Martha tudja, hogy valami nincs rendben vele, de nem tudja, mi az. Férje, Patrick úgy gondolja, jól van. Azt mondja, mindenkinek van valami baja, a lényeg, hogy csinálja tovább a dolgokat. Martha elmondta Patricknek, mielőtt összeházasodtak, hogy nem akar gyereket. A férfi elfogadta ezt, mert tizennégy éves kora óta szereti a nőt, csak azt kéri, tegye boldoggá. De úgy tűnik, Martha erre sem képes. Mire a nő rájön, mi a baj, késő. Ezért kénytelen a gyerekkorától kezdve újragondolni az életét.
Vajon mire mennek egy alkoholista, narcisztikus anya és egy meghunyászkodó, önmegtagadó apa gyerekei? Az anya a Times szerint mérsékelt jelentőségű szobrász, az apát hiába nevezik férfi Sylvia Plathnak, évtizedek óta csak „készül” a verseskötete, és kettőjüknek annyi bevétele sincs, hogy taníttatni tudják a gyerekeiket. Az anya mégis hetente ad vadidegen művészeknek partit, ahol részegen táncol együtt a gyerekeivel, akik ürítik a hamutálakat, és hozzák a borosüvegeket. Mihez kezdhet két tinédzser egy ilyen családban? Martha és Ingrid összekapaszkodik, és kapaszkodnak egymásba akkor is, amikor Martháról 17 évesen kiderül, lelki betegségben szenved. Martha ekkor ismerkedik meg a félárva Patrickkel, akit anyja halála után egy héttel apja bentlakásos iskolába küld. Patrickkel, akinek a születésnapi partijait az osztályfőnöke szervezi meg, és van, hogy az apja elfelejti megvenni karácsonykor visszaútra a repülőjegyet az iskolából, ezért kénytelen a barátjánál tölteni a szentestét. Martha ezzel a fiúval is összekapaszkodik. De vajon elég-e, hogy csak kapaszkodik másokba? Kérdés, hogy az orvosok által nem felismert, a rokonai és férje által szőnyeg alá söpört betegsége, mennyi rombolást visz véghez kapcsolataiban és önmagában. Valóban beteg, vagy csak nem tudja, hogyan kell embernek lenni?
Meg Mason: Bánat és öröm (részlet)
A húgom szerint a fragapane-fóbia a születésnaptól való rettegést jelenti. Legalábbis ezt tudta meg a tisztasági betét lehúzható csíkjára nyomtatott „Tudtad-e?” rovatból, ami akkoriban az intellektuális stimuláció fő forrását jelentette a számára – mást nem volt ideje olvasni. Ő azt mondta a beszédében: – Mindannyian tudjuk, hogy Martha milyen fantasztikus hallgatóság, főként, ha épp ő az, aki beszél. – Patrick jegyzetkártyákra írt valamit.
Nem egy meghatározott pillanatban történt, hogy olyan feleség lettem, amilyen, de ha mégis ki kellene emelnem egyet, erős jelölt lenne az a mozzanat, ahogy átvágok a termen és megkérem a férjemet, hogy akármi van azokon a kártyákon, ne olvassa fel.
Aki kívülről szemléli a házasságomat, azt hiheti, soha nem próbáltam meg jó vagy jobb feleség lenni. Aznap este akár úgy is tűnhetett, mintha eleve eldöntöttem volna, hogy ilyen leszek, és hosszú évek kitartó munkájával valósítottam volna meg a célomat. Ki sejthette volna, hogy a felnőtt életem java részét, azon belül pedig a házasságom minden egyes pillanatát azzal töltöttem, hogy
megpróbáljak épp az ellentétévé válni önmagamnak?
*
Másnap reggel elmondtam Patricknek, mennyire sajnálom az egészet. Addigra megfőzte a kávét, és bevitte a nappaliba, de hozzá se nyúlt, amíg be nem léptem a szobába. A kanapé egyik végében ült. Letelepedtem és magam alá húztam a lábamat. Olyan volt, mintha könyörögnék, ahogy így ültem vele szemben, úgyhogy az egyik lábamat mégis inkább leeresztettem.
– Nem készakarva vagyok ilyen. – Szándékosan megfogtam a kezét. Öt hónapja akkor értem hozzá először. – Tényleg, Patrick, egyszerűen nem tehetek róla.
– A húgoddal azért csak sikerül kedvesnek lenned! – Lerázta a kezemet, és azt mondta, leszalad újságért. Öt óra múlva jött haza.
Még mindig negyvenéves vagyok. Tél vége felé járunk, 2018-ban, ez már nem a Negroni éve. Patrick a parti után két nappal elköltözött.
Apám költő, Fergus Russellnek hívják. Az első versét a The New Yorker közölte tizenkilenc éves korában. Egy madárról szólt, valami kihalófélben lévő fajtáról. Amikor a vers megjelent, valaki azt mondta róla, ő a férfi Sylvia Plath. Jelentős előleget kapott az első kötetére. Anyám, aki akkoriban a barátnője volt, állítólag azt mondta: „Kinek kell egy férfi Sylvia Plath?” Ő persze tagadja, de a családi legendárium így tartja. És a legendáriumban nincs revízió. Apám első megjelent verse egyúttal az utolsó is volt. Szerinte anyám rontást tett rá. Anyám persze ezt is tagadja.
A kötet azóta is előkészületben van.
Hogy a pénzzel mi lett, arról fogalmam sincs.
Anyám Celia Barry, a szobrászművész. Madarakat készít, a vészjósló, túlméretezett fajtából, újrahasznosított anyagokból. Gereblyefejből, háztartási gépek motorjából, a házban fellelt dolgokból. Egyszer az egyik kiállításán Patrick azt mondta: „Szerintem egyszerűen nem létezik olyan anyag, amelyet anyád ne tudna újrahasznosítani.” Nem bántásnak szánta. A szüleim otthonában nemigen akad olyan tárgy, amit az eredeti rendeltetése szerint használnának.
Gyerekkoromban, amikor a húgommal meghallottuk, hogy anyánk szobrászként mutatkozik be valakinek, Ingrid tátogni kezdte az Elton John-dal vonatkozó sorát: „I am a sculptor…” Én röhögtem, ő meg csak folytatta, lehunyt szemmel, kezét a szívére téve, míg fuldokolva ki nem rohantam a szobából. Ezt azóta is nagyon viccesnek találjuk.
A The Times szerint anyám mérsékelt jelentőségű művész. Patrick meg én épp náluk voltunk, és apa dolgozószobáját segítettünk átalakítani, amikor megjelent a kritika. Anya mindhármunknak felolvasta, és a „mérsékelt” szónál szomorúan felnevetett. Apa később azt mondta, ő most már bármilyen szintű jelentőségnek örülne.
– Egy egész cikket szenteltek neked! Celia Barry, a szobrászművész. Gondolj csak ránk, említettlenekre! – Később kivágta a cikket és felragasztotta a hűtőre. Apám szerepe a házasságukban a rendíthetetlen önmegtagadás.
*
Ingrid néha felhívat valamelyik gyerekével. Azt mondja, szeretné, ha nagyon közeli lenne velük a kapcsolatom, ráadásul ilyenkor konkrétan öt másodpercre még le is szállnak róla. Egyszer a nagyobbik fia hívott fel, és elmondta, hogy volt egy kövér nő a postán, és hogy a kedvenc sajtja az, amit zacskóban árulnak és olyan fehéres színű. „A cheddarra gondolt” – kommentálta később Ingrid chaten.
Nem tudom, meddig hív még Marfának. Remélem, örökké.
*
A szüleim még mindig abban a házban laknak, ahol felnőttünk, Shepherd’s Bushban, a Goldhawk Roadon. Abban az évben vették, amikor tízéves lettem, az előlegre anyám nővérétől, Winsome-tól kaptak kölcsön, aki nem egy férfi Sylvia Plathhoz, hanem egy pénzeszsákhoz ment feleségül. Anyám mindig elmondja, hogy gyerekkorukban egy kulcsmásoló műhely fölötti kis lakásban laktak, „egy depressziós tengerparti városkában, egy depressziós tengerparti anyukával”. Winsome hét évvel idősebb nála. Amikor az anyjuk váratlanul meghalt valami meghatározatlan fajta rákban, és az apjukat semmi nem érdekelte többé, legkevésbé ők, Winsome otthagyta a Royal College of Musicot és a szárnyai alá vette anyámat, aki akkor tizenhárom éves volt. A karrierje kisiklott. Anyámból viszont mérsékelt jelentőségű szobrászművész lett.
*
A Goldhawk Road-i házat Winsome találta, és ő intézte el azt is, hogy a szüleim sokkal kevesebbet fizessenek érte, mint amennyit ért, mert egy hagyatékhoz tartozott, sőt anyám szerint a szagból ítélve a holttest még mindig ott lehetett valamelyik szőnyeg alatt.
Aznap, amikor beköltöztünk, Winsome is átjött segíteni kitakarítani a konyhát. Amikor bementem valamiért, láttam, hogy anyám az asztalnál ül és borozgat, a nagynéném pedig kötényben és gumikesztyűben áll a fellépő felső fokán és sikálja a konyhaszekrényt.
Elhallgattak, aztán amikor kimentem, tovább beszélgettek. Megálltam az ajtó előtt, és hallottam, amint Winsome azt mondja anyámnak, nem ártana, ha legalább egy kicsit megpróbálna hálásnak mutatkozni, ugyanis egy szobrásznak és egy költőnek, aki nem ír verseket, kicsi esélye volna ilyen házra. Anyám ezután nyolc hónapig nem beszélt vele.
Akkor is utálta a házat, meg most is,
mert szűk és sötét, mert az egyetlen fürdőszoba a konyhából nyílik, lamellás ajtaja van, és a Radio 4-t kell üvöltetni, ha bent van valaki. Utálja, mert minden emeleten csak egy szoba van, és a lépcső nagyon meredek. Az egész életét azon a lépcsőn tölti, mondja, és ott is fogja majd egyszer a nyakát törni.
Utálja, mert Winsome-nak a Belgravia-negyedben van gyönyörű háza. Hatalmas, és egy György korabeli tér jobbik oldalán áll, ahogy a nagynéném szokta mondani, ugyanis délután is kap fényt és a belső kert is jobban érvényesül. Rowland bácsi szüleitől kapták nászajándékba, aztán a beköltözésük előtt egy éven át felújíttatták, és ezt azóta is rendszeresen megismétlik, olyan összegért, ami anyám szerint egyenesen erkölcstelen.
Rowland nagyon tud takarékoskodni, de csak hobbiszinten – dolgoznia ugyanis sohasem kellett –, és csakis az apróságokat illetően. A szappan maradékát gondosan hozzáragasztja az új szappanhoz, azt viszont hagyja, hogy Winsome egyetlen felújítás alkalmával negyedmillió fontot költsön carrarai márványra, és olyan bútorokat vásároljon, amelyeket az aukciós katalógusok a „figyelemre méltó” jelzővel illetnek.
Amikor Winsome kizárólag a vázszerkezet alapján választott nekünk házat – persze nem a szőnyeg alatt sejteni vélt csontváz szerkezete alapján, tenné hozzá anyám –, arra számított, hogy idővel majd mi is felújíttatunk. De anyámat csak addig érdekelte a belsőépítészet, amíg szapulhatta. Azelőtt egy külvárosi, bérelt lakásban laktunk, jóval távolabb a központtól, és a meglévő bútorainkkal csak az első emeletet tudtuk belakni. Anyám semmi erőfeszítést nem tett további bútordarabok beszerzésére, úgyhogy a felső szintek egészen addig üresen álltak, amíg apám egyszer ki nem bérelt egy furgont és egy rakás lapra szerelt könyvespolccal, egy barna kordbársony kanapéval és egy nyírfa asztallal haza nem tért, amelyekről pontosan tudta, hogy nem tetszenek majd anyámnak, de hát úgyis csak addig lesz rájuk szükség, amíg megjelenik a verseskötete és megkapja a jogdíjakat. A bútorok többsége még most is megvan, köztük az asztal, ami anyám szerint az egyetlen valódi régiség a házban. Szobáról szobára jár, és mindenhol más a rendeltetése, most éppen apám íróasztalaként funkcionál. – Nyilvánvaló – mondja anyám –, hogy amikor halálom óráján utoljára nyitom ki a szemem, rá fogok döbbenni, hogy felravatalozni is ezen az asztalon fognak.
Apám később nekiállt kifesteni az alsó szintet, amihez Winsome biztatására egy „umbriai napkelte” fantázianevű terrakotta árnyalatot választott. Mivel festés közben nem tett különbséget fal, takaróléc, ablakkeret, villanykapcsoló, konnektor, ajtó, ajtófélfa és kilincs között, eleinte egész gyorsan haladt. Anyám azonban akkoriban kezdte „lelkiismereti okokból” kivonni magát a házimunka alól, és a főzés, mosás, takarítás teljességgel apámra maradt, úgyhogy a festést sosem fejezte be. A Goldhawk Road-i ház előszobája olyan alagút, aminek csak a fele terrakotta. A konyhának három fala. A nappali bizonyos részei derékmagasságig.
Fiatalkorunkban Ingridet sokkal jobban aggasztotta a lakás állapota, mint engem. De egyikünk se törődött azzal, hogy ami egyszer elromlott, az soha nem lett megjavítva, hogy a törülközők mindig nedvesek, és szinte soha nem cserélik, hogy apám minden este az előző napi adag maradványai fölött grillezte a sültet, úgyhogy a sütő egyre inkább úgy festett, mint valami alumíniumfóliából és zsiradékból összeállt leveles tészta. Ha nagy ritkán anyám főzött, akkor recept nélkül kreált egzotikus ételeket: tagine-t és ratatouille-t, amit csak a paprikadarabok alakja különböztetett meg egymástól, és ami olyan keserű paradicsomos lében úszott, hogy csak úgy tudtam lenyelni belőle egy-egy falatot, hogy becsuktam a szememet és összeszorítottam a lábamat az asztal alatt.
*
Patrick meg én gyerekkorunk óta ismertük egymást, nem volt szükség arra, hogy friss házasokként apránként avassuk be egymást korai éveink részleteibe. Ehelyett
inkább versenyeztünk, hogy kinek volt rosszabb.
Egyszer elmondtam neki, hogy mindig értem jöttek utoljára a születésnapi zsúrokra. Nemcsak utoljára, hanem olyan későn, hogy az aktuális anyuka már azon töprengett, felhívja-e a szüleimet. Amikor hosszas próbálkozás után letette a telefont, azt mondta, semmi baj, majd megpróbáljuk újra. Ott maradtam rendet rakni, kaptam a családi vacsorából meg a maradék tortából. Rettenetes volt, meséltem Patricknek. A saját zsúrjaimon meg ivott az anyám.
Patrick nyújtózott egyet, mint aki bemelegít. – Hét- és tizennyolc éves korom között minden egyes születésnapi zsúromat az iskolában rendezték meg. Az osztályfőnököm. A tortámat a színjátszócsoport kellékesszekrényéből bányászták elő. Modellgyurmából készült. Azért nem volt rossz – tette hozzá.
*
Ingrid általában akkor jelentkezik, amikor épp úton van valahová a gyerekekkel, mert azt mondja, csak akkor tud normálisan beszélni, ha mindenki be van kötve, sőt, ideális esetben még alszik is, az autó ilyenkor lényegében egy hatalmas babakocsivá változik. Nemrégiben azzal hívott fel, hogy találkozott egy nővel a parkban, aki különvált a férjétől, és most fele-fele arányban gyakorolták a szülői felügyeletet. Vasárnap reggelente váltottak, mesélte a nő, úgyhogy hétvégente mindkettőjüknek volt egy szabadnapjuk. Ő elkezdett moziba járni szombat esténként, egyedül, és nemrég tudta meg, hogy a volt férje meg vasárnap esténként megy mindig moziba, szintén egyedül. Gyakran megesik, hogy ugyanazt a filmet nézik meg. Legutóbb az X-Men: Az elsőket, mondja Ingrid.
– Martha, most komolyan, hallottál már ennél lehangolóbbat? Hát mi a francért nem együtt mennek? Mikor úgyis mindjárt meghalunk.
A szüleink nagyjából kétévente szétmentek gyerekkorunkban. Előtte mindig megváltozott otthon a hangulat, általában egyik napról a másikra, és bár Ingrid meg én soha nem tudtuk, mi váltotta ki a dolgot, ösztönösen éreztük, hogy ilyenkor jobb, ha suttogunk, nem kérünk semmit, és nem lépünk a nyikorgó padlódeszkákra, amíg apa be nem dobálja a ruháit meg az írógépét egy ruháskosárba és át nem költözik az utca végén álló panzióba, a Hotel Olympiába.
Anyám ilyenkor egész nap és egész éjjel az újrahasznosító műhelyében dolgozott a kert végében, Ingrid meg én pedig magunk maradtunk a házban. Az első éjszaka Ingrid mindig átcibálta hozzám az ágyneműjét, aztán fejtől s lábtól feküdtünk egymás mellett, ébren, mert a nyitott ablakon át beszűrődött a betonpadlóra zuhanó fémszerszámok zaja és a népzene disszonáns nyivákolása, ami mellett anya dolgozott.
Nappal anya a barna kanapén aludt, amelyet Ingridnek meg nekem kellett átcipelnünk ebből a célból a műhelybe. És annak ellenére, hogy az ajtaján folyton ott lógott a figyelmeztetés: „LÁNYOK: mielőtt kopogtok, tegyétek fel magatoknak a kérdést – biztosan ég valami?”, iskola előtt mindig bementem és összeszedtem a koszos tányérokat, bögréket, aztán később egyre több üres üveget is, hogy Ingrid ne lássa. Sokáig azt hittem, anya csak azért nem ébredt fel ilyenkor, mert olyan halk vagyok.
Nem emlékszem, hogy féltünk-e, hogy gondoltuk-e valaha, hogy ezúttal komoly a dolog, hogy apa többé nem jön vissza, mi pedig majd teljes természetességgel mondunk olyasmiket, hogy „az anyukám barátja” meg „jaj, apukámnál felejtettem”, olyan könnyedséggel, mint egyes osztálytársaink, akik állítólag baromira élvezték, hogy náluk kétszer van karácsony.
Egyikünk sem ismerte be, hogy aggódik. Csak vártunk.
„Az Elmenetelek”, mondtuk ezekre az alkalmakra később, amikor nagyobbak lettünk.
Aztán anya elszalajtotta valamelyikünket a panzióba, hogy hozzuk haza apát, mert, mint mondta, ez az egész nevetséges, pedig minden alkalommal őmiatta történt. Amikor apa hazatért, odabújt hozzá a mosogató mellett, a húgom meg én pedig megrökönyödve bámultuk, ahogy a keze felkúszik apa hátán az inge alatt. Később csak viccesen utaltak az esetre. Aztán rendeztek egy partit.
