A Manderley-ház asszonya feldolgozásai közül a legelső adaptációnak, az Alfred Hitchcock rendezte mozifilmnek sikerült a legjobban megragadnia a regényt: a címszereplő állandó, fenyegető jelenlétét, amely sosem ölt fizikai formát. Ez vonzotta Hitckcockot Du Maurier sztorijában, az írónő három történetét is feldolgozta (A Manderley-ház asszonyán kívül a Jamaica fogadót és a Madarakat). A legendás rendező, akinek formai bravúrjai és kreatív eszköztára megreformálta a filmtörténelmet, sosem kapott Oscart (legfeljebb egy életműdíjat): A Manderley-ház asszonya az egyetlen mozija, amely a legjobb filmért járó aranyszobrocskát elnyerte, amely persze nem a rendező, hanem a producer, jelen esetben David O. Selznick dicsősége. Pedig Hitchcock – szó szerint – életet lehelt Rebeccába (ez a történet eredeti címe), úgy, ahogyan azóta sem sikerült soha senkinek. Hiába másolta le Gus Van Sant rendező a Psychót szinte jelenetről jelenetre a ’90-es években, nem sikerült ugyanazt a hatást elérnie, mint az eredetinek. Hitchcock árnya maga is benne kísért filmjeiben, ahogy Rebecca Manderley-ben.
Ben Wheatley rendező mellett szól, hogy a netflixes adaptációjában nem állt neki Hitchcock klasszikusát másolni. Bizonyos részeknél bátran hozzá mert nyúlni az alapanyaghoz, például a karakterek jelentős aktualizáláson estek át. Lily James Mrs. de Wintere nem az a tesze-tosza naiva, ahogy Joan Fontaine játszotta 80 évvel ezelőtt, ahogy Armie Hammer sem az az atyáskodó világfi Maximként, mint Laurence Olivier nagyszerű tolmácsolásában. Változnak az idők, ahogy a női-férfi szerepek is. Mrs. Danvers szerencsére örök állandó, aki mementóként magasodik Manderley fölé: bár Judith Anderson fekete-fehér alakításában százszorta fenyegetőbben, mint Kristin Scott Thomas karót nyelt házvezetőnőjeként.
A sztori nem változott: az özvegy Maxim de Winter megismerkedik egy fiatal leánnyal Monte-Carlóban, aki társalkodónőként kísérte el munkaadóját a tengerparti luxusszállodába. A férfi és a nő egymásba szeret, és hamarosan férj és feleségként érkeznek meg Manderley-be, a de Winterek festői villájába. Mrs. de Winter azonban nem érzi magát otthonosan, mert a házban minden az előző feleségre, a tisztázatlan körülmények közt elhunyt Rebeccára emlékezteti. Különösen a személyzet, élükön Mrs. Danvers az, aki képtelen túllépni imádott úrnője halálán.
A romantikus love story szinte észrevétlenül csap át a Kékszakállú herceg történetébe, hogy aztán tárgyalótermi drámaként záruljon. Hitchcock e műfajkeveredésért 1940-ben valószínűleg megnyalta mind a tíz ujját, majd a gótikus kísértethistória és a lélektani thriller határán táncolva korszakalkotó remekművet forgatott. Ódzkodott a misztikus száltól, Rebecca „kísértetét” mindvégig hősei idézik meg dialógusaikkal. A rendező csupán a kereteket teremti meg a horror műfaji eszköztárával (gótikus díszletekkel, bevilágítással, zenével és színészvezetéssel). A többit pedig elvégzi a néző fantáziája. Hitchcock ellentmondott annak a produceri utasításnak is, hogy a film végén a füstből rajzolódjon ki egy R betű az égre. Teljesen tévútra vitte volna az egész produkciót.
Wheatley azonban maga meríti meg a misztikumban a Rebeccáját, hagymázas álomjelenetekkel és az égen táncoló madárrajjal próbálva leplezni az igazságot. Azt, hogy Rebecca nincs már itt. Az egész film alatt nem érezni a jelenlétét. Manderley-t betöltik a távolba vesző emlékek és egy rigolyás házikisasszony rosszindulata. A regényben és a hitchcocki filmben kísértő, mindent átfogó, mindenhová beszivárgó és mindent megmérgező jelenlét a 2020-as adaptációra elenyészik. Csak a precízen felmondott cselekmény marad. Ami Daphne Du Maurier esetében édeskevés.
Ami jól áll A Manderley-ház asszonya Netflix-verziójának, azok a színek és a valóság: utóbbi alatt értem, hogy nem (vagy legalábbis nem teljes egészében) stúdióban forgatták. A film nyitányában Monte Carlo gyönyörű, ilyen környezetben könnyű beleszerelmesedni Lily James természetes szépségébe. És persze szép maga Manderley is, amely az eredeti történetben Rebecca allegóriája, most azonban csak egy épület, pusztulásra ítélt díszlet egy romantikus drámában.
A film utolsó harmada, a krimiszerű harmadik felvonás, ami még egészen jól működik: Wheatley mintha jobban alátámasztotta volna a történéseket a cselekményszövésben, mint ahogy Hitchcock tette. A színészek közül Sam Riley Jack Favellje emelhető ki: nagyon tetszett a simlis, sima modorú unokafivér szerepében, akinek kétértelmű viselkedésétől most falnak menne a metoo mozgalom. „Mi nők vagy férjhez megyünk, vagy cselédnek állunk!”, summázza egy mondatban a korabeli női sorsot Mrs. Danvers.
Ha egy filmnek nincs atmoszférája, az megöli a cselekményt. Kevés jó kisiskolásként felmondani a történéseket. A Netflix-féle Manderley-ház asszonyából pont a lélek veszett ki. Olyan, mint a film végére maga Manderley: lakatlan épület, kiégett falakkal.
