- A kötet fordítója (a Tények és Tanúk sorozat szerkesztője), Schmal Alexandra távoli rokonságban áll Marianne Fillenz családjával, a lányával négy éve kezdett el levelezni erről a kötetről, aminek a kéziratát a kutató lánya állította össze. Schmal Alexandra először elkezdte olvasni, jegyzetelgetni a szöveget, majd egyszer csak azon kapta magát, hogy tulajdonképpen már fordítja is. Az örökösök beleegyeztek a magyar megjelenésbe, majd később arról értesítették a szerkesztőt, hogy a padláson találtak egy halom levelet Karl R. Poppertől.
- Ez összesen 59 kézírásos levelet jelentett. Schmal Alexandra először tartott attól, hogy bonyolult lesz, de kiderült, hogy ezek nagyon kedves, kellemes szövegek, amelyek kiegészítik Fillenz kéziratát, reflektálnak arra.
- Gács Anna szerint egy nagy dráma jött így létre, amit az eredeti kéziratból nem feltétlenül tudtunk volna kiolvasni, és szinte regényszerűvé vált a kötet. Nagyon rendhagyó dokumentum jött létre, aminek minden eleme dokumentum, de a szerkesztésnek köszönhetően egy olyan történet bontakozik ki, ahol személyiségek feszülnek össze, emellett rálátunk olyan kultúrákra, gondolkodásmódokra, amelyek elsősorban Fillenzhez és Popperhez köthetők. Ugyanakkor vannak benne részletek a felmenők szövegeiből is: érdekes volt látni, hogyan szerkeszti össze Fillenz a saját szövegét a családjára jellemző kulturális-polgári hagyomány lenyomataiból. Utóbbi egyik kulcseleme, hogy a felmenők is magától értetődőnek érezték azt, hogy meg kell magukat fogalmazni, azaz folyamatosan levelet, naplót írtak.
- Különösen drámai része a kötetnek, amelyben Fillenz a húga haláláról ír. A Popper-levelek ezzel szemben szinte perverz módon arra biztatták, hogy nézzen szembe a veszteséggel, és igenis érezzen csak bűntudatot amiatt, hogy míg neki sikerült a többszöri "emigránsváltás", addig a húgának nem.
- Az aprólékos szerkesztői munkára jó példa, hogy Schmal Alexandra kutatásainak eredményeként olyan finomságok derültek ki, minthogy Fillenz emlékezetében valószínűleg összemosódott két élmény. Az emlékirat szerint egy 1939-es Bartók-koncertől hazafelé menet vörös volt az ég, és a társaság egyik tagja megjegyezte, hogy háború lesz – az utólagos kutatás szerint itt valószínűleg két emlék csúszott egymásba.
- Schmal Alexandra személyesen ismerte Fillenzet, és mindig az nyűgözte le benne, hogy a család – és főleg Marianne Fillenz – mennyire szabad. Ahogy fogalmazott: hihetetlen magas fokon, intenzíven élte az életet.
- Gács Anna szerint
a huszadik századi önéletrajz-irodalomban ritka, hogy ennyire diadalmas identitással találkozzon az ember.
- Egy alapvető, örömteli önazonosság hatja át Marianne Fillenz történetét, még ha azért is kezdett magáról írni, mert töredékekben látta az életét. A kötetben egy életre éhes, mindenre kíváncsi, a saját bőrében magát jól érző ember történetét olvashatjuk.
- A memoár elején Marianne Fillenz leírja, hogy a lányunokái számára írta az emlékiratait, hogy lássák, nőként is lehet teljes életet élni – sőt. Ugyanakkor a diadalmas identitásnak biztosan ára volt, csak ebben a memoárban Fillenz ezt szőrmentén mondta el, ráadásul bizonyos szempontból befejezetlen szövegnek is hat, így elképzelhető, hogy Fillenznek a témában még lett volna mit mondania.
- A tudományos élete is gazdag és színes volt, nemzetközileg fontos munkát végzett. Ebben is az abszolút szabadságvágya, és annak kifejeződése jelent meg.
- A családból Marianne húga is naplót vezetett, nem is egyet, ezeket később a padláson találták meg. A húg naplóit még nem kérték el az örökösöktől, de a bemutatón elhangzott, hogy akár önálló kötet is lehet, és erős kontrasztot alkothat Fillenz memoárjával. Hogy miért követett el öngyilkosságot a fiatalabb testvér, arról a család nem beszélt, ebben a témában falat vont maga köré, ezért a szerkesztőnek eszébe sem jutott, hogy azt is beleszerkessze a kötetbe, ugyanakkor ennyi évtized elteltével nem kizárt, hogy az unokák akár meg is mutathatják.
- A bemutatón felmerült a soknyelvűség kérdése: az egész szöveg angolul keletkezett, hiszen Marianne Fillenz Oxfordban vetette papírra, idős korában, és az osztrák származású Popperrel is angolul leveleztek. Otthon Temesváron amúgy németül beszéltek, Fillenz gyerekként román iskolába járt, magyarul a cselédlányoktól tanult meg. Élete végéig jól értett, de olvasni nem tudott annyira jól magyarul.
- Gács Anna szerint az önéletrajzi köteteknél fontos szempont, hogy a közvetlennek ható személyes kapcsolódást kínálják fel. Ahogy az is, hogyan élte meg a memoár írója mindazt, amit mi ma már történelemnek nevezünk. És emellett persze ott vannak azok a dilemmák is, amelyek bárki életéből ismerősek lehetnek.
A teljes beszélgetést itt lehet visszanézni:
