A Jég száz versben beszéli el száz év háborúinak és békéinek történetét, ami a Balkánon, a Vajdaságban, Amerikában vagy a szereplőkben játszódik. Terék Anna nagyszabású regénye Erzsébet és János szerelméből kiindulva követi végig egy szétszakadó ország és egy széthulló család történetét, hogy a végén semmi se maradjon, csak a magyar nyelv és az emlékek.
Hosszú évek óta háborús pszichózisban élünk – nem mi választottuk ezt magunknak, kaptuk. Óriásplakátokon, AI-videókban és mémekben használtuk el a háború és béke szavakat, kiüresedett a jelentésük. Ezt csak a saját értelmezési keretem miatt jegyeztem fel, ha már
Terék Anna igazi és brutális háborúkról, fájdalmas, sötét és reménytelen békékről ír Jég című regényében, ami számomra már most az év jelentős, meghatározó regénye.
Háború, béke, hiány
A vajdasági Topolyán született, de a kétezres évek eleje óta Budapesten élő Terék Anna első verseskötete lassan 20 éve Mosolyszakadás címmel jelent meg, majd érkezett a Duna utca, 10 éve a Halott nő, végül a Háttal a napnak.
A frissen megjelent, az eddigi pálya legnagyobb vállalásának tekinthető Jég óriási munka, fantasztikus olvasmányélmény, fájdalmas és szenvedélyes történet a hiányról:
hiányzik a béke, az otthon, a másik, a család, a biztonság, a jövő, a múlt, a közös nyelv, az emlékek.
Felszeletelték az országot
Erzsébet, a regény hat szereplője közül az egyik, 1920 januárjában született, bele az ún. történelembe, pár hónappal a trianoni döntés előtt: „Amikor enni tanultam,/ az orrom előtt felszeletelték/ az országot”.
„Trianonig nem jutottunk el soha, mert Amerika elkezdett bombázni bennünket”
– írta Terék a Privát Trianon-sorozatban. „Nem volt még internet, senki sem gondolkodott a távoktatáson. Én meg ugyan nem vettem elő bombázás közben a történelemkönyvet. A nagyanyám mindig azt mesélte Trianonról, hogy nagy volt a zűrzavar, amikor próbáltak rendet teremteni, és kitalálták, hogy aki Magyarországon született, az menjen vissza oda. Hogy majd az alapján tesznek rendet, hogy ki milyen állampolgár, hogy ki melyik helyen született, és az per pillanat melyik országhoz tartozik.”
Innen indul a Jég, amely öt nagy részből áll: békéből, háborúból, békéből, háborúból és békéből.
Ezek nem óriásplakátokra írt szavak, hanem egy magyar család generációkon átívelő története.
Az egyes fejezetek hangulata ebből a szempontból nem sokban különböznek egymástól, mert a történetek és a holttestek egymásra rakódnak, és ezért egy történetnek se lehet vége, beleíródnak a következő generációba.
A békét és a háborút ebben a történetben nem sok különbözteti meg egymástól, hiszen 100 éve az első világháborúban induló elbeszélés felfoghatatlan bonyodalmakat okoz Erzsébet családjának.
A vasutas apa és családja a folyamatos áthelyezések miatt vagonokon lakott:
“Már nem is emlékeztem,/ hol voltunk otthon,/ hol van az otthon,/ miért is kéne oda visszaindulni”.
A Jég egyik erős állítása, hogy béke nincs: csak épp nem halnak meg a háborúban emberek. A világháborúk vagy a kilencvenes évek elején kirobbant délszláv háború több generáció történetét tette tönkre, határozta meg, traumatizálta. A regény bármelyik generációját vesszük, a háború békeidőben is rombolta őket.
Száz év magány
Terék a traumatikus történelmi korszakból, a mi, anyaországi szempontunkból a peremvidékről, mégis a probléma közepéből kezd mesélni, látszólag Erzsébet felnövéstörténetét. És ez kifejezetten fontos: honnan beszél, milyen tapasztalatát osztja meg.
Az erős képek villanásszerűen érzékeltetik a kontextust, a szereplő élethelyzetét, érzelmi és gondolatvilágát. Behúz a világ, visz Erzsébet nézőpontja, Terék könnyedén épít tereket, hangulatokat, helyzeteket és karaktereket,
ezek verseknek álcázott kisfilmek, titkokat feloldó vallomások és beszámolók.
A cselekmény más sebességbe kapcsol, amikor Erzsébet megismerkedik Jánossal, akire úgy néz, hogy „az egész arca lángolni kezd,/ és ha nem vigyázok,/ tűz lesz, leég a harisnyagyár”. Az ő kapcsolatuk egy százéves, kacskaringós, szomorú és bonyolult történet alapjait adják meg.
János ezt követően lép be elbeszélőként a regénybe, ami ekkor már a második világháborúban jár: brutalitás, nemi erőszak, gyilkolás, félelem és rettegés költözik a szövegbe.
Terék bravúrosan mutatja meg különböző nézőpontokból (a felbukkanó Partizán is elbeszél) a rendkívül sokkoló helyzeteket, bebizonyosodik, hogy a versben elbeszélt történet nem elrejti, hanem megmutatja és értelmezi a felfoghatatlan eseményeket.
Vágások, nézőpontok, tárgyak
A Jég az első 100 oldal építkezése után a gyomránál ragadja meg az olvasót, hogy a könyv végéig már ne eressze. Elbeszélői szempontból nem verseket olvasunk egymás után, hanem beszámolókat, amik át- vagy felülírják egymást.
A szövegeket két eszköz működteti:
a különálló versek gyors, filmszerű vágásokkal követik egymást, a nézőpontváltások feszültséget teremtenek,
és a szerző erős, átélhető, könnyen felfogható képeket használ.
Meg tárgyakat: nemcsak leveleket küldenek egymásnak a regényben, hanem az újszülött papírlapon körberajzolt lábát, egy konzervdobozt, de feltűnik egy porcelánbaba is. Egyszerre kellékei és eszközei a történetmesélésnek.
Terék szerzői szándéka szerint nem akar mindent elbeszélni, nem írta meg, milyen politikai döntések, társadalmi változások alakították Erzsébet és János, majd az utódaik életét. Úgy sűrít érzést, tudást és tapasztalatot költői képekbe, hogy nem marad üres, kitöltetlen hely az elbeszélésben.
Menekülés a múlt elől
A harmadik fejezet újra a békéről beszélne: ami nincs, nem is létezhet.
János Amerikába menekül, Erzsébet Szerbiában marad. Ha az első fejezetet felnövéstörténetként írtam le, a másodikat a háború mindent felszámoló brutalitásával jellemzem, akkor a harmadik a menekülésről szól: merre vezet az út saját történetünk elől? Mit kezdhetünk azokkal a végzetes sérülésekkel, traumákkal, amiket a háborúban szereztünk? Mit jelent a normalitás vagy a béke a posztháborús években?
Terék párhuzamosan két nagy történet építésébe kezd bele: Amerika nem az új lehetőségek földje, hanem a száműzetés helye lesz, hiszen János „véres csíkot húz maga után”, viszi magában a borzalmat, amivel egyedül, magában akar megküzdeni. Erzsébet otthon marad, gyereket szül (Géza), és szintén irtózatos helyzetben igyekszik túlélni a nehézségeket.
A családtörténet tovább bonyolódik:
ki az apa, az erőszaktevő vagy az elüldözött? Ki nevel fel? Ki hagy magunkra? Egyáltalán: mit örökítesz át, ha fájdalmas titkaid vannak és nincs nyelved mesélni?
Terék a harmadik fejezetben magabiztosan tágítja a sötét, hideg, levegőtlen makrovilágát új szereplőkkel és helyszínekkel, hogy elterjessze a háborút mint vírust, ami a véráramba kerülve generációk kulturális genomjába épül bele.
Belefagyva
A kilencvenes évek a délszláv háború véres, felfoghatatlan időszaka. Erzsébet és János helyett az utódok, Géza és John mesélnek tovább, majd Júlia belépésével a harmadik generáció egészen napjainkig, akik látják, mivé lettek szüleik, érzik az el nem beszélt történetek súlyát.
Zavarba ejtő, erőszakos világ, tele fájdalmaival küzdő élőhalottakkal.
A Jég világában a nyelv kijelöli a test- és énhatárokat, a kultúrát, az emlékezetet, a történelmet, a másikat.
János és Erzsébet, majd a következő generációk nemcsak a szavakat keresik a történeteik elbeszéléseihez, hanem önmagukat a különböző nyelvek között: szerbül, magyarul, németül vagy angolul is. A Jég egyszerre mutatja meg, hogy az anyanyelvünk hozza létre a világot, ad identitást és segít a világ megértésében, és egyben börtön is, ami fogva tart.
A regény vége őszinte és kiábrándító, mert ebből a ciklikusságból nem lehet kiszállni: „Azt hittem, lehet belőlem európai nő” – mondja a kötet vége felé Júlia, aki Svájcban egy nevető postással szemben egy ártalmatlan helyzetben visszaúcszik az időben, ahogy ő mondja:
„újra Szabadkán vagyok,/ belefagyva a kisebbségi létbe,/ tudom újra, hogy kicsi vagyok,/ és csak magyar.”
Ebben az ártalmatlan postai jelenetben sűrűsödik Terék Anna 100 évnyi története, amiben generációról generációra öröklődött át a kisebbségi lét, a kultúrák és nyelvek közöttiség, az identiáslabirintusba szorulás.
