Amikor Roberto Bolaño elkezdett dolgozni a minden szempontból monumentális 2666-on, amely olyan megfejthetetlen, mint a címéül választott szám, és olyan maradandó, mint a gyerekkorban elvakart seb, már tisztában volt azzal, hogy nem biztos, hogy életben lesz, amikor megjelenik. Bolaño 2003-ban, a májátültetésre várakozva halt meg egy nem megfelelően kezelt hasnyálmirigy-gyulladás következtében, öt könyvből álló regénye egy évvel később jelent meg spanyolul, a szerző akaratával ellentétben nem öt, hanem egyetlen kötetben. Az angol fordításra 2009-ig kellett várni, idén novembertől pedig magyarul is olvasható, hála Kutasy Mercédesz heroikusnak nevezhető, remek fordítói munkájának. Bolaño utolsó regényét épp abban az időszakban veheti kezébe a magyar közönség, amikor a kortárs zenetörténet és kortárs magyar irodalom legmeghatározóbb figurái bemutatták, hogyan kell a lehető legstílusosabban, legelegánsabban kiszállni a játékból. A 2666 a Blackstarhoz, a You Want It Darkerhez és Hasnyálmirigynaplóhoz (ITT írtunk róla) hasonlóan nagyszabású, tökéletes búcsúdal, ráadásul Bowie és Cohen lemezeinek címe akár a regény alcímei is lehetnének, a hasnyálmirigy pedig tényleg hátborzongató egybeesés.
Roberto Bolaño: 2666
Fordította: Kutasy Mercédesz, Jelenkor, 2016, 828 oldal, 5999 HUF
A 2666 nélkülöz bármiféle eleganciát, prózája nyers, eleven és csapongó, de nincs híján a stílusbravúrnak: egyszerre egzisztencialista ménage à trois (sőt quatre), true crime hosszúcikk, háborús krónika, őrülettörténet, a közöny látlelete, az eltűnések könyve, „egy igazságtalanságokkal és visszaélésekkel teli, barbár elbeszélés” és véres ars poetica. Egy soha véget nem érő utazás Santa Teresa poklába, ahol a meggyilkolt nőkből mínuszos hír lesz, Istenből meg a legnagyobb macsó. A hét könyve a 2666, Roberto Bolaño posztumusz megjelent, befejezetlen nagyregénye, amelyet olvasva mégsem azért lehet (van) hiányérzetünk, mert nem kapunk egyértelmű és végleges magyarázatot szinte semmire, hanem azért, mert a végén remegő kézzel, függőkként követeljük majd a napi adagunkat.
A felzárkózás éve
Ha hajlamosak vagyunk felcímkézni a múló időt, akkor 2016 a nagy veszteségek, az ifjúsági irodalom és a felzárkózás éve. A nagy veszteségekről és az ifjúsági könyvekről később, ám a felzárkózás előtt nem mehetünk el szó nélkül. A lemaradás nem túl jelentős, ám az, hogy egyszerre három fronton is behozták, már elég indok arra, hogy az idei év eposzi jelzőt kapjon. A Könyvfesztiválra megjelent Karl Ove Knausgård Harcom-sagájának első része, a Halál (ITT írtunk róla), novemberben pedig jött Elena Ferrante Nápolyi-regényeinek nyitódarabja, a Briliáns barátnőm és a 2666. Mindhárom regény az angolszász irodalmi hagyományokon kívül és felett áll, ám az irodalom angolszász-orientáltsága miatt csak azután váltak valódi slágerre, hogy angolra fordították őket. A magyar közönséghez már slágerként jutottak el, sőt, az irodalmi életet felbolygató divathullámként (nevezzük kultusznak), ez pedig több szempontból is megnehezíti a befogadást. Egyrészt ott a prekoncepcionális kétely, miszerint ha valamiért ennyien rajonganak, azzal valami nincs rendben, másrészt ott a sokkal alattomosabban, olvasás közben támadó, amely folyton arra kényszerít, hogy felülvizsgáljuk az ízlésünket, és megkérdőjelezzük a befolyásolhatóságunkat: tényleg jó könyvet tartunk a kezünkben, vagy csak azért tartjuk jónak, mert már olyan régóta sulykolják belénk, hogy mestermű. A 2666-tal hatalmas szerencsénk van.
Kapcsolódó cikkeink:
Roberto Bolaño még a Balatont is megénekelte
Volt egyszer egy Mexikó (cikkünk a Vad nyomozókról)
Mire Bolaño legnagyobbnak tartott slágere eljutott hozzánk, már nem volt ismeretlen az életmű második legnagyobbnak tartottja (Vad nyomozók, Európa, 2013), két rövid, de fontos kisregény (Távoli csillag, Éjszaka Chilében, mindkettő: Európa, 2010), és egy posztumusz megjelent, korai dalkezdemény (A Harmadik Birodalom, Európa, 2015), melyek mindegyike megkönnyíti a 2666 befogadását. Neki lehet ugrani ugyan a regénynek anélkül is, hogy nem ismerjük az előzményeket, de akkor lemaradunk egy rakás kereszthivatkozásról, és belső poénról, amit Bolaño elszórt az életművében. (A teljes életmű ismeretének hiányában még így is mennyi mindenről lemaradunk.) Univerzuma leginkább egy számtalan átjáróval megszakított, tágas folyosóra hasonlít, minden átjáró egy újabb mű, amelyek között saját kényük-kedvük szerint vándorolnak a szereplők. A 2666 második könyvének apa-lánya párosa, Óscar és Rosa Amalfitano például az eredetileg 2011-ben megjelent Woes of the True Policemanben bukkan fel, és felbukkan benne egy bizonyos Archimboldi is, akinek az új könyvben új vezetéknév és állampolgárság is járt.
Roberto Bolaño, a tékozló fiú
Legalább akkora alkoholista volt, mint Charles Bukowski. Alejandro Jodorowsky pártfogolta. Heroinfüggő volt. Sosem élt drogokkal. Koszos tűktől szerzett Hepatitis C pusztította el a máját. Pinochet Chiléjében terrorizmus gyanújával tartóztatták le, egy titkos börtönben tartották fogva, a kivégzést pedig csak azért úszta meg, mert kiderült, hogy a férfi, aki őrizte, a középiskolai osztálytársa volt.
Az írólét misztériuma
A 2666 egy vad nyomozással indul: A kritikusok könyve című első fejezetben négy európai irodalomkritikus nyomoz egy titokzatos német szerző, Benno von Archimboldi után. A déjà vu nem véletlen, Bolaño 1998-as nagyregénye, a Vad nyomozók két főhőse, Arturo Belanó és Ulises Lima szintén egy irodalmi rejtélyt igyekeznek megoldani, és a mexikói forradalom után eltűnt költő, Cesárea Tinajeró nyomába erednek, méghozzá azon az észak-mexikói környéken, ahol a 2666 jelentős hányada is játszódik. A regény harmadik fejezetének címe is erre utal: Sonora-sivatag (1976). Bár a 2666 városa, Santa Teresa teljességgel fiktív, erősen emlékeztet a Mexikó és a világ egyik legveszélyesebb városaként elkönyvelt Ciudad Juárezre, ahol 1993 óra nők százai tűnnek el nyomtalanul és halnak erőszakos halált.
Ha felütjük a Vad nyomozókat a 748. oldalon, ezt látjuk:
De Cesárea a hamarosan beköszöntő időkről beszélt, a tanítónő pedig, mielőtt témát váltott volna, megkérdezte, mégis, milyen idők azok, és mikor érkeznek. Cesárea erre megjelölt egy dátumot: nagyjából úgy 2600-ban. Kicsivel kétezer-hatszáz után.
A magyarul olvasható Bolaño-művekben be kell érnünk ennyi címmagyarázattal, a Santa Teresa-i pokolba vezető utazás végére viszont hajlunk majd rá, hogy komolyan vegyük a sátáni számmisztikát.
Benno von Archimboldi a regény alfája és ómegája, vele indul és vele is ér véget a történet, ami pedig a kettő között történik, az egyszerre ötfelvonásos trip, céltalan, tehát soha véget nem érő kegyetlenkedés és Bolaño zsenialitásának majd kilencszáz oldalas bizonyítéka. A német szerzőt évtizedek óta nem látta senki a kiadóján kívül, ez pedig elég is ahhoz, hogy kultikussá kanonizálódjon. Ő az oka, hogy A kritikusok könyvének főszereplői, az olasz (Piero Morini), a spanyol (Manuel Espinoza), a francia (Jean-Claude Pelletier), az angol irodalomkritikus (Liz Norton) megismerkedik egymással. Az irodalmárokat nemcsak az Archimboldi felé irányuló megszállottság, hanem az egymás iránti testi és lelki rajongás és függés is összekapcsolja, könyvük akár az értelmiségi lét sötét tónusú paródiájaként is olvasható. Bár Espinora, Pelletier és Norton egy bizonytalan füles miatt az amerikai határ közelében fekvő Santa Teresába utaznak, hogy kedvencük nyomára bukkanjanak, Bolaño ebbe a fejezetbe engedi a legkevésbé beszivárogni a mexikói valóságot, és leginkább a hősei között kialakuló erőviszonyokra és az Archimboldihoz fűződő viszonyaikra koncentrál, ám közben azért bevisz néhány gyomrost az európai értelmiségieknek, akik annyira toleránsak mások véleményével szemben, hogy véleménykülönbség miatt kis híján halálra vernek egy taxist, és csak akkor veszik komolyan a dél-amerikai irodalomtudóst, ha kiderül, hogy új információval szolgálhat bálványukról.
Benno von Archimboldi, született Hans Reiter a 16. századi olasz festő, Giuseppe Arcimboldo (a szürrealizmus előfutárának tartott művész képein növényekből, állatokból, könyvekből és apró használati tárgyakból alkotott emberi arcokat – a szerk.) után választott nevet. Reiter névválasztása nemcsak a saját élettörténete szempontjából szimbolikus, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy eredeti nevét egy náci orvos viselte, hanem a Bolaño köré kreált mítoszok miatt is, amelyekből leginkább egy heroinista rocksztár figurája rajzolódik ki. Örök kérdés, hogy mennyire kell ismernünk egy író életrajzát ahhoz, hogy értsük a műveit, mennyit tesz hozzá az alaposan rekonstruált életút az életműhöz. Bolaño egyszerű, ám zseniális választ ad a kérdésre: egy jelenetben elvezeti olvasóját az eltűnt írók házába, ahol bárki megpihenhet, akinek megfeküdte a gyomrát a rá irányuló figyelem.
A Vad nyomozók esetében nem ártott, ha nagyvonalakban tisztában voltunk Bolaño utolsó mexikói éveivel (1974-1977) és az infrarealista mozgalom mibenlétével, a 2666-ot olvasva viszont minden személyesség- és bulvárigény elsikkad, bár a híres-hírhedt negyedik fejezetet nagyon könnyű azzal magyarázni, hogy a szerző egyszer azt nyilatkozta, sokkal szívesebben lett volna gyilkossági nyomozó, mint író. A Mexikóba repülő kritikusokat azonban nem elégítik ki kedvencük regényei, expedíciójukból kezdetben valamiféle értelmiségi gőg árad, mindenképpen látni szeretnék Archimboldit, még akkor is, „ha nyilvánvaló, ő nem akarja, hogy bárki megpillantsa”, az embert akarják, „mert mindjárt meghal, és nem igazságos, hogy a XX. század legjobb német írója úgy haljon meg, hogy nem beszélhet azokkal, akik a legjobban ismerik a regényeit”. A kritikusok nem kerülnek közelebb a rejtélyes szerzőhöz, az olvasó viszont igen. Bolaño az ötödik könyvet, vagyis a teljes utolsó fejezetet (Archimboldi könyve) Archimboldinak szenteli, megismerjük a gyerekkorát, a háborús éveit, az írói indulását, egy komplett eredetmondát kapunk, anélkül, hogy bármit is megtudnánk arról, hogyan csapódik le a személyes tapasztalat a műveiben. A kritikusok betéve ismerik Archimboldi életművét, az olvasó betéve ismeri Archimboldi életét, a párhuzamos történetek a végtelenben csak még messzebb kerülnek egymástól.
Mennyit bír el egy regény
Szerkezetileg a lineárisan elmesélt ötödik könyv áll a legközelebb ahhoz, amit egy klasszikus regényről gondolni szoktunk. Bolaño stílusa hol zaklatott és anekdotikus, látszólag teljesen indokolatlanul egymás után pakolt jelenetekkel, allegorikus álmokkal és a csattanó előtt félbehagyott poénokkal, valamint olyan önironikus és nosztalgikus kiszólásokkal, mint például ez: „a csapnivaló szovjet költő (aki éppoly öntudatlan és hitvány és negédes és riadt és finnyás, mint egy latin-amerikai lírai költő – ó, azok az angolkóros, felfuvalkodott, szerencsétlen flótások)”, vagy ez: „az egész költészet minden stílusában benne foglaltatik vagy benne foglaltathatik egy regényben”, hol letisztult, szikár és szenvtelen. Néha talán a szerző egyre fogyatkozó ideje is kiérezhető abból, ahogy minél több sztorit, és bonmot-nak álcázott tanmesét zsúfol a szövegbe, épp, mint az elsőkönyves, aki tájékozottnak és publikálásra érdemesnek akarja mutatni magát azáltal, hogy minden érdekes olvasmányélményéből beemel valamit a saját szövegébe. Az első és az utolsó könyv között talán nincs is akkora különbség. A saját jobb kezét levágó festő, a humoros bögrék gyártásába belefáradt koldus vagy Marcel Duchamp dél-amerikai kalandjai mellett érdemes kiemelni a mexikói értelmiségiek és a hatalom kapcsolatáról szóló értekezést, valamint az Archimboldinak írógépet kölcsönző egykori író bölcselkedéseit, ami akár valamiféle ars poeticaként is értelmezhető.
Egyszóval: legjobb a tapasztalat. Nem mondom, hogy az ember nem szerezhet tapasztalatot, ha folyton a könyvtárban ül, ám a könyvtárnál fontosabb az igazi tapasztalat. (729. o.)
A második könyvben (Amalfitano könyve) a kritikusok és az olvasó megismernek egy chilei irodalomprofesszort, aki épp annyi ideje él Santa Teresában, hogy beismerje magának, bárhol szívesebben élne. Amalfitano egyedül neveli tizenhat éves lányát, Rosát, egy kamaszlányt nevelni pedig sehol nem egyszerű, főleg nem egy olyan helyen, ahol már az is kisebbfajta csodának számít, ha pár hónapig egyetlen holttest sem bukkan elő a sivatagból, valamelyik amerikai tulajdonú összeszerelő-üzem, esetleg iskola mögül. A harmadik könyvben (Fate könyve) egy fekete amerikai újságírót követünk a városba, akinek egy helybeli bokszmérkőzésről kell tudósítania a bokszrovat tiszteletbeli, és a regény- vagy inkább fejezetidőben már halott főszerkesztője helyett. Fate alig konyít valamit a sportághoz, ezért amikor először hall a nőgyilkosságokról, úgy dönt, valódi újságírói munkát fog végezni, és beleássa magát a történtekbe. A mexikói valóság már Amalfitano fejezeténél átszakította a regény szövetét, Fate történeténél pedig minden korábbinál élesebben szembesülünk a veszéllyel, hogy aztán Bolaño a legmasszívabb, legnyomasztóbb és legmegterhelőbb negyedik könyvben megmerítse az olvasót a Santa Teresa-i mocsokban, és sorra vegye a nőgyilkosságok, vagy ahogy a helyiek egyike nevezi, a „gyilkosságjárvány” áldozatait, és bebizonyítsa, nincs olyan, amit egy regény ne bírna el.
Holt lelkek
A gyilkosságok könyve olyan, mint egy életre kelt Bosch-festmény. Minél tovább nézzük, annál perverzebben és aprólékosabban tárul elénk a pokol. A pokol pedig nemcsak a megcsonkított, megerőszakolt és más módokon megbecstelenített áldozatokat jelenti, hanem a mexikói társadalom jelentős részének hozzáállását és érdektelenségét, ami lehetővé teszi, hogy a gyilkosságok különösebb következmények nélkül elkövethetőek legyenek. Bolaño nem a gyilkosságokkal összefüggésben a legtöbbet emlegetett drogkartellekre koncentrál, bár ez a szál sem maradt ki a regényből. Sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a gyilkosságokat kísérő társadalmi érdektelenségre, a rendőrség korrupt működésére és a rendőrállomány soraiban is virágzó macsó, szexista, hímsovén hozzáállásra. Egy különösen erős jelenetben a González nevű rendőrnyomozó mesél szexista vicceket a kollégáinak,
És még egy nagyon jó: miért nem tudnak a nők hetvenig számolni? Mert mikor a hatvankilenchez érnek, már teli a szájuk. És egy még durvább: ki lehet ostobább egy ostoba férfinél? (Ez könnyű.) Hát egy okos nő. (511.o.)
Isten a legnagyobb macsó, amiért felsőbbrendűnek teremtett bennünket. (511.o.)
Bár a negyedik könyv majd minden oldalán előbukkan egy újabb holttest, a regény szinte egyáltalán nem taglalja magát a nyomozást. Közöny van helyette, és elvesztett bizonyítékok. A nőgyilkosságokkal egy időben egy Bűnbánó névre keresztelt elkövető templomokat becstelenít meg, és hirtelen felindulásból megöl és megsebesít néhány egyházi személyt. Ügyével kiemelten foglalkoznak a nyomozók, míg a századik halott nő csak egy újabb akta lesz a megoldatlan ügyek között. Egy feltételezett elkövető sajtótájékoztatójára újságírók tömegei zarándokolnak el a börtönbe, míg a Sonorai Nők a Demokráciáért és a Békéért sajtótájékoztatója teljes érdektelenségbe fullad.
Senki se figyel ezekre a gyilkosságokra, pedig bennük rejlik a világ nagy titka. (326. o.)
A regényszervező negyedik könyv ereje mégsem abban áll, hogy egy eltűnt nőnek Bolaño szerint sincs hírértéke, hanem abban, hogy szembesíti az olvasót a saját érdektelenségével. A meggyilkolt nők kezdetben nevek, rövid személyleírások és halálozási okok, később már csak strigulák, akik a megfelelő oszlopba húzhatók. Análisan és vaginálisan megerőszakoltak. Jobb mellüktől és bal mellbimbójuktól megfosztottak. Fekete Peregrinóval elraboltak. Szerelemféltésből agyonlőttek. De ami még ennél is sokkolóbb: egy idő után a holttestek állapota, sőt életkora miatt sem szörnyülködünk, hanem egyszerűen csak belefáradunk a tehetetlenségbe és a megszakíthatatlanságba, épp, mint a nyomozó a leszúrt nő sebeinek számolásába.
A negyedik könyv egy kellő távolságtartással, semleges hangon megírt true crime hosszúcikk, amellyel Bolaño eléri, hogy fásult lélekkel, élőhalottakként vegyünk tudomásul minden újabb holttestet, aki valaha tanult, táncolt és szeretett. Amikor beismerjük, hogy ő győzött, az is világossá válik, mi kapcsolja össze a 2666 öt könyvét. Nem Benno von Archimboldi, nem is a Santa Teresa-i igazság, hanem az őrület és a halál.
Mexikóban az ember lehet nagyjából halott. (578.o.)
Halottak a kritikusok, akik hiába próbálnak látszólag kedvencük nyomára bukkanni, valójában Mexikóban sem csinálnak más, mint London vagy Párizs utcáin: vegetálnak. Ahhoz, hogy megőrizzék józan eszüket, haza kell repülniük. Amalfitano professzor, Fate és Archimboldi mind a saját és az őket körülvevő világ őrületével viaskodnak, amely a szeretteik halálában, és a szeretteik halálától való félelemben manifesztálódik. Mexikó megöli a lelket, bedarál és eltüntet mindenkit, a regény végére pedig csak egyetlen ember marad, akinek sikerül felülkerekednie ezen. Maga Bolaño, akinek teljes életműve azt sugallja, hogy egész életében erre a könyvre készült. Közben pedig nemcsak Mexikót és saját magát, de a halált is legyőzte.
