Amikor tavaly arról írtunk, hogy melyik 2026 első felében megjelenő könyvet várjuk, én Narine Abgarjan regényét választottam. „Az Abgarjan-rajongásom az Égből hullott három alma című regénnyel kezdődött, és azóta alig várom, hogy újra belemerüljek az életbölcsességek, testi-lelki túlélőtechnikák, egyszerre vicces és szívszorító történetek és a szerelmi sztorik (mert abból sincs hiány) szólamaiba” – írtam akkor. Ezúttal a barátság kerül a középpontba.
Honvágyból született, blogból indult
Narine Abgarjan örmény származású, orosz nyelven alkotó író. Egy örmény-azeri határhoz közeli hegyi városkában, Berdben született, öt lánygyerek közül a legidősebbként. A gyerekkora volt az, amibe kapaszkodni tudott, amikor – sok más képzett örmény fiatalhoz hasonlóan – Oroszországba költözött, és kezdetben alkalmi munkákból tartotta fenn magát. Hogy enyhítsen a honvágyán, blogot kezdett vezetni. Oroszul írt történetei a legjobb gyerekkori barátnőjével, Manyunyával átélt kalandjairól és csínytevéseiről szóltak.
A blog hatalmas siker lett, és a történetekből 2011-ben regény született, ami elnyerte „Az év kézirata” irodalmi díjat, később pedig sorozat is készült belőle és a folytatásaiból (a könyv később trilógiává bővült). A világsikert az Égből hullott három alma hozta meg a szerzőnek, de olvashatjuk magyarul az Élni tovább, a Szimon és a most megjelent A szín hallgatása című kötetét is (Goretity József fordításában).
Narine Abgarjan többször járt már Magyarországon, legutóbb 2024-ben, a Margó irodalmi Fesztivál vendégeként (itt találod az interjúnkat).
Az emberek megtanulták, hogyan örüljenek az életnek
Míg a szerző későbbi regényeiben főleg a zord örményországi hegyek között élő, babonás öregek közössége elevenedik meg, és a csoda a hétköznapok része, a Manyunya Abgarjan gyerekkorába repít vissza. Az írónő korábban azt mondta, élete legboldogabb időszaka volt ez, melynek az 1998-ban kezdődött első örmény–azeri háború egy szempillantás alatt véget vetett.
Azóta úgy érzem, életem élesen elkülönülő két részből áll, a háború előttiből és utániból” – nyilatkozta a HVG-nek.
A Manyunya című regényben a háború előtt, a nyolcvanas években járunk, ahol mindennapos az áruhiány, még gond nélkül lehet olyan autóval utazni, amelybe padokat tettek két üléssor közé, és amikor lerobban a busz, egy teherautó platóján szállítják az iskolai kórust a 30 km-re lévő koncertre. Sok minden ismerős a kilencvenes évek előtt született magyar olvasónak – ugyanakkor mégis idegen ez a világ a vad kaukázusi tájak, az egzotikus ételek, az eltérő szokások miatt.
Az előszóban így fogalmaz a szerző: „A Manyunya – elbeszélés az összes fővárostól távol eső szovjet városkáról és annak lakóiról.
Arról, hogy a rettenetes áruhiány és a legkülönfélébb korlátozások ellenére az emberek mégiscsak kimódolták, hogyan éljenek, és örüljenek az életnek”.
Manyunya alakja nem egy konkrét személyen alapul, de a történetek elbeszélője és másik főszereplője maga az írónő. A regényben Manyunyával egy iskolai kórusban találkozik, a barátságuk pedig akkor kezdődik el, amikor beszakad alattuk a színpad, és Manyunya ijedtében bepisil. A könyv lazán összefüggő, rövidebb novellák füzére, amelyben Manyunya a kisebb-nagyobb csínytevések ötletgazdája, Narine pedig vele tart. Ez a „pattanások előtti, de már érett” gyerekkor, amiben egyszerre van jelen a káosz, a lázadás és a figyelemért való harc is.
Részletet mutatunk a Manyunya című regényből.
Tovább olvasokMegismerjük a kiskamaszok családtagjait is, többek között a rettenthetetlen és rettegett Mamót, aki az áruhiány közepette is képes megszerezni, amit akar; Narine húgát, aki „atomjégtörő módjára” tud utat törni, ha kell, és terrorizálja a környéket – de felvonul a kisváros számos különc figurája. Már ebben a regényben is megjelenik, hogy Abgarjan karakterei imádják a drámát, de nemcsak szenvedő, hanem az adott körülmények ellenére is élni szerető emberek.
A valóság beszivárog
Miközben elmeséli a humoros történeteket, a szerző folyamatosan párbeszédet folytat az olvasóval. Magyarázkodik a káromkodások miatt, vagy megkérdezi, melyik színészért rajongott az olvasó gyerekkorában. A gyermeki nézőpont váltakozik a felnőtt elbeszélő emlékezetével. Amikor elfajulnak a dolgok az első reménytelen szerelem miatt, és vigasztalásként Narine anyja felbontja az évek óta őrzött, egyetlen tubus sűrített tejet, a szerző így zárja a fejezetet:
És többé ne beszéljünk szomorú dolgokról, rendben?”
Igazán szomorú eseményekről valóban nem esik szó, mintha Berd városát elkerülnék a tragédiák. A gyermeki fantázia elfedi és elfeledteti a kemény valóságot – a diktatúrát, az áruhiányt, stb. – de a realitás néha mégis áttöri a kiskamaszok mesevilágát. A gyerekek életének apró kihívásai mögött olykor a felnőtt élet komorsága is felsejlik. Ebben a regényben még győz a lányok életvidámsága és a népes család szeretete, a csínytevéseket büntetés követi, de aztán az élet megy tovább.
Ha már a büntetéseknél tartunk, arról nem volt jó élmény olvasni, hogy ez egy olyan világ, ahol a testi fenyítés elfogadott nevelési eszköz.
Az erőszak a gyerekeknél a konfliktuskezelés eszköze és a hétköznapok része.
A gyerekek is verekednek, és nem tartja vissza őket az, hogy ha lebuknak, annak meglesz a következménye (arra azonban még a két főszereplő sem számított, hogy egyszer büntetésből a pincébe zárják őket). Fontos megjegyezni, hogy a könyv ugyan gyerekekről, de egyáltalán nem gyerekeknek szól, akadnak benne durvább jelenetek is.
A régi Berd már nem létezik
A szerző későbbi regényei már a veszteség, a gyász, az öregkor kérdéseivel foglalkoznak. A Könyves Magazinnak adott interjújában úgy fogalmazott, nem lehet kizárólag boldog történeteket mesélni, hiszen az emberi élet nemcsak ezekből áll. „A boldogtalan történetek esetében az a lényeg, hogy ha ezeket elmeséljük, milyen tanulságokat tudunk belőlük levonni a végén.”
A berdi gyerekcsínyek óta többször is megfordult a világ. Berdben, Oroszországban, és az írónő személyes életében is. Berd már nem a gyerekkor mesevilága többé, újra háborús fenyegetés árnyékában él, a szerző pedig 2022-ben Németországba költözött. A Manyunya egy letűnt világba enged betekintést, ahol a humor és az élet szeretete átsegítette a szereplőket a kihívásokon – és amelynek bölcsességei a nehezebb időkben is jól jönnek.
Nyitókép: Typotex
Az Európai Unió társfinanszírozásával. Az itt szereplő vélemények és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Végrehajtó Ügynökség (EACEA) hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az EACEA nem vonható felelősségre miattuk.
