Narine Abgarjan új könyve a már jól ismert örmény kisvárosba, Berdbe repíti el olvasóit. A szín hallgatása című kisregény hőse, Levon egy nap rádöbben, hogy szinesztéziája révén képes kommunikálni a súlyos autizmussal élő bátyjával, Gevóval. Az Egy szív című elbeszélésben a berdi szomszédok látszólag különálló sorsai között egy különös rítus teremt átjárást: a hónap első vasárnapjának hajnalán kiviszik a házból az udvarra a szívükhöz legközelebb álló apró tárgyat, hogy az teljesítse legszentebb és legtitkosabb vágyaikat. A kötet emellett a szerző eddigi legszemélyesebb, képeslapszerű úti feljegyzéseit is tartalmazza.
A kötet az év könyvei listánkra is felkerült, és a Margón interjúztunk is a szerzővel, ezt itt olvashatjátok. Áradó meséjű próza, örök érvényű mondanivaló, varázslatosan költői nyelv – ezek miatt rajongunk úgy az örmény írónő könyveiért. Olvass bele!
Narine Abgarjan: A szín hallgatása (részlet)
Tél
A téli Jereván régi filmre emlékeztet: hófúvásos, fagyos, keserű kávé és fanyar borillatú város, amely az üzletek kirakatüvegében fekete-fehér képkockákként tükröződik. Nappal, amikor ragyogó, de nem melengető napfény árasztja el, boltozatot képez az ember feje fölött az évszázados platánok aranyló ágaiból – már el is felejtette, hogy a platánok tavaszig nem hullajtják le a lombjukat, és zörgetik szélcserzett leveleiket a hulló hó suttogásának kíséretében –, az idén annyi hó van, hogy úgy tetszik, a telet éppen itt találták ki, a csillagtalan éjszakáknak és süvítő szeleknek e kőből épült menedékhelyén.
Jereván esténként zavarban van. Nem szereti a félhangokat, nem képes kompromisszumot kötni, mert mivel időközi állapotban van, magányos árnyként bolyong a házak jégcsapos ereszei alatt, hideg ujjaival el-elkapva egy-egy ritka téli vízcseppet. Esténként visszaad mindent, amit távoli gyermekkoromból magammal hoztam, és amit valami miatt gondosan őrzök az emlékezetemben: bakelitlemezeket, ormótlan lemezjátszókat, képgalériák agyonlapozott albumait, egy állólámpa ernyőjét, amely tapintásra érdes anyaggal van bevonva, amelyet anya mulatságos szóval „selyembársony”-nak nevez.
Esténként Jereván zavarban van, és nyughatatlan: olyasmi, mint a csicsás névjegykártya, amelyet valaki az asztal szélén hagyott.
Éjszakánként Jereván jazzesen szól. Arra az igazi, vitathatatlan jazzre: Nina Simone-ra, Billie Holidayre, Ella Fitzgeraldra, Louis Armstrongra, Duke Ellingtonra gondolok. A jazz – a város régi udvarainak, neonfénnyel kivilágított szűk utcácskáinak és kapualjainak végtelen álma. Még ott is hallható, ahol nem fordulhat elő már csak azért sem, mert akkor még fel sem találták – Torosz Roszlin miniatúráiban vagy Meszrop Mastoc ábécéjében, ahol minden betű egy-egy csészévé formált tenyér, amelyet vagy az eső alá, vagy a tűző nap elől védekezve a szem fölé helyeznek. Minden, de szó szerint minden egyes járókelő, legyen az randiról elkéső srác, az elválás fájdalmától síró lány, vagy egy őrült, aki olyanként emlékezik a városra, amilyen sohasem volt – mind ennek a jazznek része.
Reggelente Jereván a szívemnek kedves emberek hangjával ébreszt. Azért kedves és becéző és drága nekem, mert a hangja – a lelkem hangja, a lelkemé, amelyben e pillanatban csak egyetlen érzés létezik – a szeretet. Lehetetlenül ostobának és kiszámíthatónak tűnök magam előtt – mert negyvenhat éves vagyok, mert sok minden történt, ami akár egész életre elég lett volna, de Jereván John Coltrane szentimentális hangulatában szólal meg, és úgy ébreszt, ahogyan csak ő tud: barev, cavd tanem, vonc esz? (Szervusz, magamra veszem a fájdalmad, hogy vagy?) És hosszú évek óta először riadok meg, hogy holnap esetleg már nem történhet ilyesmi, ezért a felismerés elragadtatottságától és örömétől fuldokolva válaszolok – hiszen érzem, hogy ezért is élek: cavd tanem, csodálatosan érzem magam, mindig csodálatosan érzem magam, amikor te vagy mellettem!
Háború
Jereván lehullatja a lombját, mintha a bőrét vedlené le.
A Szárján utca tele van kis makk-bombákkal, a Tumanyan utca járdáit szőrös gesztenyegubók terítik be, a Terjan utcán rubinpiros, vérszínű gránátalmalé folyik.
Mindenütt háború. Háború mindenütt.
Ház a város szélén, magas kőkerítés, a platánok kopasz koronáján átsejlik a kék ég. Kicibáljuk a csomagtartóból a nagy dobozt, tele élelmiszerrel. „Csak ne sírj!” – győzködöm magam. Barátnőm összpontosító tekintetéből kiolvasom, hogy ő is ugyanerre gondol.
Az ajtónyílásban – vékony, nagy szemű lány, egy év körüli gyermekkel a karján. Abban menekültek el, ami rajtuk volt, semmit sem volt idejük magukkal hozni.
– Hogy vannak? – kérdezem ügyetlenül.
– Jól – válaszolja a lány gépiesen, és zavartan elhallgat.
A Zulali rendezőjével, Ajk Ordjannal utazunk Dilizsánba, meglátogatni egy sebesült fiút, aki rehabilitáción van ott. Viszünk süteményt meg kalácsot.
– Van krém a süteményben? – érdeklődik a szanatórium sorompójánál posztoló őr.
– Dió, marcipán, datolya, mogyoró – sorolom lelkiismeretesen.
A váróban a kérdés megismétlődik – ugyanazzal a szigorú-követelő intonációval. Ismét bizonygatom, hogy nincs benne krém.
Bevezetnek bennünket a pihenőszobába.
– Üljenek le, mindjárt idehívjuk – közli velünk a harmadik tiszt, és miután belepillant az ajándékcsomagba, szigorúan érdeklődik a töltelék felől.
– Mert mi rossz van a krémben? – kérdezek vissza.
A tiszt felrántja a szemöldökét.
– Mi van, ha nem friss? A gyerekek megfertőződhetnek tőle!
Valóban, gyermekek harcoltak. A katonákkal és az önkéntesekkel vállvetve az országot tizennyolc–húsz éves gyerekek védték. Az elesettek döntő többsége éppen közülük való.
Kedves, dicsőséges nemzedék, amelyik se szeretni, se sírni, se nevetni nem tud teljes odaadással. Sem élni.
– Minden szervem elváltozott, a lépem majdnem szétrobbant, a bordáim eltörtek. A golyóálló mellény nem segített, a hátamba repeszek fúródtak – számol be az állapotáról bizalmasan, iskolásan hadarva Rafael.
Az engedélykérései között találtam egy üzenetet. Elmesélte, hogy a seregben, amikor még nem volt háború, a szolgálati helyén a többieknek könyveket olvasott fel, többek közt az enyémeket is.
„Most sebesült vagyok. De a könyvek segítenek a rehabilitációban. Köszönöm önnek.”
Nem tehettem meg, hogy nem látogatom meg.
– Minden rendben lesz, Narine-dzsan. Majd meglátja, minden rendben lesz! – ígéri búcsúzáskor Rafael.
– Honnan ez a magabiztosság?
– Hát mert szerelmes lettem. A háború kellős közepén, el tudja képzelni? A halál közepette. Úgyhogy biztosan tudom: minden rendben lesz.
Az erdő alja a lehullott lomb rozsdaszínében játszik. Az embernek olyan érzése támad, mintha a lecsupaszodott fák egyenesen az agyagból nőnének, és ha figyelmesen megnézzük, meg is pillanthatjuk az agyagot a gyökérhálózat között. Az Agarcin kolostor kupolája orsóként csavarodik az égboltba, fonallá sodorja a gyapjas felhőket.
Lopva belesírtam a Gosavank ódon falaiba. Megsimogattam a hacskarok (kőkereszt) cikornyáit. A finom vonalú, kis kápolnában beszívtam a tömjén illatát. Gyönyörködtem a fehér galambokban, amelyek az étkező düledező falain ültek. Meghallgattam a magányos rigót. Arcomat odatartottam a hideg szélnek. Megrágcsáltam az égerfa füzérét, és sokadszor is elcsodálkoztam rajta, hogy ebben a magasságban az ősz kimódolja, hogy egy kicsit tavasz maradjon.
Szívtam, szívtam, szívtam magamba a levegőt.
Nyitókép: Narine Abgarjan - Fotó: Szajki Bálint
