A férfiakkal baj van, ezt bármilyen nagyobb szociológiai vagy gender-fókuszú tanulmány nélkül is el lehet mondani. A 21. század rengeteg káros és kevésbé káros férfitípust hordoz magával az alkoholista vagy toxikus férfiaktól egészen a „puha”, „performatív” férfiakig, akiket az internet kifejezetten szeret címkézni. De ameddig a feminizmus széleskörűen ismert lett, a férfiak továbbra is csak az érzelmek jól bevált elfojtásánál maradtak. Hogy a férfiaknak már 100 éve is az volt a problémája, hogy férfiaknak kell lenniük, azt jól mutatja Olga Tokarczuk tavaly év végén megjelent Empuszion című kötete.
Olga Tokarczuk lengyel írónő, aki 2018-ban Nemzetközi Man Booker-díjban, 2019-ben pedig irodalmi Nobel-díjban részesült, több verseskötet, nonfiction könyv és regény szerzője, amiből számos olvasható magyarul is. Írásaiban kifejezetten szereti keverni a folklór, a természetfeletti és a történelmi rétegeket, ez pedig az Empuszionban sincs máshogy. Legyen szó akár a középkori Lengyelországról, ökothrillerről vagy határmenti kisvárosok nomádjairól, mindig érzékenyen nyúl a történelem és az emberi psziché kusza párhuzamaihoz. A kötet nem mellesleg a tavalyi év legjobb könyvei listánkra is felkerült.
A modern ember mitológiája
Tokarczuk azon kevés írók közé tartozik, aki a 20. századi regényekre emlékeztetően képes gördülékeny és izgalmas történeteket mesélni, miközben olyan nehéz témákat dolgoz fel, mint a társadalmi nem, a férfiasság vagy az ideológiai zsákutcák. Mindezt úgy, hogy egy percig sem felejti el, hogy regényt ír.
Az Empuszion sok más korábbi regényéhez hasonlóan egy kisváros rejtélyes világába kalauzol. Az egyik legizgalmasabb történelmi korszak közepén járunk, 1913-ban, már érezni lehet a hamarosan egész Európát felbolygató háborút, mindenki Sigmund Freud új gyógyászati módszerére kíváncsi, egyre hangosabbak a hímsoviniszta és antiszemita ideológiák, Charles Darwin evolúciós elmélete igen népszerű, illetve sokan érdeklődnek a zavart és polgárpukkasztó filozófus, Friedrich Nietzsche írásai iránt.
A világ mintha racionális alapokon számolná fel saját magát. A vallás helyébe az ideológia kerül, a titok szinonimája az elfojtás lesz, a társadalomról való gondolkodást pedig áthatja a termelékenység és az evolúciós szempontrendszer:
Van benne – folytatta – valami feminin, gyenge, mintha hajlamos lenne alárendelődni. Még ha okoskodik is, azt is úgy teszi, mint egy fajilag alacsonyabb rendű, egy nő vagy néger.
(…) Emberek jogokat követelnek maguknak, ugyanolyan jogokat, mint az egyszerű polgárok, azt képzelve, hogy ezek a jogok biológiai kérdéseket figyelmen kívül hagyva megilletik őket.”
De mi a helyzet a fehér, jómódú és tanult férfiakkal? Mindannyian hisznek (vagy úgy tesznek) abban, hogy a világ egy jobb irányba halad. Miközben maguk is erősen küzdenek a saját érzékenységük, vonzalmaik és gondolataik ellen, amiket egyébként a klausztrofób, misztikus helyszín egyre inkább csak felerősít.
Védett férfiak
A kötet a klasszikus regényekre emlékeztető alaphelyzettel indul (akárcsak Thomas Mann A varázshegy című regénye), egy fiatal, tüdőbeteg és „érzékeny” fiatal férfi bekerül egy szanatóriumba a gyógyulás reményében. De hamar szembesül azzal, hogy a hegyek között eldugott kisváros tele van titokkal, rejtéllyel. Ugyanis minden év novemberében meghal valaki, egy tudatmódosító gombából fanyar alkoholt főznek, és a dühös, beteg férfiak a világ sorsáról vitatkoznak.
Elmagyarázni sem egyszerű, minden mindennel összefügg. Itt emberek halnak meg. Amióta megérkeztem, különös dolgok történnek (…). Ez egy elátkozott hely. Van valamilyen különös belenyugvás ezekbe a halálesetekbe. Rendszeresen megismétlődik a dolog.”
Az Empuszion látszólag egy könnyen olvasható betegségregény. A főhős lábadozása során egyre mélyebbre hatolunk egy idegen, gyógyulást sejtető, de valójában minden oldalról fenyegető világba. A Dosztojevszkij-karakterekre emlékeztető férfiak pedig mindent megtesznek, hogy a lehető legfurcsább eseményeket a legtermészetesebben ne vegyék észre. Kijárnak az erdőbe gombát szedni, élvezik a kényeztető fürdőket, egzotikus halakból készült ételeket, és napról napra egyre többet isznak egy elmét és testet is gyengítő alkoholos italból.
A főszereplő, Wojnicz karakterén keresztül csöppenünk bele ebbe a világba, aki a többiekkel ellentétben biológiai adottságai miatt nem „igazi férfi”, ezzel pedig remek ellentétet szolgáltat az egyébként rengeteg homoerotikus elfojtással élő férfitársasághoz. Mindeközben pedig a népmesékre emlékeztető kisváros furcsa alakjai és az önálló életet élő természet misztikus történései körbeveszik a szanatóriumot. A férfiak ezzel szemben teljes nyugodtsággal haladnak a haláluk felé.
Olyan, mintha a Twin Peaks groteszk hangulatát, A varázshegy klasszikus stílusát és egy visszafogottabb H. P. Lovecraft-történet hátborzongató horrorját kevernénk össze egy regényben.
Egy változó világ felé
A kiváló történetmesélésen és a komplex karaktereken túl Tokarczuk zsenialitása mégis a feldolgozott tematikában keresendő. Ahogyan más regényeiben is, úgy itt is tökéletesen illeszti össze a korszak pszichés és mentális tereit a történelem gyorsan forgó kerekével, hogy megértsük, miként került zsákutcába a férfiasság 100 évvel ezelőtt. A kulcs a férfiakhoz ritkán társított érzékenységben keresendő, ugyanis a 20. század elején egy férfi minden lehetett, csak érzékeny nem. A korszak mentalitása szerint minden férfi hatalmat képviselő és fenntartó polgár (persze, ha nem fekete vagy zsidó), egyetlen kivételt csak a művészek jelentik.
A regény egyik kulcsmozzanata, amikor egy optikai illúziókat rejtő festményen feltűnik Ábrahám és Izsák története, ezzel igazolva, hogy az emberiség erőszakossága már több ezer éve kulturálisan kódolt:
„Isten a Gyilkosok Hegyén uralkodik. Állandóan túszokat ejt, és szívesen fogadja az emberáldozatot (…).
Ma is szükségük van az áldozatra, folyton keresik is az alkalmat és az indokot, hogy ilyen áldozatokat hozzanak. Az áldozat arról szól, hogy erősek vagyunk, és hatalmunk van a világ felett. Azzal, hogy osztozol a világon Istennel, hogy adsz neki egy falatot a világból, egyben megkérdőjelezed Isten nagyságát és erejét.”
A regénybeli világ – akár az áldozatokat követelő természeti erőről, akár a szegregációt és az elnyomást létrehozó ideológiákról van szó – egy természetesnek hitt, valójában erőszakra épülő egyensúlyt próbál elérni; talán nem is kell magyarázni, hogy ez hol hibádzik. Tokarczuk nem ad megoldást – hiszem sem indoka, sem lehetősége nincs rá –, cserébe az ideológiákból és a szexuális elfojtásokból eredendő szélsőséges gondolatokra mutat rá.
A kötet végén található szerzői jegyzetben egy hosszú listát találunk olyan tudósokról, filozófusokról, írókról, akik munkásságukkal hozzájárultak a nőgyűlölő szemléletek kialakulásához (és fennmaradásához). Nem véletlen, hogy a történet lezárása, miszerint Wojnicz, elfogadva másságát, női ruhákba öltözik és „megszűnik férfinak lenni”, megragadja a lehetőséget és kilép az erőszak hordozóinak csoportjából. És még ha nem is mindenki tenne hasonlóan, talán többen gondolkoztak már azon, hogy könnyebb lenne, ha az erőszak és a férfi fogalma nem lenne szinonima.
Fotó: Wikipédia
