, egyszersmind csibészes, és teljességgel tudatában van a pózolásnak. A háttér tavirózsazöld volt. Egy kívülállónak furcsa lehet az egyre inkább protestáns lelkészre hasonlító madár és a szétbomlott fonatú kislány – mint aki épp most hagyta abba a játékot – párosítása, de Gus úgy gondolta, hogy az ő szemükben ez a barátságot jelképezi majd, a Prosppal való életük természetességét.
Gus nem akart többé a faj jövőjére gondolni.
A madara pusztán egy kissé különös háziállat és persze a barátja is volt, különcség, amit a diákjai imádtak. Nem volt megoldás arra, hogy a faj ne pusztuljon ki, ami olyan súlyos, olyan nagyszabású esemény, hogy jobb nem is gondolni rá, helyette inkább a saját életüknek örültek. Egyébként Gus ezért is foglalkozott inkább a flórával egy ideje. Egy százszorszépet elveszíteni nem tűnt annyira drámainak, mint egy hanggal és érzésekkel bíró élőlényt.
Néha azon morfondírozott, hogy ha valaki néhány év múlva meglátja Augustine és Prosp portréját, azt kérdezi majd magában, mi volt ez a mesebeli lény, ez a szárnyak nélküli, hatalmas madár az óriási, rinocéroszorra hasonlító csőrével. Ezen gondolkodott, miközben nézte a madarát, de rögvest el is hessegette a gondolatot, mert tehetetlenségérzés követte, és homályos lelkiismeret-furdalás, amiért nem tudott több óriásalkát befogni és védelmébe venni, amikor Eldey szigetén megmentette Prosp életét.
Prosp öregedett ugyan, de meglepő módon még mindig nagyon élénk volt, bizonyos értelemben akár egy gyerek.
Imádta a rákot, sokkal inkább, mint a halat. Még duzzogott is, ha túl sok heringet kapott; egy szép napon pedig elcsent egy darab kenyeret, amit Ottarr hagyott a kertben. Onnantól kezdve, ha valakinek a kezében kenyérdarab volt, esetleg keksz, Prosp rikoltozva, szemérmetlenül követelt belőle, egyáltalán nem tartva attól, hogy megbüntetik. Gus szerint a pingvin biztonságos életmódja – vagyis hogy soha nem kellett harcolnia a táplálékért – volt a felelős azért, hogy Prosp természete szeszélyessé és a végsőkig követelőzővé vált; egy kicsit úgy viselkedett, mint egy gyerek, aki a szüleitől függ: néha megbüntetik, de inkább engednek neki.
Ennek ellenére, amikor esténként, a tanítványai távozta után egyedül maradt az állattal a neki készített melegházban, Gus a melankólia jeleit vélte felfedezni rajta.
Persze az is lehet, gondolta, hogy a saját melankóliájáról van szó, csak ráfogja a ködös tekintettel távolba meredő állatra.
Gus olyankor odahívta magához Prospot, intett neki, a madár pedig imbolyogva nekiindult, és odatartotta gazdájának a nyakát, hogy megsimogassa. Ahogyan az Orkney-szigeteken, főleg pedig a Feröer szigeteken csinálta, három korsó vizet locsolt az állatra. Prosp azonnal összeszedte magát, széttárta csonka szárnyait, majd a rögtönzött vízesés alatt lesimította a tollait.
Gus ismét jegyzeteket készített róla, de most másfajta jegyzeteket, mintha csak a pingvinkérdést meghaladó enciklopédiát készülne írni. Akkor kezdett ezen dolgozni, amikor felmerült benne, vajon Prosp képes lenne-e megvédeni magát a vadvilágban. Gus attól tartott, hogy az emberekhez hozzászokott, irántuk bizalommal teli pingvin inkább odavetné magát az első jöttment tengerész lába elé, és segítséget kérne, ha veszélyben érezné magát.
De valójában mit tudott Prosp az őt körülvevő világról?
Fogalma se volt róla, hogy ő egy óriásalka, ahogyan arról sem, hogy Gus és az övéi az emberi fajhoz tartoznak, nem tudta, hogy beszélnek, hogy szavakkal beszélnek, amelyeknek van értelmük, és ha kombinálják őket, máris újabb értelmet nyernek; számára a hangjuk valószínűleg kedélyállapotot vagy szándékot felidéző dudorászásnak hathatott: tiszta jókedvet, amikor reggelenként ráköszöntek, és kétszeres jókedvet – merthogy örömet is szerettek volna neki szerezni –, amikor ebédidőben laposhalat hoztak neki, és azt kiabálták: „Gyere, Prosp, gyere!”
Prospnak mindez természetesnek tűnt, semmi sem volt furcsa, vagy ha mégis, akkor a furcsaság is a dolgok természetes velejárója volt.
Másképpen fogalmazva: semmit sem kérdőjelezett meg. Nem volt jelentősége, hogy tudja, mire jó a villa, egy fotel vagy egy létra; a villa veszélyes és felesleges dolog, a létra vagy öt percig mulattatta, mert a fokai közé becsúsztathatta a fejét, a fotel pedig kilátóként szolgált, ha egy ugrással sikerült feljutni rá – ami életében egyszer-kétszer sikerült csak, méghozzá nagy erőkifejtéssel.
Ugyanolyan felesleges lett volna megkérdőjeleznie a környezetét, mint azon gondolkodni, vajon miért van a kardszárnyú delfineknek foguk. Valójában az óriásalkák évszázadok óta elfogadták a szörnyű valóságot; ha úgy esett, mindenfajta dráma és félelem nélkül végezték a kardszárnyú delfinek szájában, miközben egy pillanat erejéig felvillant bennük: milyen kár, hogy aznap nem volt szerencséjük.
Nem akartak meghalni.
Csakhogy a pingvinek életútjának ez komoly kockázata: ebédként végezni, mint a krillek. Ekkor Gusnek hirtelen eszébe jutott, hogy még sosem hallott egyetlen kicsi vagy nagy pingvinről, ahogyan nyelvhalról sem, aki szép halállal halt volna meg. Az öreg és elgyengült állatok nyilván ragadozók zsákmányaként végzik, ez a törvény, és egyikük sem gyászolta meg a barátját, útitársát vagy rokonát, ha eltűnt egy bálna szájában.
Gus és Prosp arra fogadtak, hogy ugyanazt a dolgot szemlélik, de Gus tudta, hogy ez valójában nincs így.
Gus számára minden körülöttük lévő dolog logikusan volt elrendezve, Prosp számára pedig teljesen önkényesen, vagyis az előtte hirtelen megjelenő, elsétáló személynek, illetve annak, hogy az illető fel- vagy éppen leveszi-e a felöltőjét és a sapkáját, semmi értelme nem volt; a sapka önmagában semmit nem jelentett; ha egyszer lerakták az asztalra, Prosp valószínűleg nem kötötte össze Gusszel, a hajával vagy a fejével. Számára minden abszurd volt, ugyanakkor alkalmazkodott, vagy inkább fel sem merült benne, hogy kételkedjék bármiben is.
Amikor Augustine-nel pózolt, nem tudta, miért kérték arra, hogy a lehető leghosszabb ideig maradjon, ha nem is mozdulatlanul, de lehatárolt térben egy asztalon, leginkább félprofilban. Persze öt percnél tovább nem tudták egy helyben tartani; ezt az időt a festő arra használta, hogy hamarjában felskiccelje a pingvinről készült rajzot.
Ekkor Prosp másik tulajdonságára is fény derült:
kedves volt, hiszen alávetette magát egy feladatnak, amit még Augustine is unalmasnak tartott, és láthatóan azért, hogy örömet szerezzen a kislánynak, mert ő azt kérte, maradjon mellette.
Amikor lekerült az asztallapról – rikoltozni kezdett, hogy valaki tegye le a földre –, nem ment ki a helyiségből, hanem betelepedett az egyik sarokba, és – a festőt utánozva – a még mindig mozdulatlan gyereket nézte, mintha így akarná kifejezni támogatását. Volt ebben valami szerénység, az általa nem értett erkölcsök tiszteletben tartása, valami gyengéd; annak a vágynak a kifejeződése, hogy a család közös életében részt vegyen – annak a családnak az életében, amely végül is az övé volt.
Ugyanakkor volt egy kissé kellemetlen téma is a pingvinnel kapcsolatban: Prosp a kezdetektől fogva igen erős szagot árasztott, volt ebben hal- és dohszag, mondjuk úgy, hogy egyfajta erőteljes állott halszaga volt – de rothadásszaga nem. Egyébként neki magának elég jó szaglása volt, ezért aztán utálta például a természetellenes szagokat (el is fordult rögtön, ha valakin ilyesmit érzett, mintha rosszul érezné magát az illető társaságában). Képes volt megtalálni az elrejtett rákot, még ha azt egy szekrénybe dugták is, vagy az emeletre, esetleg elásták a kertben – Gus kipróbálta –, és meg kell mondani azt is, hogy imádta a természetes testszagokat.
Ami Gust illeti, neki nem volt fejlett a szaglása: e tekintetben is eléggé különböző univerzumokban éltek ők ketten.
Gusnek a látás képessége lehetővé tette, hogy bemérje a teret, a helyet, ahol éppen van, és nem kellett szimatolnia. A körülötte lévő világ, sőt a természet is beszélt hozzá, és mesélt neki múltról, jelenről, néha még jövőről is; több kilométernyi tudásanyag kavargott benne, és ez a sok tudás akár egy másodperc alatt is kerek egésszé szerveződött az agyában. Ezzel ellentétben Prosp fejében az univerzum különféle anyagok – veszélyesek és nem veszélyesek – összessége volt, amelyek fokozatosan érkeztek elé, attól függően, épp merre járt. Ha Gus Prosppal a tengerben úszkált volna, valószínűleg épp ellenkező lett volna a helyzet.
Mindettől függetlenül nagyon jól kijöttek, és bíztak egymásban.
Mintha egyfajta útkereszteződés jött volna létre két világ között, közös halmaz, ahol jó barátságban éltek együtt. Gus szívesen mondta volna, hogy ezt a közös halmazt a szeretet érzése hozta létre, de tudta, hogy ez nem lenne igaz, és hogy épp a közös halmaz hozta létre a közöttük lévő érzelmeket, nem pedig fordítva. Néhány érzés közös volt bennük: azonnal megértették egymást, ha szükségletekről volt szó, hiszen mindketten ismerték az éhséget, a jó ennivaló felett érzett örömet, a szomjúságot, a megkönnyebbülés örömét, a simogatás vagy az ütközés hatásait. Az ehhez hasonló történéseket egyformán magyarázták, saját tapasztalataikat a másikéra is átültették. Testük ugyanúgy érzékelte a dolgokat, és ha álmosak voltak, mindketten lecsukták a szemüket.
Viszont ezen a közös metszeten kívül mindenben különböztek.
Gus mindig azon gondolkodott, vajon ő vagy Prosp látja-e olyannak a világot, amilyen az valójában. Igazság szerint mindketten a maguk módján látták olyannak, amilyen. Prosp például láthatóan nem tudott megkülönböztetni néhány színt. Vonzották a növények, főképpen a zöld és lila színűek, akárcsak Elinborg néhány ruhája, mivel az asszony Dániába költözésük óta élénkebb színeket hordott. Viszont minden halovány, pasztell, szürke és gesztenyeszín hidegen hagyta; néha előfordult, hogy nem vett észre egy földön hányódó rongyot, és felbukott benne. De talán Gus sem látta az őt körülvevő összes színt, olyannyira nem, hogy ha Prosp beszélni tudott volna, a környező világról való leírásuk merőben különbözött volna.
Gus úgy gondolta, a fű zöld, pedig meglehet, hogy nem is volt színes.
Talán a pingvinek és az emberek konvenciók sora szerint haladtak előre a világban, amelyek megakadályozták őket abban, hogy felmérjék, mekkora szakadék tátong a valóság és az általuk látottak között, vagy pedig a valóság nem is létezett, és minden csak értelmezés. És ezeknek az összefonódó félreértéseknek köszönhetően tudták megérteni egymást.
Gus gyakran tartott attól, hogy Prosp unatkozik. Minden új megtapasztalás közül, amit azzal adott neki, hogy kiszakította a saját környezetéből, talán ezért volt magára leginkább mérges.
Úgy gondolta, hogy a vadvilágban a pingvinek nem unatkoznak, ahogyan a zsiráfok és a verebek sem.
Az unalom az ember és háziállatai – kutyák, macskák és lovak – sajátja, akik kénytelenek a napjaikat újra és újra megismételni, miközben nem kell tartaniuk attól, hogy nem élik túl a nap végét. De Prosp képes volt órákig figyelni a különböző mozgásokat, a körülötte cikázó fény játékát, vagy éppen a medencéjében úszkálni. Akár egy vízben elsuhanó hal is felkeltette a figyelmét; mivel jól táplált volt, felvette a zsákmányával játszó macska szokását. Így aztán lehetséges, hogy Gus mégiscsak tévedett. Valójában Prospot a körülötte lévő dolgok és történések igenis érdekelték, meglepték. Végül is olyan dolgokat csinálhatott, amiket egyetlen másik óriásalka sem, például modellt állt egy festőnek, figyelhette, amint Augustine és Ottarr közelednek hozzá, mert játszani akarnak vele, vagy esténként a melegházban hallgathatta, ahogyan az emberek egy virágcserép körül beszélgetnek.
Fotó: Wikipédia