Bár a szerző elsősorban egy házasság történetét akarta elmesélni, a Bánat és öröm (olvass bele!) igazi esszenciáját a mentális betegség állandó kilátástalansága adja. Meg Mason harmadik regényét a kert végében álló fészerben írta, és maga sem gondolta, hogy az egymástól független jelenetek vázlatai végül regénnyé sűrűsödnek, azt pedig végképp nem, hogy a kötet 2022-ben a Women’s Prize for Fiction díj rövidlistájára is felkerül. A történet első fele zavaros, olykor vontatott, de ha elérünk a fordulóponthoz, lassan tisztulni látszik a kép, akárcsak Martha elméje, amikor végre megfelelő kezelést kap a betegségre. A történetnek egy házasság válsága ad keretet, két ember megrögzött kapaszkodása egymásba, és bár a szerző elsősorban szerelmes regénynek szánta,
a Bánat és öröm messze túlmutat egy párkapcsolati dinamikáról szóló elbeszélésen.
Rávilágít, hogy milyen, amikor valaki más szemüvegén keresztül látja a valóságot, csakúgy, mint a kamaszok, akik sokszor meg nem értett kívülállóként szemlélik a világot. Éppen ezért tudomásul vettük, hogy a kamaszok furák. Az állandó hangulatingadozás miatt kiszámíthatatlanok. Ez alól persze Martha sem kivétel, de azt a családja is belátja, hogy ő más. Ezt a másságot az olvasó belülről látja, mivel a történetet Martha szemszögén keresztül ismerjük meg, aki nem hajlandó kijönni az asztal alól, és csak az apja dolgozószobájában érzi biztonságban magát. Ha pedig nem a sötét szobában gubbaszt, akkor orvostól orvosig jár, de pontos diagnózis helyett csak egy halom antidepresszánst kap. Mindenki belefárad Martha csapongó viselkedésébe, ezért úgy tesznek, mintha mi sem lenne természetesebb, mint hogy a családi karácsonyt külön szobában tölti, miközben mindenki együtt ünnepel. Így ismerkedik meg az unokatestvére félárva osztálytársával, akit az apja bentlakásos iskolába küldött, de karácsonykor elfelejtett érte menni. Martha családja megszánja a szorongó Patricket, aki ettől kezdve minden karácsonyt velük tölt.
A történet olyan, mint egy macska-egér játék, amiben időről-időre úgy érezzük, hogy Martha viselkedése elviselhetetlen, ám ekkor a szerző újra és újra visszaugrik az időben, amitől rögtön más megvilágításba kerül Martha reakciója. Ez a húzd-meg-ereszd-meg szövi át a történetet, ami az olvasó elméjét is próbára teszi. Meg Mason hasonló elemekkel játszik, mint Florian Zeller Az apa című Oscar-díjas filmjében, ahol a demenciával küzdő Anthony Hopkins zseniálisan mutatja meg, hogy milyen belülről megélni a betegséget. Elmosódnak a határok,
nem tudjuk, hol ér véget a képzelet és hol kezdődik a valóság.
Az Egyesült Királyságban 1993 és 2014 között végzett felmérések szerint húsz százalékkal nőtt a mentális betegséggel küzdők száma, és mára minden negyedik ember érintett. A nőknél azonban nagyjából kétszer annyi időbe telik a pontos diagnózis felállítása, annak ellenére, hogy jóval több nő kér segítséget. Meg Mason a regényben arra is rávilágít, hogy az orvosi rendszer merőben másképp kezeli a nőket. A férfiak tüneteit első perctől komolyan veszik, a nők panaszait viszont gyakran a hormonokra fogják, vagy egyszerűen lezárják annyival, hogy itt az ideje a gyerekvállalásnak. „Amikor panaszkodtam, milyen magányos vagyok, azt találta mondani – nevetve –, hogy szülnöm kéne egy gyereket, és máris lenne mit csinálnom.”
A regény első oldalain Marthát és Patricket tökéletes harmóniában élő házaspárként ismerjük meg, akik remekül kiegészítik egymást, majd nyolc évet ugrunk az időben, ekkora viszont ennek már nyoma sincs. A kapcsolatukat Martha visszaemlékezéseiből ismerjük meg, amit lassanként felemésztenek a nő impulzív dühkitörései, Patrick pedig nem veszi észre, hogy ezek valójában kétségbeesett segélykiáltások. „Úgy érzem, mintha nem is lennénk házasok, mondtam neki ilyenkor. Hogy nem is szeret, így meg mi értelme az egésznek. Ekkoriban kezdtem dobálózni. Először egy villát vágtam hozzá, mert hátat fordított, amikor ki voltam borulva. Másnap Patrick úgy csinált, mint akihez semmit nem vágtak hozzá az előző este. Vártam, hogy felhozza a témát, de nem. Aztán vacsoránál kiböktem: Nem beszélünk a villáról? Mire ő: Semmi baj, nem voltál túl jól.”
Bár Martha családja úgy tesz, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, Patrick javaslatára elköltöznek Londonból, abban a reményben, hogy a vidéki levegő jó hatással lesz Martha hangulatára. A probléma persze Oxfordban sem szűnik meg. Martha továbbra is csak arra koncentrál, hogy túlélje a napokat, különösen azután, hogy teherbe esett. A nő a házasságuk elején leszögezte, hogy nem akar gyereket, amiben az is szerepet játszott, hogy az orvosok is óva intették az anyaságtól. Eldönti, hogy megszakítja a terhességet. Mire azonban rászánja magát, elvetél, és bár ezt eleinte magának sem vallja be, állandóan mardossa a bűntudat. A mindennapok kilátástalansága az olvasóra is átragad, de, ahogy a cím is sejteti, a bánatot lassanként (tényleg nagyon lassan) felváltja az öröm. Minden megváltozik, amikor Martha talál egy orvost, aki több mint húsz évnyi sikertelen kezelés után megállapítja a valódi diagnózist, és közli Marthával, hogy a gyógyszeres kezelés ellenére sem kell lemondania az a gyerekvállalásról.
Az új diagnózissal felcsillan a remény egy normális életre, ez pedig
új perspektívába helyezi a korábban elbagatellizált diagnózisokat, a kapcsolatait másokkal és önmagával, és tulajdonképpen az egész életét.
Martha a könyvekben talál önigazolást, elolvassa Virginia Woolf életművét, kijegyzeteli a szereplők vágyait és ezekbe kapaszkodva keresi új identitását. Egy dolog azonban nem változik. Az évek során megromlott házasságát Martha nem tudja rendbe hozni. Újra és újra ellöki magától Patricket, aki végül beletörődik felesége döntésébe és elköltözik. Martha naplóírásba kezd, amitől racionálisabban látja a világot, lassanként pedig a dühkitörései is abbamaradnak. Az új gyógyszer hatni kezd és Martha megízleli a normális életet. Az olvasó eközben továbbra is a sötétben tapogatózik, a szerző ugyanis mindvégig „– –” szindrómaként hivatkozik a pontos diagnózisra. Kétségtelenül idegtépő, hogy a több mint háromszáz oldalon keresztül feszítő kérdésre nincs egyértelmű válasz, ez viszont gyönyörűen rezonál arra, ahogy Martha húsz éven át minden napját azzal töltötte, hogy rájöjjön, miért érzi kilátástalannak az életet.
Őrjítő a bizonytalanság,
nincsenek támpontok, sem kapaszkodók.
A szerző nem hagyott igazodási pontot, amiből az olvasó rájöhetne, hogy miről van szó. Bármennyire idegesítő, a tényeken semmit nem változtatna, ha tudnánk, hogy bipoláris zavarral, skizofréniával, vagy borderline személyiségzavarral küzd a főhős. Marthának persze csak az számít, hogy igazolást kapjon a rosszullétre, a regény tétje viszont az, hogy az olvasó megértse, ez miért fontos. A megfelelő gyógyszerek hatására Martha élete stabilizálódik, ám Patrickkel az évek során megszokott rossz viselkedési mintákat így sem tudja átírni. Annak ellenére, hogy a regény sterilen, lírai leírások nélkül mesél Martha és Patrick házasságáról, tökéletesen megmutatkozik a kapcsolatuk mélysége. A kérdés csak az, hogy új emberként meg lehet-e szeretni valakit újra, vagy bizonyos berögződéseket egyszerűen lehetetlen átírni? „Ez a házasság nem működött. Egymást tettük működésképtelenné. És bár én vetettem neki véget, tudom, hogy Patrick is ezt akarta. Csak még ehhez is túl passzív volt. Persze, nagyon szomorú az egész. De mindenkinek így a legjobb. Nem csak nekünk.” Meg Mason nem ad választ a kérdésre. A tátongó űrt semmi nem tölti be , ám mindez eltörpül a regény valódi üzenete mellett, vagyis hogy ha még képletesen is, de vajon újjászülethetünk-e negyvenévesen?
A kötetbe IDE kattintva beleolvashatsz, ITT pedig összegyűjtöttünk öt könyvet a mentális betegségekről.
Forrás: Youtube, Women’s Prize for Fiction, The Bookseller
