Mi történik, ha a nagyszájú barátnőd halálosan belezúg a frissen házasodott szomszéd fiatalemberbe? Vajon mit tesz vele a szerelem? A nagysikerű örmény származású, orosz nyelven alkotó Narine Abgarjan legelső, nagy sikert befutó regénye egy blogból született és két kislány csínytevéseiről szól egy olyan örmény kisvárosban, ahol a gyermeki fantázia elfeledteti a valóságot. A könyv, ami nemrég magyarul is megjelent, elnyerte az „év kézirata” irodalmi díjat.
Narine és Manyunya egy iskolai kórusban találkoznak, viszont egy alkalommal, mikor beszakad alattuk a színpad, örökre összekötődik az életük. A nagymama süteménye a legfinomabb dolog a világon, és minden csíny könnyedén és humorral sül el, szinte mintha a szomorúság távolról elkerülné ezt a vidéket. Narine Abgarjan első regénye még inkább önéletrajzi ihletésű, mint későbbi művei: nosztalgiából és gyermeki fantáziából építkezik, de az Abgarjan család ténylegesen is szereplője a kötetnek. A szerző 2024-ben a Margó Irodalmi Fesztivál vendége volt, legutóbbi kötete az azévi listánkra is felkerült.
Narine Abgarjan: Manyunya (részlet)
Fordította: Goretity József
Egyik reggel anya sokáig nem engedett ki bennünket Mányával a házból, házsártosan tetőtől talpig végigvizslatott minket, és hosszú ideig igazgatta rajtunk a ruhát. Mi már türelmetlenül topogtunk – annyi halaszthatatlan dolgunk volt odakint. Előző napon a hegyoldalban hatalmas mérgesgomba-bokorra leltünk, ezt a gombát népnyelven csak „farkasfing”-nak nevezik. A kalapja gömb alakú, és ha valaki beleakad, rögtön szétpukkan, istentelen bűzt árasztva maga körül. Mányával letapostuk az összeset, aztán sokáig köpködtünk, miután beszívtuk a belőlük áradó undorító szagot. Most pedig ellenőriznünk kellett, mi lett a letaposott gombákkal, és árad-e még belőlük az előző napi rettenetes bűz.
Végre kiszabadultunk anyám kezei közül, és fejünkbe nyomtuk csálé panamánkat. A panamák láttán anyám úgy elfintorodott, mintha a foga fájdult volna meg.
– Nem akartok mégis inkább kendőt kötni? – ajánlotta anyám, mellesleg a remény minden különösebb jele nélkül a hangjában.
– Nem! – kiáltottuk Mányával. – Miféle kendőt? A végén még partedlit is kötnél ránk!
– Tudjátok, lányok – jött zavarba anyám –, Szveta nénihez megjött a húga, Ászja a férjével meg a fiával. Nem szeretném, ha úgy néznétek ki előttük, mint valami madárijesztők.
A többi kislány mind kicsípi magát, szépen lófarokba köti vagy copfba fonja a haját, ti meg ezekben az ocsmány panamákban rohangáltok, és csak ijesztgetitek vele a népet.
– Ti varrtátok nekünk – sértődtünk meg –, eleinte azt mondtátok, hogy harcias kinézetünk van bennük. Hogyhogy most már két madárijesztő vagyunk?
– Hát, ahogy akarjátok – sóhajtott fel anyám –, csak viselkedjetek rendesen, és ne zajongjatok nagyon, mert Ászja néni férje moszkvai, és ha meglát benneteket, még azt hiheti, hogy itt csupa vadember él.
– És már mért gondolná ezt? – haragudtunk meg.
– Mondom, hogy moszkvai, a fővárosban nőtt fel. Náluk minden kislány csipkeruhában jár, és pukedlizik – mosolyodott el ravaszkásan anyám.
Mánya duzzogott.
– Még mit nem – dohogta –, még hogy pukedliznek! Ki látott már ilyet! Menjünk, nézzük meg magunknak ezt a moszkvait, egyúttal azt is megmutatjuk neki, hogyan tudunk mi pukedlizni!
És elindultunk Szveta néni háza felé, kilesni ezt a titokzatos moszkvait. Szveta néni háza nem esett messze a miénktől, a hegy déli oldalán állt.– – Te tudod legalább, mi az a pukedlizés? – szívta meg harciasan az orrát Mánya, aztán zsebkendő után kutatott a zsebében, de mivel nem talált, taknyát a keze fejébe törölte.
– Nem én – rettentően sértve éreztem magam, hogy a moszkvai lányokhoz képest én valamit nem tudok.
Egy ideig szó nélkül baktattunk. A titokzatos „pukedlizés” szó izgatta a fantáziánkat, behatolt tudatunk titkos sarkaiba, és azonnali szatiszfakciót követelt: itt és most, azonnal valami ocsmányságot akartunk elkövetni. Hátrafordultam, körbenéztem – sehol egy lélek.
– Moszkvai kislányok, csupasz a picsátok! – üvöltöttem bosszúszomjasan.
– Hahaha – röhögött fel ördögien Mánya –, hahaha!!!
– Nem kellett volna letaposnunk azokat a bűzgombákat. Teledobálhattuk volna vele Szveta néni udvarát – vihogtunk fel undokul –, és amíg ez a moszkvai pacák a száját tátja, addigra nekünk már csak a hűlt helyünk marad.
Megkerültük dél felől a hegyet, és közeledtünk Szveta néni házához.
– Különben meg, hogy néz ki ez a moszkvai? – kérdezte elgondolkodva Mánya.
– Biztosan szép. Feltétlenül olimpiai Misa mackós póló van rajta – kezdtem el kifecsegni legbelsőbb fantáziálásaimat –, gitározik, és annyi Eszkimó fagyit fal be, amennyi csak belefér, mint az öreg Hottabics![1]
– Hát – Mányának lényegében tetszett a figura, amelyet leírtam –, az ellen sem lenne kifogásom, ha még villamost is vezetne.
– Villamo-o-o-ost – forgattam a szemem –, ige-e-e-en, ez igazán nagyszerű lenne!!!
Mánya elkomorult.
– Összességében persze undok, és az abroszba fújja az orrát, és az orrából egy csomó szőrszál kandikál elő – jelentette ki.
– Meg a füle is szőrös! – tettem hozzá én is a magam rézgarasát. Végül odaértünk Szveta néni házához, belöktük a kiskaput, és bementünk az udvarba. Tettünk néhány lépést befelé a folyami kövekkel kirakott kisúton, aztán lecövekeltünk.
Szveta néni házának verandáján, pontosabban a tömör korlátja mögött,
a fa fallal a háttérben két hosszú, fehér lábszár meredezett.
Végtelenül magasodtak felfelé, és nagyon is valószínűsíthetően két lapos talpban végződtek. A lábak kellőképp szőrösek voltak, és harcias, hegyes térdek szegeződtek előre belőlük.
– Hát ez meg mi? – fakadt ki Manyunya. – Csak nem, hogy amikor bement a házba, lecsatolta a lábát, aztán talppal fölfelé kiállította a küszöbre kiszellőztetni?
– Ne izélj már – vihogtam fel –, egyszerűen csak eltakarja a korlát a testét, és nem látjuk tőle, különben pedig fejen áll!
– És minek áll ez fejen, náluk, ott Moszkvában tán így szokás fogadni a vendégeket? – gúnyolódott Manyunya. – Odamenjünk köszönni ennek a hibbantnak, vagy mi?
Abban a pillanatban a lábak eltűntek a korlát mögött. Megdermedtünk.
– Mindjárt megmutatja magát – suttogta Mánya. De a korlát mögül nem bukkant elő senki. Hallgatóztunk: egy árva hang se. – Meghalt – súgta Mánya –, de az is lehet, hogy csak elaludt. Menjünk, mit ácsorgunk itt, pukedlit kell neki vágnunk!
Óvatosan végigosontunk a veranda mellett, felmentünk a lépcsőn, és belestünk oda, ahol egy perccel korábban még a két láb meredezett.
– Hu! – ugrott ki elénk váratlanul egy magas fiatalember. Felvisítottunk, és el akartunk szelelni. Csakhogy a fiatalembernek a hosszú lábak mellé hosszú karokat is adtak, ezért csakhamar vállon ragadott bennünket.
– Na, csak tréfáltam kislányok, ne rezeljetek be ennyire – mosolygott ránk. – Ismerkedjünk meg, én Oleg vagyok, hát bennetek kiket tisztelhetek?
Elbűvölten néztünk rá, lentről felfelé, és hallgattunk, mint a sült halak. Oleg úgy nézett ki, mint A XX. század kalózai[2] című film főhőse – ugyanolyan kék szeme, széles homloka volt, állán kis gödröcskével. És a nyakában még egy áttört kereszt is himbálózott.
– Á-á-á-á, értem már, ti nyilván némák vagytok, ugye, kislányok? – hunyorgott ravaszul Oleg.
– Igen – szólalt meg Mánya –, némák vagyunk, de magának meg hóka és szőrös a lába!
– Nektek viszont csodás fejfedőtök van, nagyon illik hozzátok – kacagott fel a fővárosi vendég.
– Ezek nem fejfedők – haragudott meg Mánya –, ezek arra valók, hogy elfedjék a kopaszságunkat.
Erre nagy rettenetemre lekapta a fejéről a panamát.
– Ó! – Új ismerősünk zavarba jött, de hamar feltalálta magát: – Semmi gond, haj nélkül is igazi szépségek vagytok.
Mánya felsóhajtott, összetekerte a panamáját, és odanyomta nekem:
– Tartsd meg magadnak – sziszegte a szája sarkából. Szó nélkül elvettem tőle, és kisimítottam.
– És még maszkot is csináltak nekünk birkaszarból meg kékítőből, úgyhogy egy ideig kék fejjel jártunk. – Mányába mintha kisördög bújt volna.
A fővárosi vendég arca megnyúlt. Nyomban meg kellett menteni a helyzetet, mert a végén tényleg azt fogja gondolni, hogy vademberekkel akadt össze.
– De csak két napig! – siettem helyreállítani megrendült reputációnkat. – Mindössze két napig jártunk kék fejjel, aztán anya meg Mamó kénytelen volt panamákat varrni nekünk, mert mindenből hiány van, és a boltban semmit sem lehet kapni! Ezért nézünk ki most úgy, mint két madárijesztő.
Mánya fájdalmasan oldalba bökött a könyökével.
– Hülye! – sziszegte rám.
– Te vagy az! – sziszegtem vissza neki.
Oleg hahotára fakadt. Mi megkövült arccal végigvártuk a moszkvai vendég könyörtelen röhögését. Aztán Oleg kifújta magát, tenyerével letörölte a szeméből előbuggyant könnyeit – eközben jobb keze gyűrűsujján sárga csíkként jegygyűrű csillant meg.
– Kislányok, ti pedig határozottan tetszetek nekem – szólalt meg végül –, és olyan bájos az akcentusotok is!
– Magának viszont rém ellenszenves az akcentusa – lendült támadásba Mánya. – És a gyűrűt sem a megfelelő kezén hordja!
– Hogyhogy nem a megfelelőn? – Oleg szétnyitotta az ujjait, aztán hadonászni kezdett velük az orrunk előtt. – Ellenkezőleg, éppen a megfelelőn, mert a pravoszlávok a jobb kezükön hordják a jegygyűrűt.
– Mi meg akkor ezek szerint balsorsúak vagyunk – akartam csillogtatni a műveltségemet.
– Hogyhogy balsorsúak? – csodálkozott Oleg.
– Hát úgy, hogy mi meg a bal kezünkön hordjuk a jegygyűrűt – jelentettem ki.
Ez az Oleg nekem rögtön megtetszett, és miért is titkolnám bűnömet, azon igyekeztem, hogy én is megtetszek neki. Lelkemben megmoccant a gyűlölet tüskéje ez ellen az ellenszenves Ászja ellen, aki ilyen nagyszerű fiatalemberre tett szert.
– És az tényleg igaz, hogy maga moszkvai? – érdeklődtem.
– Igaz, Moszkvában születtem és nőttem fel. Aztán feleségül vettem Ászja nénit. Aztán megszületett a kisfiunk, Artyom. Ötéves, nagyon kedves kisfiú, remélem, össze fogtok barátkozni vele.
– Egyéb se hiányzik – morgott Mánya.
Halálra váltam. Nagyon szégyelltem magam a barátnőm miatt.
Mánya mosolygós, udvarias kislányból rosszindulatú kisördöggé változott, a szemöldöke alól sandított, csípőre tett kézzel állt, és harciasan előretolta kerek pocakját.
De utolsó dolog lett volna egy idegen előtt rendre utasítanom barátnőmet, ezért mintha mi sem történt volna, folytattam a nagyvilági társalgást:
– És hol a felesége?
– Szvetával meg a gyerekekkel elmentek sétálni a faluba, én meg úgy döntöttem, addig jógázom egyet – magyarázta Oleg. – Hamarosan megjönnek, és össze tudtok ismerkedni vele.
– Jól van, én mentem, nincs időm itt fecsegni magával – szűrte át a fogai közt Mánya.
Megkövült arccal ment le a lépcsőn az udvarra, puszta kézzel kitépte a lépcső alatt meredező, jókora tő csalánt, és minden irányba csapkodva vele, elindult a kapu felé. Én engedelmesen követtem, miután én is lekaptam a fejemről a panamát – ha már szégyenbe keveredünk, akkor keveredjünk együtt. Csalántépésbe gyávaságom okán nem kezdtem.
– Kislányok, azt végül is nem mondtátok meg, hogy hívnak benneteket! – kiáltotta utánunk Oleg. – És mondjátok már meg, legyetek olyan jók, a csalán mire kell?
– Zita és Gita – felelte Mánya dühösen anélkül, hogy hátrafordult volna –, Zita és Gita a nevünk, a csalánra meg a jógagyakorlatokhoz van szükségünk. – Előre engedett, aztán látványosan bevágta maga után a kiskaput.
Elmentünk Szveta néni házának kerítése mellett, majd befordultunk a sarkon. És Mánya csak itt hajította a bokrok közé a csalánt.
– Csíp ez az átkozott – szűrte át a fogai közt.
– Viszket? Bevizezzük a tenyered? – kérdeztem.
– Hazáig kibírom – nézett rám most először Mánya, de azonnal el is kapta a tekintetét. Arckifejezése láttán rögtön elment minden kedvem attól, hogy fölösleges kérdéseket tegyek fel neki.
– Fussunk versenyt – javasoltam.
– Futá-á-á-ás! – üvöltötte Mánya.
Amikor berontottunk a házba, anyám éppen azzal próbálkozott, hogy megetesse Szonyecskát, a kishúgomat krumplipürével. A kis Szonyecska majdhogynem születésétől kezdve elképesztően válogatósnak mutatkozott. A szovjet párizsin meg a zöldhagyma zöldjén kívül minden mást kategorikusan kirekesztett az étrendjéből. Most is nagy megkönnyebbüléssel köpte ki a pürét a partedlire, és felénk nyújtotta kezecskéjét.
– Vegyéj a kajodba – gügyögte panaszosan.
Mánya fityiszt mutatott neki, aztán megsimogatta a buksiját. Hümmögni kezdett. Orrlyukában hatalmas buborék képződött. Hangosan visszaszívta.
– Nágya néni, azt hiszem, szerelmes lettem – képesztette el anyámat.
Aha – húzott elő anyám a zsebéből egy zsebkendőt, és arra késztette Mányát, hogy kifújja az orrát –, és kibe szerelmesedtél bele?
– Ászja néni férjébe. – Mánya hosszú, merev pillantást vetett anyámra, aztán mélyet sóhajtott: – Hát így! Csak Mamónak semmit se szóljon róla, mert ő mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy ne tudjak férjhez menni hozzá!
Anyám elejtette a zsebkendőt. A figyelem nélkül maradt Szonyecska a pürés tál után nyúlt, és élvezettel belemélyesztette pufi kacsóját.
Ez volt az első „felnőttes”, és viszonzatlansága miatt a legkegyetlenebb szerelme az én Mányámnak.
Szveta néni vendégeinek további itt töltött napjait Mánya annak szentelte, hogy célratörően a világból is kiszekálja imádatának tárgyát.
A harmadik napon, az éj leple alatt, a moszkvai vendégek elpárologtak. Nagyon is lehetséges, hogy Oleg, akit halálra kínzott Mánya pusztító udvarlása, minden eshetőségre felkészülve irgalmas nővérnek öltözve lépett olajra, mint Kerenszkij[3]. Apám legalábbis ezt föltételezte, miközben a vendégek sietős távozását kommentálta.
– Mindenesetre – folytatta elgondolkodva – valamelyiküknek meg kellett adnia magát: vagy Mányának, vagy Olegnek. Olegnek egyszerűen jó önfenntartási ösztöne van – nevette el magát apám, és Mánya szemébe húzta a panamát. – Nos, te kis agresszor, hozd a kártyát, megmérkőzünk dobálós durákban!
[1] Lazar Lagin 1938-ban kiadott szovjet mesekönyvének hőséről van szó. A könyv magyarul Volka és a varázsló címmel jelent meg Dőry István fordításában.
[2] 1979-ben készült szovjet kalandfilm. Rendező: Borisz Dubov. Főszereplő: Nyikolaj Jeremenko.
[3] Alekszandr Kerenszkij (1881-1970) – orosz politikus, aki az 1917 februárjában létrejött Ideiglenes Kormány igazságügyi minisztere, majd júniustól miniszterelnöke lett. Az 1917 októberi bolsevik hatalomátvételt követően 1918 júliusában emigrálni kényszerült.
Nyitókép: Typotex kiadó
Az Európai Unió társfinanszírozásával. Az itt szereplő vélemények és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Végrehajtó Ügynökség (EACEA) hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az EACEA nem vonható felelősségre miattuk.
