A történelem nem jelen idejű szó. Sokszor úgy gondolkozunk róla, mint ami kellemes, biztonságos távolságban van tőlünk, legyen szó akár az egykori múltról, az elképzelt jövőről vagy a szakkönyvekbe kívánkozó politikáról. A mindennapi életünkben látszólag nincs történelem. Pedig ott van az utcákon, a szobrokban, az egykori boltok és lakások levakolt homlokzatán, a családi hagyományokban, az emberek gondolataiban és érzéseiben – és főleg a történeteinkben. Zoltán Gábor a mintapéldája annak, hogy a történelem sosem távoli, tankönyvi illúzió, hanem a valóságunk. A nemrég megjelent Nyilaskeltető című esszékötete pedig a lenyomata annak, hogy a történelmet csak elfelejteni és felidézni lehet, újraírni sosem.
A cikk témái:
- Hogyan marad fenn a történelem, ha mi már elfelejtettük?
- Nyilasok és a 12. kerület
- Unalmas hétköznapok és feldolgozhatatlan traumák
- Gyilkos és áldozat sokszor szomszédok voltak
- Városmajor utca 1944-ben és ma
- Zoltán Gábor ott nőtt fel, ahol mindez megtörtént
- Mit láthatott Mészöly a Városmajor utcai lakásából?
- Mit jelent az Orgia egy külföldi és magyar olvasónak?
Zoltán Gábort legtöbben a 2016-ban megjelent Orgia című regényéről ismerik, amely a 2010-es évek egyik meghatározó könyvének mondható, már csak azért is, mert részletes kutatások alapján szépirodalmi formában tárta elénk az 1944-45 közötti nyilas terror mindennapjait.
Ezt követően a Szomszéd, az Ólomszív és a Szép versek 1944 című kötetekben tovább bővítette a kutatómunkát, és mára a 12. kerület egyfajta helytörténészévé vált. Az új kötete kapcsán Zoltán Gáborral közösen bejártuk a Városmajor és a 12. kerület egyes pontjait, és megnéztük, hogy mi is kapcsolja össze az író egykori gyerekkorának helyszínét és Budapest egyik legbrutálisabb korszakát.
A tér akkor is emlékezik, ha mi nem akarunk
Talán naiv elképzelés, de sokáig én is úgy gondoltam, hogy a történelem és a jelenünk között van egy határ, amiben minden szörnyűség ott is marad, ahol megszületett – a múltban. Nem tévedhettem volna nagyobbat – erre ébresztett rá a Nyilaskeltető, sőt Zoltán Gábor egész életműve.
A beszélgetésünket a sokat vitatott 12. kerületi Turul-szobornál indítottuk, ami az elmúlt évek fontos (emlékezet)politikai, kultúrtörténeti csomópontja volt, és mind a mai napig az is maradt. Az emlékműnek igen összetett története van, a szimbólum a magyar eredetmondákból származik, a 12. kerület pedig annak érdekében emelte, hogy méltó módon megemlékezhessenek a kerület lakosai a háborús áldozatokról. Viszont a szoborra vésett áldozatok nevei közé több nyilas neve is felkerült; ezért is vált Zoltán kutatásainak egyik középpontjává a Nyilaskeltetőben.
Zoltán Gábor szinte egész életében 12. kerületi lakos volt, ez volt az egyik fontos szempont, amikor belevágott a kötetek írásába. És már az elején volt egy rossz sejtelme arról, hogy a kerületben szörnyű dolgok történtek.
Ezzel viszont sokáig nem foglalkozott, próbálta kizárni, viszont jött egy katalizátor, ami után már nem lehetett elfordulni többet: méghozzá a Turul-szobor.
„Amikor először szembesültem vele, teljesen ledöbbentett. Fogalmazzunk úgy, hogyha én egy kagyló vagyok, akkor ez volt az az irritáló koszszemcse, ami arra ösztökélt, hogy igazgyöngyöt termeljek. Persze, ezt kellő iróniával kell érteni. De már a kezdetekben irritált a szobor, és irritál a mai napig is”.
A kötet az elmúlt 26 év esszéit foglalja egybe, amiben ugyanúgy helyet kap a turul körüli vita, az egykori – a regényekben is feltűnő – nyilasok élettörténete, Kertész Imre irodalompolitikai helyzete, Bayer Zsolt nyilaskötődése, de az is, hogy vajon Mészöly Miklós mennyit láthatott azokból az áldozatokból, akiket a nyilasok éppen az ablaka előtt meneteltettek el, hogy egy utcával lejjebb kivégezzenek. A kötet természetesen nem tartalmaz mindent, az író számára elsődleges volt, hogy azokat illessze egybe, amelyek leginkább foglalkoztatták az elmúlt két évtizedben
„Jó érzés, hogy megjelent, hiszen ez lehetővé teszi, hogy fennmaradjanak ezek az írások. Egyúttal nekem is egy lehetőség volt, hogy újraolvassak sok mindent, amit megírtam. Sokszor persze nehéz döntés volt, hogy mik maradjanak ki a kötetből. Azokat vettem előre, amik a legfontosabbak számomra, és hogy kapcsolódjanak egymáshoz, meg a többi könyvemhez.
Úgy érzem, segíthetnek értelmezni a szépprózai szövegeimet.”
Zoltán alapos író, valószínűleg még az esszéken keresztül is csak egy apró hányadát látjuk annak, hogy mennyi iratot, feljegyzést, visszaemlékezést olvasott már el az évek alatt. De ahogy mesélte is, az olvasók számára nem mindig világos, hogy miből vagy miért dolgozza fel a nyilasok történetét. Ezzel a kötettel pedig ehhez akart egy segédegyenest adni:
„Időnként meglepve veszem észre, hogy egyes olvasók vagy nem találják a kulcsot, vagy teljesen más olvasásmód felől próbálnak közelíteni a szövegeimhez. Most láthatják, hogy én hogyan olvasok és gondolkozok irodalomról, filmről, emlékművekről”.
Ez a gondolkozás, olvasás és főleg (részletgazdag, alapos) munka pedig gyümölcsözővé is vált, attól függetlenül, hogy az Orgia jelenleg több külföldi fordítást is kapott, maga az életmű is már sokadik kötetnél jár. Ezen felül pedig a kutató- és író munkának kézzelfogható eredménye is született: a kerületben egyre többen figyeltek fel az egykori történelemre és a szoborra, utóbbival kapcsolatban Zoltán Gábor munkássága kihangosította a kételyeket, így idővel bizonyos elkövetők neve el is tűnt a szoborról.
Áldozat és elkövető ugyanabban a házban
A nyilastörténetek feldolgozása nemcsak történelmi és irodalmi kihívást jelent, hanem a szerző környezetét is formálta. Ma már azokra az utcákra, amiket egykoron megismert, nem tud úgy nézni, hogy ne jussanak eszébe az elkövetők és az áldozatok, a betonon, térköveken és kapualjakon átvillanó erőszak. De nem is kell annyira messzire tekintenünk, hiszen ahogyan az kiderült, a motivációt nem 1944-ben, hanem 2010-ben kell keresnünk, méghozzá a politikában:
„A történelem nincs tőlünk biztonságos távolságban. Éppen emiatt kezdtem el foglalkozni vele.
Amikor 2010 után a második Orbán-kormány megalakult, és elkezdődött egy korszak, aminek most bizonyos értelemben vége van, akkor éreztem azt, hogy ami körülöttem és velem történik, az nagyon erősen emlékeztet az 1930-as évekre.
A népirtásra fokozatosan készítették fel a lakosságot, és ez a politikai hozzáállás volt az, ami engem egyrészt gyötört, másrészt munkára ösztönzött.”
A népirtás sosem spontán esemény, hanem gondosan megtervezett ideológia, propaganda és politikai vezetés eredménye. Az embereket fel kell készíteni, meséli Zoltán, hiszen ölni csak indokkal lehet. Ahhoz, hogy ez nyilvánvaló legyen, nem is kellett messze sétálnunk a Turul-szobortól, elindulva a Kék Golyó utcán már szinte az első kis utcában találunk egy fontos helyszínt, ahol az egykori szomszédból hirtelen ellenség lett.
„Már máshogy nézem ezeket az utcákat. Beazonosítom a helyszíneket, tudom, hogy ki lakott az adott épületben vagy mi történt ott.
Meghökkentő, hogy az áldozatok és az elkövetők sok esetben mennyire közel laktak egymáshoz. Adott esetben ugyanabban a házban”.
Greguss utca. Éppen csak besétálunk, Zoltán Gábor már mutatja is az egykori zsidó lány botlatókövének helyét, amit a 30 évesen elhurcolt Laub Magdolna emlékére készíttetett a családja, mégis az egykori emlék helyett csak térkövet látunk. Bárki, aki öntudatlanul erre téved, soha nem venné észre – hiszen még a hiánya sem feltűnő. A botlatókő mindössze egyetlen napig volt a helyén, mivel annyira zavart valakit, hogy egy éjszaka alatt eltávolította.
Ez figyelmeztető jel volt arra, hogy vannak az itt lakók között olyanok, akik még mindig annyira utálják a zsidókat, hogy az emlékük felidézése is irritálja őket.”
Ha pedig felnézünk és az igen szép, 1914-ben épített Greguss utca 10.-re tekintünk az utca szemközti oldalán, szinte semmi nem tűnik fel – pedig egykor ott lakott Dési Dregán Miklós és egész családja, aki a nyilas párt kerületvezető-helyettese volt. Ma már szinte semmi nem utal erre, az impozáns burkolat csendesen őrzi titkait. Mégis furcsa belegondolni abba, hogy egyik nap még köszön egymásnak a zsidó lány és a nyilas pártvezető, másnap pedig már csak az utóbbi tér vissza a Greguss utcába.
Nem kell bolygatni a múltat, mert rossz vége lesz?
Zoltán Gábor sokáig nem foglalkozott a régi dolgokkal, hiszen elmondása szerint úgy volt nevelve, mint sokan mások is, hogy ne kutasson a múltban, hiszen „ott van valami rettenetes dolog, amitől óvakodni kell”. És nem is annyira tévedett nagyot ezzel. Az elfordulás helyett mégis a megismerést választotta.
Először akkor figyelt fel a kerület történelmére, amikor a ‘90-es években tudomására jutott, hogy a Maros utcában, ahova született és ahol felnőtt, történt egy tömeggyilkosság, amit a nyilasok követtek el. Másfél évtizedig dolgozott benne a tudat, ami eleinte csak a novellákban tűnt elő, végül a 2010-es években határozta el magát, hogy mélyebben kutatni kezdi a témát.
Sok éven át inkább nem foglalkoztam vele. Csak amikor már feketén-fehéren tudtam, hogy a Maros utcában, ami az én felnövekedésemnek az utcája, egy tömeggyilkosság történt”
– fogalmazott, majd arra is kitért, hogy túl későn kezdett hozzá ahhoz, hogy egykori lakosokkal beszélgessen. Későn kezdtem hozzá, ezért lelkiismeretfurdalásom is volt.”
A kezdeti elindulás – amiből aztán az Orgia és a többi kötet is napvilágot látott – nem volt egyszerű. Bár ott dolgozott benne több évnyi kíváncsiság és gondolat, hogy ki kell kutatni a kerület történetét, érzett egyfajta félelmet is, hogy valami olyanba nyúl bele, ami másokat felzaklathat – gondoljunk csak akár az egy éjszakát megélt botlatókőre. De a bátorság nagyobb volt benne, és főleg írott anyagokból, periratokból, újságcikkekből elkezdte összeállítani a nyilasok 12. kerületi történetét, sőt idővel még egykori szemtanúk is felkeresték, hogy saját emlékeiről beszámoljanak.
Először át kellett törnöm a belém nevelt gátláson, hogy óvakodjak a múlttól, és ne tegyek fel kérdéseket.
Hamarosan észrevettem, hogy akkoriban rajtam kívül mások is elkezdtek érdeklődni a téma iránt. Mozgalmak indultak, mint például a Holokauszt és a családom internetes csoport és a Csillagos Házak projekt”.
De ahogy haladunk a 12. kerületben, követve az egykori történetek, emberéletek és tragédiák szálait a különböző utcákon, világossá válik, hogy Zoltán Gábor élvezi, amit csinál. Félreértés ne essék, Valuska Gábor (aki most is csendesen követett minket kamerájával) mondásában van igazság – „én hiszek a boldog szerzőben” –, viszont akarva-akaratlanul eszébe jut az embernek egy ilyen témánál, hogy mennyire válik nehézzé egy idő után, hogy tömeggyilkosok és erőszaktevők történeteit tárja fel egy író.
Itt viszont nincs erről szó, kérdésemre udvariasan és szerényen válaszol, miszerint nem az elismertség vagy a büszkeség hajtja, hanem a kíváncsiság:
Amiből az egész elindult, amit elkezdtem csinálni, és tulajdonképpen amit most is csinálok, az csak az, hogy magam számára szerettem volna feldolgozni, megérteni, mi történt. Persze az végül is jó, ha ez másnak is jelent valamit”.
A Városmajor utca
A Városmajor utca egyetlen könnyed vonással szeli át Buda térképét, összekötve a Déli Pályaudvart és a Szent János Kórházat, találni rajta fodrászatot, olasz éttermet, patikát, postát, házasságkötő villát, általános iskolát, klinikát, Mészöly Miklós és Polcz Alaine egykori otthonát, gimnáziumot és nem mellesleg zsinagógát is.
Végigsétálni nagyjából 20 perc, egy napsütéses, felhőtlen napon könnyedén bejárható, magán hordozza mindazt, amire belvárosi lakónak szüksége lehet, és még annál is többet: az eltakart, kegyetlen múltat. Magunk mögött hagyva a Kék Golyó utca árnyékos utcáját, befordulunk a Városmajor utca elejére, ahol szinte minden lépésre jut egy újabb történet.
Városmajor utca 1. Ahol ma iPhone-szervíz, kisbolt, gyógyszertár és szépségszalon van, ott az 1940-es években műhelyek álltak, amely több nyilas munkahelye is volt, meséli Zoltán Gábor.
Itt dolgoztak az iparosok, köztük cipészek is, akik napközben a helyi lakosok lábbelijét javítgatták, utána pedig elsétáltak a pártházba a nyilasgyűlésre.
Városmajor utca 12. Egy színes, modern étterem és kávézó előtt állunk meg, ami még ekkor is, szerda délben szinte tele van fiatalokkal, laptopjukon dolgozó emberekkel, kutyásokkal, az ajtó előtt néhány külföldi beszélget. A bejárat mellett jól látni az étterem hátsó részét, ahol egy hangulatos, zöldellő kerthelyiség kapott helyet.
Ez a kerthelyiség viszont egyáltalán nem újdonság, több mint 90 éves, hiszen az egykori kerületi nyilasok kedvenc találkozóhelye volt az egykoron itt álló Fészl kertvendéglő. És nem mellesleg fontos események helyszíne is volt, ugyanis teret adott a párt felemelkedésének.
Az író azt meséli, hogy a vendéglő rendszeres látogatója volt Hubay Kálmán, újságíró és a Nyilaskeresztes párt egykori vezetője, a kerthelyiséggel szemben pedig két ház között – még ma is láthatóan – egy villa áll, ahol Darányi Kálmán, Magyarország miniszterelnöke lakott 1936 és 1938 között. Ők ketten kötöttek alkut, hogy a párt egy kissé visszafogja magát, és cserébe elindulhatnak a választáson. Ez lett aztán az első példája annak, hogy a kormánypárt nem indított jelöltet, így szabad utat engedve a nyilasoknak.
Mindezt pedig még mindig őrzi a két egymással szembenéző helyiség.
Akár integethettek is egymásnak a villából a törzsasztalhoz” – mesélte az író.
Városmajor utca 19. Egy emléktábla, ami valamit még őriz a múltból. Szabó Dezső író egykori otthona. Mikor Szálasi politizálni kezdett, veszélyesnek bizonyult a szerző, ezért titkos rendőrök mikor elkezdték megfigyelték Szálasit, eljutottak az íróhoz is.
Így mesélt a helyszínről Zoltán Gábor: „A megfigyelésnek köszönhetően tudható, hogy Szálasi megjelent Szabó lakásán, és elmondta, milyen fontos ihlető forrás számára a munkássága. Ekkor hangzott el, hogy »önhöz képest mindannyian csecsemők vagyunk«. A leghátborzongatóbb részlet, hogy a házsor mögött van egy nagy közös kert, aminek a túloldalán az egykori zsidó kórház volt.
Ha kiment a kertbe, Szabó Dezső akár át is integethetett a zsidó kórház betegeinek”.
Városmajor utca 31. Az egykori Mayer Ferenc fiú-árvaház, ma már Pannonia Sacra Katolikus Általános Iskola. Ebben a házban nem egy olyan fiatal fiú lakott, aki félárvaként nőtt fel.
Aztán jobb utat nem találva 1944-45 között a nyilaskeresztes pártba belépve gyilkosságokat követett el.
Városmajor 33-34. Egy homokszínű épület, szemben az egykori árvaházzal, ahonnan 1944 nyarán kiköltöztették a zsidó lakókat, a kiürített lakásokat pedig nyilasok kapták meg, köztük Kun Páter (egykori minorita szerzetes, a nyilaskeresztes párt fontos alakja) szülei. Egy háromszobás, összkomfortos lakást.
Az utca túloldalán, egy zöld polgári épület, egykori csillagos ház látható, ami valószínűleg az első gyilkosságnak adott helyet 1944. október 15-én, a hatalomátvételt követően.
Utána nyilasok költöztek be a házba, amit Kun Páter előtte „beszentelt”, tehát a párt működésére lefoglalt.
Városmajor 37. Ez az a cím, amit talán a legtöbben ismernek, ugyanis itt állt egykoron a 12. kerületi nyilasház, ami pártházként működött, és ugyanitt tartottak 1944 szentestéjén a nyilasok mészárlást. Aki egyszer bekerült ide zsidóként, nagy valószínűséggel nem került ki élve.
Ma már egy parkoló áll a helyén, szélén buszmegállóval. A háztömb átellenes oldalán pedig Zoltán Gábor egykori otthona, ahol gyerekkorát töltötte:
1960-ban születtem, és ez lett a lakhelyem. Ez csak 15 év 1945-től számítva. Nem akkora távolság, amitől az ember elszigetelve érezheti magát.”
A forgalmas utcán állva pedig nehéz belegondolni, hogy ez mit is jelent, egyszerre próbálja elképzelni az ember a felhőtlen, naiv gyerekkort és a kegyetlen gyilkosságokat. Szinte felfoghatatlan. Talán nem véletlen, hogy a Városmajor 37-es számú házat elbontották és csak egy parkoló áll a helyén. Zoltán Gábor viszont még tudja tetőzni, ugyanis megosztja, hogy itt hamarosan lakópark épül majd – a parkoló és a mellette lévő, lebontásra kerülő posta épülete Schmidt Mária cégének tulajdonában van. Hamarosan családok laknak majd a nyilasház helyén.
Városmajor 48. Basch-villa, Polcz Alaine és Mészöly Miklós otthona több mint 50 éven át. A 20. századi magyar irodalom egyik fontos épülete, ami a két említett szerző mellett olyanoknak volt meghatározó helyszíne, mint Nádas Péter, Esterházy Péter, Nemes Nagy Ágnes vagy Weöres Sándor.
De számunkra nem (csak) ezért fontos. Hanem mert Mészöly a teraszáról mindent láthatott, ami az utcában történt. Zoltán Gábor meg is mutatta a ház mellett álló egykori üzlethelyiségek helyét, ahol valószínűleg a Balkon és jegenyék című Mészöly-novellában feltűnő nyilas hentes is dolgozott.
A gondolat persze magától adódik: mit látott pontosan Mészöly? Mi az, amit nem írt meg? Mennyit láthatott a nyilasokból?
Ezek a kérdések izgatják Zoltánt is, de egyelőre nincsenek rá válaszok, és talán nem is lesznek soha.
Az utca természetesen még rengeteg kibogozatlan, elfedett, bevakolt titkot tartogat. A Basch-villa előtt állva Zoltán bár javasolja, hogy álljunk meg, a történetek mégsem tudnak elapadni, ömlenek tovább. Az utca további részére mutatva meséli, hogy arra található a Kós Károly által tervezett iskola, ahol tanult, a túloldalon pedig az egykori ortodox zsidóknak épült Szeretetház, ahol 1945 januárjában a harmadik tömeggyilkosságot követték el a nyilasok, mögötte pedig a Bíró Dániel Kórház, szintén egy tömeggyilkosság helyszíne.
Végül az író arra is rávilágít, hogy ahol állunk, a forgalmas út mellett, a kocsik helyén egykoron zsidók meneteltek a Városmajorba, hogy ott a nyilasok végezzenek velük. A modern autók látképe, a tavaszi napsütés és a gondtalanul sétáló emberek egy groteszk érzékcsalódást okoznak - az ember nem így képzelne el egy tömeggyilkosság helyszínét.
Itt sétáltak el, mielőtt legyilkolták őket”
– mesélte Zoltán Gábor.
Egy sorsszerű feladat
Zoltán Gábor ott nőtt fel, ahol mindez megtörtént. Ott szerezte az első élményeit, ott járt iskolába, ott lógott a barátaival az utcán, ment boltba vagy olvasta élete első meghatározó regényeit. A ház, amelybe beleszületett, a Maros utca 40. alatti számnál található, átellenes sarkon pedig, ahol ma egy elkerített parkoló áll, feltehetőleg tömeggyilkosságot követtek el a nyilasok. Erre csak igen későn jött rá mesélte, amikor Mészöly Film című regényét olvasta, és elkezdte foglalkoztatni, hogy vajon hol is történhetett ez. Bár már sokkal korábban, gyerekkorában is volt egy megérzése, hogy valami nincs rendben a környéken:
„Volt például egy egészen durva, rettenetes házfelügyelő nő abban a házban, ahol felnőttem. Effektíve féltek tőle a lakók, annyira durva volt, annyira hangosan és mocskosan káromkodott, egy igazi sötét emlékként maradt meg a gyerekkoromból. Ő például olyasmi ember lehetett, aki ebből a nyilas közegből jön (…). De hát nagyon sokan voltak nyilasok, és közülük nagyon keveseket vontak felelősségre. Hogyha ez szélesebb körre kiterjed, akkor itt igencsak megritkult volna a népesség.
Például a villamosvezetők és kalauzok közül nem kevesen nyilasok voltak, ha mindenkit elfognak és felakasztanak, akkor nem tudtak volna járni a villamosok.”
De nemcsak a gyerekkori benyomásai, hanem később rendezőként, rádiós szerkesztőként végzett munkái is arra mutattak, hogy ezzel a témával kell foglalkoznia. A Nyilaskeltetőben nem egy szöveg szól például Kertész Imréről, Ottlik Gézáról vagy a már említett Mészöly Miklósról. Zoltán a Magyar Rádiónál többször találkozott alkotókkal és műveikkel, amik tovább építették benne a kíváncsiságot:
„Fél életemben ezekkel az alkotókkal foglalkoztam, Kertésszel sokat is dolgoztam együtt, mert a rádióban sok művéből készítettem műsorokat rendezőként.
Életem egyik nagy élménye volt a vele való munka, és befolyásolt abban is, hogy miket olvassak, mire figyeljek.
Így természetes volt, hogy mikor elkezdtem foglalkozni az 1944 és ’45-ös történésekkel, segítségül hívtam az irodalmat is, hogy mit írtak, gondoltak akkoriban az írók”.
Az Orgia idén lesz 10 éves, és még mindig – ha nem jobban – meghatározó kötete a kortárs magyar irodalomnak, és időközben már külföldön is elkezdett terjedni, egy svéd lap például kiemelten fontosnak találta nemrég. De mikor megemlítem ezt Zoltánnak, óvatosságra int. Bár örül, szerinte nem mindegy, ki hogyan olvassa a kötetet:
„Megpróbálom begyűjteni és értelmezni a külföldi visszhangokat.
A svéd megjelenés kapcsán például az látszik, hogy vannak, akik nagyon máshogy olvassák ezt a regényt. És ez abból adódhat, hogy náluk ilyesmi nem történt. Nem voltak megszállva, nem gyilkolták az embereket.
Ez egy nagy különbség. A művészet arról szól, hogy hogyan lehet eljutni egyik embertől a másikig, de a történelmi tapasztalatok mégiscsak befolyásolják az olvasót.”
És valóban nehéz elképzelni, hogy milyen lehet ezt a könyvet külföldiként olvasni, nem ismerve ezeket az utcákat, a magyar embereket, a korszakot. Bár így sem egyszerűbb megérteni, miért is történt mindez. A Nyilaskeltető egyik legmegdöbbentőbb tanulsága számomra, hogy nem lehet egy konkrét, mindenkire ráolvasható okot adni, miért követték el mindezt a nyilasok. „Ami a saját felvetésemet illeti, azzal számoltam, hogy a nyilasok előtörténetének feltárása megmutatja, milyen személyes élmények, akár traumák lökték őket ebbe az irányba. Nos, ilyeneket nem lehet igazán feltárni (…).
Megállapíthatatlan, hogy hol, mikor érvényesült az a hatás, ami egyikükből sokszoros gyilkost csinált (…). Éppen ez az átlagemberség az, amivel szembesülnük kell”
– írja a szerző az Erre a háztömbre című esszéjében.
A történelem nem jelen idejű szó, a szembesülés igen, örökérvényűen. Zoltán Gábor életműve nemcsak az irodalomnak és a 12. kerületnek fontos, hanem a magyar történelem szempontjából is elengedhetetlen, mert még ha nem is újraírható a múlt, de árnyalható, kiegészíthető, vakfoltjai feltárhatóak, bűnösei és áldozatai megnevezhetőek, a tanulságok levonhatóak. És szembesülnünk pedig muszáj, még akkor is, ha végigsétálva a Városmajor utcán, szinte sem utal már arra, hogy egykoron mi történt itt, de amíg a házak, utcák és városrészek újraépíthetőek, úgy a gyilkosságokat nem lehet visszafordítani.
