Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij a 19. századi orosz irodalom kulcsfigurája volt (még akkor is, ha olyan nagysággal kellett osztoznia hazája irodalmi trónján, mint Tolsztoj), olyan regények írója, mint a Bűn és bűnhődés, A félkegyelmű vagy A Karamazov testvérek.
Az irodalomtörténeti korszakolás szerint a realista írók közé tartozott, de elsősorban a lélek valósága érdekelte. Műveiben többnyire a valóság tényeiből indult ki, de fő témáját mégis az emberben zajló pszichológiai folyamatok jelentették, ezért is tartják számon a lélektani regény megteremtőjeként, sőt sokan egyenesen a huszadik századi egzisztencialista irodalom egyik előfutárának tekintik.
A lélekről és a benne zajló indulatokról, ellentmondásokról, fájdalomról pedig talán azért tudott sokat, mert élete szerencsétlen fordulatokban és tragédiákban is bővelkedett,
a sors nem mérte számára szűkmarkúan a szenvedést.
Azt a szenvedést, melynek lényege, természete, forrása és az emberre gyakorolt hatása egész pályája során talán mind közül a legfontosabb témája volt.
Letartóztatása
Életének egyik legfájdalmasabb eseménye az volt, amikor 1849. április 23-án letartóztatták, mert tagja volt a Petrasevszkij-körnek, egy olyan értelmiségi csoportnak, mely liberális és szocialista eszméket támogatott, s mint ilyen nem igazán tetszett a regnáló hatalomnak. I. Miklós cár és köre eleve nem rokonszenvezett az értelmiségiekkel („A filozófia hasznát még senki sem bizonyította be, kárt viszont okozott” – tartotta például népművelési minisztere), a csoport radikálisabb tagjai ráadásul titkos nyomda felállítását tervezték, ahol politikai röpirataikat sokszorosíthatják és terjeszthetik. A cár így azzal a váddal, hogy kormányellenes felforgató tevékenységet folytatnak, letartóztatta a kör tagjait, köztük Dosztojevszkijt is.
Az ítélet „csak” átverés volt
Hazaárulónak titulált bűncselekményeiért a cár az írót a csoport többi tagjával együtt golyó általi halálra ítélte. Dosztojevszkij 1849. december 22-én szemtől szembe állt a halállal, amikor kivezették őket a Szemjonovszkij térre. A Petrasevszkij-kör tagjai mellé láncolva letérdelt és megcsókolta a keresztet, a kivégzési szokásokat követve, mielőtt egy oszlophoz kötözve, bekötött szemmel várta a kivégzőosztagot. Amikor a pillanat feszültsége már fokozhatatlanná vált, a cárt képviselő hírnök a kivégzés felfüggesztését rendelte el – az elítélteket a biztos halál helyett négy év kemény munka várta egy szibériai fogolytáborban.
Feleségének írt levelében a váratlanul visszavont ítéletre az író később így emlékezett: „Mennyire szerettem volna élni, Istenem!… És egyszerre csak a takarodó kürtjele harsant. Felfigyeltem. Társaimat eloldozták az oszlopoktól, visszavezették őket, és felolvasták az új ítéletet: engem négy év kényszermunkára ítéltek.
Soha nem volt boldogabb nap az életemben!”.
Az író szinte újjászületésként ünnepelte a történteket, még akkor is, ha sejthette, nem várnak rá könnyű évek Szibériában. Később kiderült, hogy a cár előre kiszámította ezt az eseménysort, abban a reményben, hogy a halálfélelemmel megkínozza az elítélteket, és ezzel kivívja hálájukat és tiszteletüket.
Dosztojevszkij kétségtelenül hálás volt az idő ajándékáért. „Amikor visszanézek a múltba, arra gondolok, hogy mennyi időt tékozoltam el, mennyi veszett el a rosszul irányított erőfeszítésekben, hibákban és tétlenségben, a helytelen életben” – írta testvérének. „Bármennyire is becsültem az életet, mennyit vétkeztem a szívem és a szellemem ellen – most vérzik a szívem, ha erre gondolok. Az élet ajándék, az élet boldogság, minden perc a boldogság örökkévalósága lehet” – zárta gondolatait.
4 év munkatábor
1850 januárjában már az omszki büntetőtáborban raboskodott. A büntetés indoka a következő volt: „Mivel részt vett bűnös tervekben, terjesztette Belinszkij író arcátlan kifejezésekkel teli levelét, melyek az ortodox egyház és a legfelsőbb hatalom ellen irányulnak, és mert másokkal együtt kísérletet tett, hogy házi nyomda segítségével kormányellenes műveket terjesszen.” A legnehezebb munkákat kapta (alabástromégetés, téglahordás), közben újraértékelte életét, hinni kezdett saját bűnösségében is és új írói élményanyaggal gyarapodott.
Négy fárasztó éven át tűrte a szibériai fegyenctelep gyötrelmes körülményeit (zsúfolt barakkok, az éjjel-nappal csörgő bilincsek, a káposztalevesben úszkáló csótányok), és sok rabtársától eltérően sikerült túlélnie (a szenvedésnek erről az időszakáról Feljegyzések a holtak házából című, önéletrajzi jellegű regényében számol be), de mielőtt visszatérhetett volna városi életébe, még további hat évig közkatonaként kellett szolgálnia.
Csak 1859 decemberében térhetett vissza Szentpétervárra és kezdhette újra irodalmi pályafutását. Ezután alkotta azokat a remekműveket, melyek nélkül szegényebb lenne a világirodalom, s „amelyek megszületése egy ostoba zsarnok egyetlen intésén múlott”, írja az esetről Baka István költő. Bár életben maradt, a halálvárás végtelennek tűnő percei és a börtönévek egész későbbi életére hatást gyakoroltak, és természetesen a művein is nyomot hagytak.
A börtönévek hatása
Dosztojevszkij valószínűleg börtönélményei hatására vált mélyen hívővé, ifjúkori radikalizmusa helyébe pedig az egyszerű emberek messiási küldetésébe vetett hit lépett, ezt igazolja többek között a Megalázottak és megszomorítottak című regénye is.
Már az itt részletezett „élménye” előtt is érték rossz tapasztalatok (édesanyját korán elveszítette, apját saját parasztjai verték agyon, epilepsziás rohamokkal küzdött), melyek a későbbiekben sem fogyatkoztak. 1864-ben több csapás is érte:
meghalt a felesége és a bátyja, lapját betiltották, egy vagyont veszített a szerencsejátékon.
Ettől függetlenül 1966-ban megírta legismertebb remekművét, a Bűn és bűnhődést, majd több más mellett a hetvenes évek végén a nagy szintézist, A Karamazov testvéreket, melyre szinte egész életében készült. Nem sokkal a regény megjelenése után, 1881. februárjában halt meg 59 éves korában.
Forrás: Far Out Magazine, Wikipedia
Nyitókép: Vaszilij Perov: Dosztojevszkij portréja (1872)
