2025-ben David Szalay nyerte el a rangos Booker-díjat Flesh című regényével, melyért nemcsak Dua Lipa volt oda népszerű könyvklubjában, hanem elismert filmes szakemberek is felfigyeltek rá. A Libri Kiadó jóvoltából végre magyarul is olvashatjuk az István nevű, szűkszavú férfi felnövéstörténetét, aki egy magyarországi lakóteleptől Irakon át Londonig jut, miközben az elidegenedés és az üresség különböző formáival szembesül. A Test lebilincselő, szuggesztív kötet, melynek világa egyszerre áll távol tőlünk, és valahogy mégis kényelmetlenül ismerős.
David Szalay: Test (részlet)
Lángost esznek, amíg a városba visszavivő buszt várják. A nő aggódik, hogy összefutnak a férjével vagy István anyjával, amikor visszaérnek a lakótelepre – mind a ketten nagyjából ekkor szoktak hazaérni a munkából. Úgyhogy azt mondja, érkezzenek inkább külön. A buszállomáson arra kéri Istvánt, várja meg a következőt.
– Oké – feleli István.
Mikor a nő busza már eltűnt, István egyszerre érez valamilyen fájdalmat és zavarodottságot.
– Szerelmes vagyok beléd – mondja másnap István, miközben az ágyán fekszenek.
– Ne mondj ilyet.
– Miért ne?
– Mert nem tudod, mit jelent.
– Dehogynem.
– Nem tudod – jelenti ki a nő, és végigsimít István haján.
Istvánt dühíti, ahogy ezt csinálja vele. Elhúzza a fejét.
– Miért mondod ezt? – kérdezi. – Most miért mondod, hogy nem tudom, mit jelent?
– Nem vagy szerelmes belém.
– De igen.
– Kérlek, hagyd ezt abba.
– Miért?
– Mert ha ezt hajtogatod, abba kell hagynunk az egészet – mondja a nő.
Másnap a nő közli vele, így is, úgy is abba kell hagyniuk.
– Sajnálom – mondja. – Tényleg nem gondoltam, hogy ez megtörténhet.
– Micsoda?
– Ez, amit érzel.
– Az, hogy szerelmes vagyok beléd?
– Nem vagy.
– De igen.
A kezébe veszi István arcát.
– Hát én meg nem vagyok szerelmes beléd. Sajnálom.
– Fáradtnak látszik, mint aki nem aludt sokat, mintha az éjszaka nagy részét ébren töltötte volna.
– A férjedbe szerelmes vagy?
– Annak mi köze ehhez?
– Kíváncsi vagyok.
– Teljesen mindegy. Nem tartozik ide.
– De igen.
– Miért? – kérdi a nő.
– Szereted, vagy sem?
– Szeretem.
– Hogy mondhatsz ilyet?
– Szerintem nem érted a helyzetet.
– Szerintem meg igen – mondja István.
– Nem. Nem érted – feleli a nő. – Nem hinném, hogy érted. Sajnálom. Sajnálom – mondja. – Kérlek, ne sírj. Sajnálom.
Rengeteget lődörög a lépcsőházban, várja a nőt.
Lehetetlennek tartja, hogy azok után, amit együtt csináltak, igaz lenne, amit mond – vagyis hogy nem szereti, sőt hogy a férjét szereti.
Vár rá a lépcsőn. Mikor a nő megpillantja Istvánt, habozik, mint aki nem tudja eldönteni, visszahúzódjon-e a lakásába.
István abban a lépcsőfordulóban vár, ahol a nő növényei állnak az alacsonyan lévő ablak előtt. Ferdén süt be a forró délutáni nap.
– Mit keresel itt? – kérdi a nő, de nem áll meg.
Egyszer-kétszer már összefutottak a lépcsőházban.
István követi lefelé, és azt mondja, amit mindig:
– Találkozni akarok veled.
– Sajnálom.
– Kérlek.
– Nem lehet – mondja a nő. – Sajnálom.
– Kérlek.
A nő megáll az első emeleti lépcsőfordulóban, Istvánhoz fordul, és így szól:
– Nem. Ezt abba kell hagynod.
– Mit?
– Hogy így vársz rám.
– De hát találkozni akarok veled.
– Nem lehet.
A nő továbbmegy lefelé a lépcsőn, és kilép a házból.
Mikor egy órával később visszaér, dühösnek látszik, hogy Istvánt ugyanott találja.
– Mit csinálsz? – kérdi tőle.
– Rád várok.
– Miért?
– Hogy beszéljek veled.
Nem engedi, hogy István elvegye tőle a bevásárlószatyrot.
István a nyomában marad a lépcsőn.
– Beszélni akarok veled – ismétli meg.
A nő elengedi a füle mellett.
Amikor a lakásajtajához ér, végre szóba áll vele.
– Ezt abba kell hagynod – mondja a nő.
– Kérlek.
– Nem.
A nő beteszi a zárba a kulcsot.
– Szeretlek – mondja István.
– Nem szeretsz.
– De igen.
– Hagyd már abba.
Mikor István észreveszi, hogy a nő már majdnem utálja emiatt, úgy dönt, megpróbál egy héten át nem találkozni vele.
Abban bízik, hogy ha ennyi időt kibír, a nő végül beleegyezik, hogy találkozzanak.
Alig pár nap múltán azonban már kibírhatatlan, hogy egyáltalán nem találkozik vele. Hogy nem tudja, merre jár, és mit csinál. Úgy érzi, ennél még a gyűlölete vagy a haragja is jobb, és ezzel az érzéssel kopogtat be hozzá egyik este. Nem tudja pontosan, miért is csinálja, vagy hogy mit fog mondani neki. Egyszerűen csak látni akarja.
Elég hosszan kell kopogtatnia.
Végül a férj nyit ajtót.
– Mit akarsz? – kérdi.
– Itthon van?
– Tessék?
– Itthon van?
– Mi a fenét akarsz?
– Hogy itthon…
– Nincs – feleli a férj, és már csukja is be az ajtót.
István ösztönös mozdulattal benyomja.
A férj kinyújtja a kezét, hogy leállítsa.
– Mit képzelsz? Mit engedsz te meg magadnak?
Biztos, hogy otthon van, és a férje csak meg akarja akadályozni, hogy találkozzanak, úgyhogy megpróbál befurakodni mellette a lakásba. A férj igyekszik megakadályozni.
Dulakodnak a lépcsőfordulóban.
Tulajdonképpen csak lökdösődnek, taszigálják egymást.
Aztán a nő férje legurul a lépcsőn.
Próbál belekapaszkodni a fémkorlátba, de nem sikerül neki, és lejjebb furcsa, hangos koppanással beleüti a fejét, aztán ott fekszik a lenti lépcsőforduló betonpadlóján, a felesége növényei mellett, és nem kel fel.
István várja, hogy felkeljen.
Hirtelen nagy csönd lesz.
István hangokat hall valahonnan a lépcsőház alsóbb része felől.
Mikor már egyértelmű, hogy nem fog felkelni, István elindul lefelé a lépcsőn.
A lába reszket. Annyira, hogy csak nagy nehezen tud járni.
Túljut azon a lépcsőfordulón, ahol a férfi fekszik – a felesége növényei felborultak, virágföld szóródott a betonra –, és továbbmegy lefelé.
Az eggyel alattuk lévő emeleten nyitva vannak a bejárati ajtók, néhányan ki is álltak.
István szó nélkül megy el mellettük, azok sem szólnak hozzá egy szót sem. Talán azt gondolják, Istvánnak semmi köze ahhoz, ami történt, bármi legyen is az. Hallottak valamit, kiabálást meg talán azt a hangos koppanást, mikor a férfi beütötte a fejét a fémkorlátba. Fölfelé kémlelnek a lépcsőházban, szeretnék megtudni, mi történt.
István elmegy mellettük, le a lépcsőn, ki a meleg estébe.
Még mindig elég világos van odakint.
Elmegy onnan.
Nem tudja, merre.
Csak megy, megy.
Nem tudja, mennyi ideje járkál, csak azt látja, hogy már besötétedett, mikor egy kivilágítatlan utcán lassan elhúz mellette egy rendőrautó, majd megáll az utca elején, a sarki kisboltnál, aztán kiszáll belőle két rendőr.
Mikor megmondja nekik a nevét, megbilincselik, és egyikük bemondja az adó-vevőjébe, hogy elkapták.
Néhány idősebb ember álldogál a kisbolt előtt, és végignézik az egészet.
Csöndben figyelik, ahogy a rendőr ráteszi a bilincset a csuklójára.
Utána megszólal az egyik bámészkodó:
– Mit követett el? Ellopott egy liter tejet?
Az egyik rendőr azt mondja:
– Nem. Megölt valakit.
Mikor a rendőr kimondja ezt, még furcsábbnak tűnik az egész helyzet.
Később, a rendőrőrsön egy másik, sokkal fontosabb rendőr kertelés nélkül megmondja neki, hogy a férfi meghalt.
István csak bámul rá, amikor ezt kimondja, a rendőr pedig, aki nem egyenruhában van, hanem farmert és pólót visel, ezt kérdezi:
– Van valami mondanivalója?
Istvánon valószínűleg még meglepetés sem látszik, és a rendőr így folytatja:
– Tudta, hogy meghalt, ugye?
István a fejét rázza.
A rendőr azt kérdezi tőle, miért hagyta el utána az épületet, ha egyszer nem tudta, hogy a férfi meghalt, miért nem hívott inkább mentőt.
– Nem tudom.
– Nem tudja? – mondja a rendőr. – Nem tudja, miért nem hívott mentőt? Az ember azt gondolná, hogy ha tényleg baleset történt, akkor mentőt hívott volna hozzá.
István ebben a pillanatban fogja fel, mit is gondol a rendőr – azt gondolja, hogy szándékosan ölte meg azt az embert.
Valahogy elkezd kételkedni a saját emlékeiben.
Azon rágódik, pontosan emlékszik-e, vagy sem.
Hiszen azt akarta, hogy haljon meg.
Akarta, hogy meghaljon.
– Azt akarta, hogy meghaljon, ugye? – kérdezi a rendőr.
Ő pedig nem tagadja. Nem szólal meg.
Sőt, amikor a rendőr azt mondja, azzal a szándékkal lökte le a férfit a lépcsőn, hogy megölje, István elkezd tépelődni: lehet, hogy valóban ez történt.
Kezd eluralkodni rajta az érzés, hogy akarta a férfi halálát, aki aztán meg is halt, és hogy ez bizonyos értelemben túlmegy azon, hogy puszta véletlenségből ölte meg.
Valóban lelökte a lépcsőn.
Ez az oka annak, hogy a férfi leesett a lépcsőn. Mert meglökte.
Azt meg nehéz volna megmondani, mi volt a szándéka.
Nehéz volna megmondani, mi volt a szándéka, amikor ezt tette, amikor meglökte a férfit, az meg leesett a lépcsőn, a fejét beütötte a fémkorlátba, aztán ott feküdt a lépcsőforduló betonján, a felesége növényei mellett, és nem kelt fel.
Fotó: A szerző Facebook-oldala
