Rebecca F. Kuang a Mákháború című fantasy-trilógia első kötetével komoly kritikai visszhangot váltott ki, a még csak 23 éves kínai-amerikai származású írónő a legfiatalabb szerző, aki valaha megkapta a Crawford-díjat. Epikus fantasy-jának középpontjában egy részben Mao Ce-tungról mintázott kislány áll, aki a társadalom aljáról érkezve a történelmet befolyásoló személlyé növi ki magát. Az írónő, akárcsak főhőse, igazi könyvmoly, aki az akadémiai ranglétrán is egyre magasabbra jut határtalan szorgalmával és céltudatosságával, és a díjak és elismerések ellenére sem írói, hanem professzori munkában gondolkodik. Rebecca F. Kuanggal beszélgettünk.
R.F. Kuang: Mákháború
Fordította: Ballai Mária, Agave Könyvek, 2019, 576 oldal, 5980 HUF
Történetei fókuszában a kultúrák, civilizációk találkozásai állnak személyes vagy irodalmi, szövegi szinten. Első regénye végén olvasható köszönetnyilvánítás utolsó sora is ez: „Bevándorlók, mi elvégezzük a munkát.” Hogyan jelenik meg a bevándorló és kínai-amerikai identitás kérdése a Mákháborúban?
A Mákháború kínai történelemről és mitológiáról szól, de kínai-amerikai hangon. Gyakran kérdezik, hogyan fordítom le a kínai fogalmakat a nyugati közönségnek. De az a helyzet, hogy nem kell lefordítanom, mert én már egy nyugati író vagyok. Én is ennek a nyugati olvasótábornak a tagja vagyok, az Egyesült Államokban nőttem fel. A nyelvfelfogásomra, szövegtrópusaimra, narratív hangomra ugyanúgy hatott A Gyűrűk Ura és a Harry Potter, mint a kínai mítoszok és történetek. A Mákháború kínai hatással, de alapvetően nyugati hangon íródott. Ez az áldásos része annak, hogy egyik lábbal az egyik, másik lábbal a másik kultúrában nőttem fel.
A Mákháborúban a gyerekeknek is harcolniuk kell a birodalom túléléséért
R ebecca F. Kuang debütáló grimdark fantasy regénye, a Mákháború tavaly a legjobb fantasy-szerzők közé repítette a még csak 23 éves kínai-amerikai származású írónőt, a legfiatalabb szerzőt, aki valaha megkapta a Crawford-díjat. Az erős atmoszférájú és sodró történetvezetésű epikus fantasy ópiumfüsttől terhelt világa a 20.
Rengeteg a közös pont Ön és Ken Liu között. Iris Chang Nanking megerőszakolása – A második világháború elfeledett holokausztja alapján ő is írt a nankingi mészárlásról, amelynek története fikcióként a Mákháborúban is szerepel. Hogyan viszonyul Ken Liuhoz és munkásságához?
Ken inspirációforrás, példakép és mentor számomra. Az összehasonlítás jogos – mindketten kínai-amerikai szerzők vagyunk, akik kínai sci-fit fordítanak, emellett mindketten olyan epikus fantasy regényeket írunk, amelyek erősen építenek a kínai történelemre és mitológiára. Úgy érzem, mintha sok szempontból az ő karrierútját követném. 2015 őszén, amikor elkezdtem írni a Mákháború vázát, egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy a piacon van helye egy ázsiai ihletésű epikus fantasynak. Ken első regénye, a The Grace of Kings épp akkor jelent meg áprilisban, és hatalmas kritikai sikert aratott, én természetesen megvettem és imádtam. Látva Ken sikerét kezdtem elhinni, hogy a nyugati sci-fik és fantasyk között van helye egy olyan történetnek, amit én szeretnék elmesélni. Később pedig lehetőségem volt együtt is dolgozni Kennel az első profi kínai-angol fordításomon, a munka során csodálatosan segítőkész volt és bőkezű a rám szánt idővel. Ő egyszerűen zseniális.
„A fantasy környezet természetes út volt számomra a személyes és családi traumák feldolgozására” – nyilatkozta korábban. Hogyan lehet a fikció az empátia eszköze?
Egész egyszerűen, mert a fikció lehetővé teszi számunkra, hogy olyan életeket éljünk meg, melyekre amúgy nem lenne módunk. Összeköt olyan emberekkel, akiktől időben vagy térben is messze élünk, vagy nemzeti, etnikai, nyelvi korlátok választanak el. Például mikor először elkezdtem írni a Mákháborút, családi autobiográfiaként szerkesztettem, amely a nagyszüleim második világháborús tapasztalataira épült. Aztán feltűnt, hogy nagyon sok a lyuk a narratívában. Voltak részletek, melyekre a nagyszüleim nem tudtak, vagy nem akartak emlékezni. Tehát inkább a spekulatív fikció refraktív lencséjén keresztül mutattam meg a történetüket. A fikció torzítása furcsa módon lehetővé teszi egy valóságosabb történet elmondását.
„Attól, hogy egy történet szereplői nem feministák, maga a szöveg lehet még feminista” – mondta egy interjúban. A Mákháborúra feminista szövegként gondol?
Nem hinném, hogy az én feladatom megítélni, a Mákháború sikeres-e feminista szövegként. Csak annyit mondhatok, hogy próbálom olyan nők történetét elmesélni, akik hatalmat szereznek egy olyan világban, ahol egyáltalán nem ez a norma. Bár a Mákháború patriarchális társadalmi keretek között játszódik, ahogy az a történelmi előzményeiből következik, a Zsin életéhez kapcsolódó hatalmi pozíciók szinte kizárólag nőkhöz kötődnek, Szu Ta-csi császárnő a birodalom uralkodója, Csima Lajn a Szinegard Akadémia nagymestere, Zsin élete korai szakaszának meghatározó figurája pedig nem a nagybátyja, hanem a nagynénje. Ennek ellenére ezek a nők nem teremtenek jobb körülményeket a többi nőnek, ha tesznek valamit, akkor aktív elkövetők azon nők folyamatos nemi elnyomásában, amelyek felett hatalmuk van. Ilyen módon a szereplők nem túl feministák. Ez szándékos volt a részemről. De remélem, hogy ez az argumentáció és az általuk képviselt hatalmi dinamika hozzájárul a feminista párbeszédhez.
Hogy látja a kínai sci-fi szárnyalását az elmúlt években?
Nagyon izgalmas követni a folyamatot. Nem csak arról van szó, hogy egyre több kínai sci-fi novellát és regényt fordítanak le angolra és jelentetnek meg nagyobb folyóiratokban vagy híresebb kiadóknál, hanem arról is, hogy ezek a művek sorra nyerik a műfajon belül a díjakat, melyeket addig nagyrészt nyugati szerzőknek ítéltek.
„Az íróknak folyamatosan finomítaniuk kell műveiken és tanulniuk kell más íróktól" – nyilatkozta. Hogyan tanul másoktól és kit tart a legnagyobb mesterének?
Az olvasásból tanulok. Próbálok elolvasni legalább egy fikciót és egy nem fikciós könyvet minden héten, de általában ennél többet sikerül. Mikor leblokkolok írás közben, mindig elolvasok párszáz oldalt valamilyen igazán jó írásból. Úgy gondolom, hogy ilyenkor az agyamban mindig elindul a kreatív motor - a jó próza olvasása arra készteti az embert, hogy próbálja leutánozni, hasonló minőségű szöveget alkotni. Próbálok minél nagyobbat meríteni a különböző műfajokból, hiszek benne, hogy a fantasy-íróknak tanulniuk kell a sci-fi, thriller, misztikus vagy romantikus regények szerzőitől és a költőktől is. Szóval arra a kérdésre, hogy ki a legnagyobb tanítóm, nem tudok válaszolni, annyian lennének a listán. Az elmúlt két hétben nagyon élveztem Susannah Clark, Jo Walton, Emma Donaghue, and Diana Wynne Jones munkáit.
„Felállítottam egy szabályt saját magam számára: minden évben legalább száz könyvet be kell fejeznem.” Melyek voltak az elmúlt év legemlékezetesebb olvasásélményei?
A legjelentősebb fikciós könyvek között, amiket idén olvastam ott van Ta-Nehisi Coates The Water Dancere (nem jelent meg magyarul – a szerk.), Madeline Miller Akhilleusz dala és Kirké című könyve, Liu Cixintől A sötét erdő, a Baráti beszélgetések Sally Rooneytól (2020-ban jelenik meg magyarul – a szerk.) és Jo Walton Mások között című kötete. (A sötét erdő pedig felkerül a legnagyobb kedvenceim listájára is.) A nem fikciós művek, memoárok közül nagyon élveztem Tara Westovertől A tanult lányt, Ronan Farrow Catch and Killjét, Samantha Powertől aThe Education of an Idealistot és Carmen Maria Machadotól az In the Dream House-t.
„Még most is úgy gondolom, a sci-fi olvasás az én bűnös élvezetem.” Milyen a viszonya ezzel a műfajjal?
Annyira szeretem! Ez az, amit szórakozásból olvasok és szórakozásból írok. Épp most csaptam le N.K. Jemisin új könyvére, a The City We Became-re.
A Cambridge-i disszertációját a Dongbei – Dongbei-i, északkeleti, 1931 és 1945 közötti háborús fikcióról írta, az ideologikus fikció trópusait és történetformáit elemezte. Hogy látja ezeket a propagandisztikus, patrióta történeteket?
Azért érdekel az ideologikus fikció, mert nagyon rossz a reputációja, nem tartják elég „irodalminak”. Ez a kritika bizonyos mértékben igaz: a nyilvánvaló propaganda valóban feláldozza az esztétikai értéket a didaktikus üzenetküldés oltárán. Emellett viszont elég nehéz olyan szöveget alkotni, amely meggyőzi olvasóját, hogy változtassa meg politikai nézeteit. Milyen retorikai technikákkal érhető el ez mégis? A szakdolgozatomban Susan Rubin Suleiman francia ideologikus regényekről írt munkái alapján dolgoztam fel a kínai háborús fikció történetvezetését.
„Az íróvá válás sosem tartozott a karrierálmaim közé, még most sem az.” – nyilatkozta. Hogyan viszonyul az írói léthez? Mik az egyéb céljai?
Tanár szeretnék lenni. Szeretek kutatómunkát folytatni és nagyon élvezem a tanítást. Élvezem az írást is, de nem hagyom, hogy az uralja az életemet. Úgy gondolom, hülyeség lenne az én koromban – hisz még csak huszonhárom éves vagyok – minden időmet az írásnak szentelni. Túl fiatal vagyok, nincs még kellő élettapasztalatom. A legnagyobb írók tanítottak nekem valamit a világról, de ha egész életedben csak írsz, hogyan lesz valamiről fontos mondanivalód? Szerintem az írás szórakoztató, és hálás vagyok azért, hogy elmesélhetem a történeteimet, de sokkal elkötelezettebb vagyok az akadémiai kutatómunka iránt.
Jelenleg min dolgozik?
Most fejeztem be a Mákháború-trilógia harmadik részének vázlatát. Aztán egy új projekt vázlatán dolgozok majd, ami szintén a Harper Voyagernél jelenik majd meg. De erről még nem beszélhetek.
