Huszonöt év házasságtörés után Caitlin és Michael talán utolsó találkozása zajlik a valaha szebb napokat látott félszigeten. A januári hideg, a néptelen utcák, az időjárás mintegy metaforikusan is megjeleníti ennek a kapcsolatnak a végét, közelgő tragédiáját: „Ezen a délutánon Coney Island mintha a világ vége lenne, az utolsó állomás, nem sokkal egy nagy szakadék előtt, az a hely, ahová az elátkozottak sodródnak, ahol várják a megsemmisülést.” A pár szokásos, havi egyszeri találkájára érkezik, de a szerelmes együttlétbe nem kevés aggodalom vegyül, kiderül ugyanis, hogy a férfi felesége gyógyíthatatlan beteg, a nő férje pedig egy munkahelyi előléptetés miatt egy másik államba szeretne költözni. Ez a két fordulat egyértelműen a változás felé mutat,
úgy tűnik, ennek a kapcsolatnak nem lehet folytatása.
A regény vége aztán nyitva hagyja a kérdést, nem világos, hogy egy végleges búcsúról, vagy csak a szokásos elszakadásról van-e szó. Nemcsak az olvasó számára marad ez megválaszolatlan kérdés, de a szöveg befejezésekor láthatóan a két főszereplő sincs tisztában vele.
A szüzsé nem túl bonyolult, még akkor sem, ha ennek az egy napnak a hátterében megelevenedik a múlt, mind Michael, mind Caitlin gyermekkorát, házasságának kezdetét megismerjük. Az elhanyagolt fiatal lány szinte észrevétlenül menekül egy elsősorban a szexualitásra alapozott frigybe, az ír származású fiú pedig nagy reményekkel érkezik a házasságába, de pár hónapos gyermekük halála után megfagy közötte és felesége között a levegő, elhal a kapcsolat, és szürkeségbe, monotóniába fullad az élet. Ez a két, rossz házasságban fuldokló ember találkozik aztán össze, hogy ha csak havi egy kedden is, de jobbá tegye egymás életét, menedéket jelentsen a másik és önmaga számára a hétköznapok sivársága és reménytelensége közepette. A szerelmesek múltjának tárgyalása során az nem derül ki egyértelműen, miért nem voltak soha képesek arra, hogy kilépjenek házasságaikból, mindössze egy rövid utalás történik erre. Ők sem tudják pontosan miért; talán félelemből, talán halogatásból, az adandó alkalom illúziójára várakozva vétették el a lépést.
Mindketten várták a megfelelő alkalmat, ami nem jött el, de
közben lassan elmúlt az élet.
Vagy ha el nem is múlt (a hősök negyvenes éveik vége felé járnak), ahhoz már késő lett, hogy bármi is újrakezdődhessen: „Amikor fiatalok vagyunk, és a horizont még nem szűkült be, olyan kockázatokat vállalunk, amiket később képtelenség. Az idő félelmet olt belénk.” Bár a cím alapján a szöveg lektűrnek is tűnhet, egyáltalán nem súlytalan irodalom, hanem nagyon is erőteljes és hatásos alkotás, melynek egyik erőssége a szerelmesek kapcsolatának bemutatása.
A melankolikus, fájdalmas, az elmúlás felé araszoló viszony felvázolása rendkívül plasztikus és érzékeny. Caitlin és Michael találkozásakor minden mozdulatnak, érintésnek, pillantásnak súlya van. A váltott perspektívából történő, hol a nő, hol a férfi nézőpontját érvényesítő elbeszélés a mozdulatokban, a hangsúlyokban, az érintésekben, a csókok variációiban szeretné bemutatni ennek a szerelemnek a lényegét és egymás pillantásában a másikat. Mindezt rendkívüli módon erősíti azzal, hogy a szerelmespárt körülvevő tér hangulatát, miliőjét is aprólékosan festi fel. A fény beesése, a kopott szállodai szoba, a függöny, az ágynemű anyaga mind-mind olyan részletek, melyek a két ember közötti interakcióra rezonálnak, mintegy azt fejezik ki metaforikusan.
Coney Island például egyértelműen a zátony felé futó kapcsolatuk szimbóluma, baljós, mitikus hely, ahol a dolgok csak rosszul végződhetnek: „Ugyanis Coney Islandnak érezhetően befellegzett. Megkezdődött a rothadás. Mégis jó érzés egy ilyen napon itt lenni. Annyira az elrontott dolgoknak való hely ez, hogy ez lett kettejük helye. A legjobb napjai talán rég elszálltak, de maradt még némi romantikája.” A pár körüli tér megtelik velük, és egy idő után már nem más, mint az ő érzelmeiknek kivetülése, hordozója. Ez az írásmód rendkívül líraivá teszi a szöveget, Pék Zoltán kiváló és egységes fordításában legalábbis mindenképpen a költészet lüktetését, sűrítettségét figyelhetjük meg. Az egykor valószínűleg fényűző, de a cselekmény idején már elnyűtt, lehasznált szállodai szoba például a szerelmesek kopottságát adja vissza, ugyanakkor mégis hordoz valamiféle melegséget, nyugalmat és szépséget, ami ennek a kapcsolatnak is sajátja. A környezetleírások részletesek és minden esetben kapcsolatban állnak a bennük megjelenő személyek lelkiállapotával – azt a hangulatot, élethelyzetet mutatják meg metaforikus módon, melynek az adott szereplő éppen a részese.
Nemcsak a szerelmesek együtt töltött óráiba pillanthatunk azonban bele, hanem élettörténeteik feltárása során jó pár egyéb szituációban látjuk őket. Közös ezekben a helyzetekben, hogy
mindig nagyon kiélezett, nehéz, traumatikus pillanatokat mutatnak be.
Egy újszülött gyermek elvesztése, elköltözés a megözvegyült apától, a gyógyíthatatlan betegség diagnózisával való szembesülés, egy házasság darabokra hullása. Ezeknek az erőteljes, embert próbáló helyzeteteknek a bemutatásában remekel az író, ugyanis képes arra, hogy finoman, szinte pasztellszínekkel fesse fel az egyéni tragédiákat, de ezek mögött a csendes, halvány árnyalatok mögött mégis tapinthatóvá teszi az ordító fájdalmat. Hősei keveset beszélnek ezekben a gyötrelmes szituációkban, a szavak helyett az atmoszférateremtéssel igyekszik megértetni őket az elbeszélő. Hogyan lehet folytatni az életet egy gyermek elvesztése után? Hogyan lehet megbirkózni egy halálos betegség gondolatával? Hogyan lehetséges tovább élni egy visszafordíthatatlanul megromlott házasságban? Ezeknek a tragédiáknak a bemutatásakor O’Callaghan
keveset bíz a szavakra,
sokkal többet a csendre, a hallgatásra. Nem kutakodik hősei tudatában, csak megmutatja őket, ahogy például órákig ülnek az ágyon és merednek csendesen egy pontra maguk elé. Az elfogadhatatlan bekövetkezésének pillanatában felfüggesztődnek a gondolatok, az érzelmek, a lefagyott állapotban nincs miről beszélni, semmi nem hozhat vigaszt, megkönnyebbülést. Ordítás helyett ekkor még csend van, olyan csend, melyet szinte lehetetlen elviselni.
A regény zárlata is egy olyan jelenet, ahol elfogynak a szavak: az együtt töltött nap végén a pár hazafelé tart, mindkettejük a saját életébe. Elválásuk azonban nem szokványos, mert az örökre elszakadás lehetőségét is magában hordozza, még akkor is, ha ezt egyikük sem mondja ki. A Szerelmem, Coney Island elképesztő érzékletességgel és empátiával mesél a szerelemről, a gyászról, a hűtlenségről, de leginkább talán az elmúlásról. Szerelmes regény, de
fókuszában az idő rendíthetetlen múlása áll
– az embereké és a kapcsolatoké. Az idő mindent erodáló hatását láttatja, nemcsak ráncokon és megereszkedett testtájakon keresztül; megkopott, fénytelen szerelmekben, hanem mindenekelőtt a lehetőségek beszűkülésének bemutatásával. Mert nem az ősz hajszálakban és a szarkalábakban lakozik az öregség, hanem a szívben. Eljön a pillanat, amikor rájövünk, hogy már késő: az életben, mely valamikor lehetőségek ezreit tartogatta, egyre keskenyebb csapáson haladunk. A jövő nem nyitott többé, és van egy pont, ahol meg kell érteni, hogy innen már nem vezet út, nincs idő, csak régen eltékozolt lehetőségek – ez ennek a regénynek a lényege. Meg persze az, hogy az elmúlásnak, bármilyen szomorú is, megvan a szépsége, a fensége, és ezt bámulatosan mutatja meg a szöveg.
