A Rendbomlás Margaret Atwood eddigi legszemélyesebb hangvételű könyve. Bár arról nincs szó, hogy ez kifejezetten önéletrajzi kötet lenne, azok, akik látták az íróról készült, A szavak ereje című dokumentumfilmet, sok párhuzamot felfedezhetnek Atwood élete és a könyv főhőse, Nell sorsa között. Olvasás közben legalábbis olyan érzésünk támadhat, mintha most beleshetnénk kicsit az író lelkivilágába. A Rendbomlás nem igazán novelláskötet, de nem is regény. Tizenegy különálló történetet kapunk, amelyekről egy idő után világossá válik, hogy összekapcsolódnak. Szépen lassan összeáll egy élettörténet: egy szorongó kislány, egy útját kereső fiatal nő, egy megállapodni vágyó felnőtt nő, egy szüleit gondozó középkorú nő, majd egy idős, a halál előtt álló asszony képe bontakozik ki előttünk. És bár a novellák nem ebben a sorrendben követik egymást, a kirakós darabkáiból előbb-utóbb mégis kirajzolódik előttünk egy életút az 50-es évektől a 2000-es évek elejéig.
A kanadai íróról szóló dokumentumfilm bepillantást enged a szolgálólány főkötője alá: egy élet emberséggel az emberiség szolgálatában.
A kötetre leginkább az epizodikusság jellemző.
Atwood egy-egy történetet villant fel előttünk ugrálva az időben, mintha csak egy fényképalbumot lapozgatna, amelyről beugrik neki egy-egy fontosabb emlék vagy időszak. Így ismerjük meg fokozatosan Nellt és a mellette álló embereket, visszatekintve, az utólagosan levont tanulságokkal együtt. Közben persze sok minden ki is marad, mintha csak kihullottak volna bizonyos életszakaszok az emlékezet rostáján, hogy aztán csak egy-egy történet maradjon az utókornak. A kötetnek ez is az egyik legfontosabb üzenete: „Végül mindannyian történetekké válunk”.
A könyv címe, a Rendbomlás (angolul Moral Disorder) eredetileg azé a regényé volt, amelyen Graeme Gibson, Atwood férje dolgozott 1996-ban, amikor úgy döntött, hogy nem ír több regényt – ezt az írói köszönetnyilvánításból tudjuk meg a könyv végén. Gibson, aki maga is író volt, 2019-ben halt meg. Atwooddal több mint negyven évig voltak partnerek, életének utolsó éveiben demenciával küzdött, valószínűleg ezért sem írt többet, bár korábban nagyon termékeny szerző volt. Hogy Atwood az ő engedélyével tőle kölcsönözte a címet, szintén jelzi a könyv személyességét és bensőségességét, hiszen a kapcsolatuk is ott rejlik a lapokon, még ha az író valamelyest el is távolította azt. A kötet nyitó történetét, A rossz hírt ilyen szempontból kifejezetten megható olvasni. Egy összeszokott idős párost látunk, Nellt és Tiget, akik életük végét töltik együtt, összekapaszkodva, a világból érkező rossz híreket emésztgetve. „Mázlisták vagyunk – szólal meg Tig. Tudom, hogy érti. Úgy érti, hogy mi ketten itt ülünk a konyhában, még mindig. Egyikünk sem halt meg. Még nem.”
A Szolgálólány meséje világhírű írója évtizedek óta figyelemmel kíséri olyan ügyeket, illetve problémákat, mint a klímaváltozás, a zsarnokság vagy a női jogok helyzete. A számára (és mindannyiunknak) fontos témákban 50 esszéjét gyűjtötte kötetbe, mi 2022 március 1-jén jelenik meg a Doubleday gondozásában.
A történetek középpontjában az érzelmek állnak: a vágyak, a félelmek, az elfojtott gondolatok, a szorongást okozó kilátások.
Atwood mindvégig játszik azzal, hogy az egyes életszakaszokban az ember hogyan érzékeli az időt,
mire fókuszál, a jelenre, a jövőre vagy a múltra. A szövegek nagy része E/1. személyben íródott, Nell szemszögéből, de van néhány olyan is, amelyben kívülről, E/3. személyben látjuk őt. A gyerekkorról szóló történetek (A főzés és tálalás művészete, A Fejnélküli Lovas) egy-egy nehéz időszakot és annak későbbi hatásait dolgozzák fel: Nellnek az egyik történetben a veszélyeztetett terhes anyjáról kell gondoskodnia, a másikban a születésétől fogva túlérzékeny és szorongásos húgának a gondozását terhelik rá a szülei. A kamaszkorról és a fiatal felnőttkorról szóló novellák (Utolsó hercegnőm, A másik hely) a női szereplehetőségekről és útkeresésről mesélnek a 60-as években. Ezek a kérdések pedig aztán új formát öltenek, amikor az elbeszélő belép a harmincas éveibe, és egyre fontosabb lesz számára a megállapodás, az otthonteremtés (Monopoly, Rendbomlás, Fehér ló). „Kijutni, továbbállni. Mégis, ugyanakkor vágytam a biztonságra.” Az egész kötetet végigkíséri egyfajta kettősség, a szabadság és az elköteleződés ellentétének a témája, hogy nincs igazán női minta arra, hogyan lehet a kettőt együtt megvalósítani, és nem tudni, vajon miről marad le az, akinek a kettő közül az egyik nem sikerül. „Sosem tettem túl magam a másodikos olvasókönyvön, amelyben szerepelt egy apa, aki mindennap bejárt dolgozni, és autót vezetett, egy anya, aki kötényt hordott, és sütött, valamint két gyerek – egy fiú, egy lány –, egy kutya meg egy macska, és ők mind egy fodros függönyös, fehér házban éldegéltek. Bár egyik házban sem volt ilyen függöny, ahol laktam, az egész eleve elrendeltnek tűnt. Nem cél volt, nem olyasmi, amire törekednem kell: ez a függöny egyszer csak felbukkan majd az életemben, mert ez a sors akarata. A jövőm nem lenne teljes – nem, nem lenne normális – ha nem szerepelne benne ilyen függöny, és minden, ami hozzá kapcsolódik.”
A kötet íve az időskortól az időskorig tart.
Az első szövegben (A rossz hír) maga Nell az, aki már élete vége felé jár, az utolsókban (A Labrador-fiaskó, A fiúk a laborban) a szülők életének utolsó szakasza és halála van a középpontban, illetve ezek nyomán mindaz, ami megmarad egy életútból: a történetek. A Rendbomlás mindenekelőtt hétköznapi problémákról szól: a testvéri kapcsolatok nehézségeiről, a döntések súlyáról, a szülőkkel való viszonyról, az öregedésről és az élet nem várt fordulatairól. Atwood novellái azonban nemcsak a felszínt kapargatják, hanem rendre felvillantják a társadalmi kontextust, valamint a hétköznapiság mögött rejlő mélyebb, kimondhatatlan érzelmi folyamatokat is: a formátlan vágyakat, az egymásnak ellentmondó érzéseket, az elfojtott gondolatokat és azokat a kis tüskéket, amelyeket az ember azoktól gyűjt össze az élete során, akik a legfontosabbak a számára.
