A három évvel ezelőtt megjelenő világjárvány ugyan teljesen felforgatta az életünket, és rendkívül sok kellemetlen tapasztalattal ajándékozott meg, mégis voltak pozitív hatásai. Az örökösen munkálkodó, nagy sebességen élő embereket például kicsit lelassította, és a sok bezárva töltött óra a visszatekintésre, a leltárkészítésre is lehetőséget adott. Pléh Csaba is hasonló helyzetbe került, ahogy május elején megjelent kötetének előszavában be is számol erről: „Ebbe az emlékkönyvbe egyedül én írtam kollégáimról, barátaimról, mestereimől. Közel harminc éve terveztem ezt. Mindig meg akartam írni ezeket az emlékezeti árnyakat, de mindig akadt fontosabb dolgom. Azt, hogy miért most állt össze, nyilván magyarázza a koronavírus alatti zárlat. Most kezdtem aggódni, hogy velem együtt ezeknek a kollégáknak az árnya is el fog enyészni.” Ebben a bekezdésben emlékkönyvnek nevezi kötetét, és árnyaknak a benne megrajzolt portrékat, ezzel a címet és könyvének alapvető célkitűzését is megmagyarázza – emléket akart állítani azoknak az embereknek, akik már nincsenek közöttünk, de akiknek alakját annyira fontosnak tartja, hogy rögzítse őket saját nézőpontjából, meghatározó emlékei alapján. Bár a kötet elsősorban autobiográfia és a már említett portrék sorozata, a tárgyalt időszak (a huszadik század első évtizedeitől mostanáig) történelme, társadalma és a tudományos élet fontosabb szereplőinek élete is a lapokra montírozódik.
A Margó Fesztivál utolsó napján zsúfolásig telt a Kristály terem, ahol Pléh Csaba és Till Attila beszélgetett a szerző egy hete megjelent Árnyak című kötetéről. Ez Pléh Csaba első igazán személyes írása, bár a szerző azt mondta, soha nem készült emlékiratot írni magáról. Az Árnyak azonban nemcsak róla, a családjáról és kalandos életútjáról szól, hanem azokról is, akik már nincsenek köztünk, mégis nagy hatással voltak a nyelvész-pszichológus életére. Fotó: Valuska Gábor
A könyv első, nagyobbik része a szerző élettörténetét meséli el, de már itt is nagyon sok portré rajzolódik szülőkről, osztálytársakról, barátokról, tanárokról, hiszen egy élet története nem mondható el mások történetei nélkül. Az első rész A kétarcú világ: magamról címet viseli, mely utal arra a kettősségre, melyben a pszichológus-nyelvész nevelkedett, és melyet egy idő után szinte szimbólummá növeszt, és az egész életére jellemző kétarcúság meghatározó gyökereként értelmez. A nagyon őszinte, az érzelmekre is reflektáló történetből kiderül, hogy Pléh Csaba szülei még a szerző egészen kis korában elváltak, így az ő élete mindig megoszlott a két szülő között, és identitása kialakulásának, gyerekkorának két nagy (egymással szinte mindenben ellentétes) bölcsője volt: Dunabogdány, a kétnyelvű sváb falu, ahová háromévesen kerül, és ahol anyai nagyanyja neveli a „szegény otthon meleg biztonságában”, majd tízéves korától a Ferencváros, a Tűzoltó utca, ahová a jobb iskoláztatás reményében költözik, és ahol apjával és annak családjával él. „A kettősség életem kerete lett” ‒ állítja, és az első 14 évére ez egészen biztosan igaz is. Nemcsak a családi legendáriumot mutatja be, nagyszüleinek, dédszüleinek történetét, de szülei fiatalon kötött, az elejétől fogva elhibázott házasságát, és az anyai szeretet hiányát is, soha nem vádló vagy bíráló módon, hanem józanul, a tudós, a racionális felnőtt nézőpontjából, már-már tárgyilagosan:
Kisgyerekként anyám sokszor hiányzott, és ez életemben sokáig bizonytalan kötődésekhez és függőségi csábításokhoz vezetett.
Az iskolaévek alatt aztán háttérbe szorul a család, a felső tagozatos Tinódi téri srácból a Fáy András Gimnázium tanulója lesz, 1960-64 között a latinos osztályba jár, ahol nagy hatást gyakorol rá magyartanára, Ballai Mihály, aki apai minta is számára. Ebben az időben lesz nagy olvasó, a Szabó Ervin Könyvtár Tűzoltó utcai fiókkönyvtárának lelkes látogatója. Innen egyenes az útja az ELTE Bölcsészettudományi Karára, ahol magyar és pszichológia szakokon kezdi meg tanulmányait, de a magyart néhány év után leadja és minden figyelmét a pszichológiának szenteli. A szak kicsi és családias, köszönhetően annak, hogy Pléh Csaba beiratkozása előtt mindössze két évvel indul. Ennek az időszaknak részletesen bemutatott, nagy alakjai Barkóczi Ilona és Mérei Ferenc, a mintaadó mesterek. Pléh Csaba tanulmányai, tudományos pályájának épülése mellett házasságának, családalapításának, fia, Dániel születésének is oldalakat szentel, így nemcsak a pszichológia tanszék fiatal oktatóját, de a férjet és a családapát is megismerhetjük a könyvből. Apró pillanatképeket rajzol fel az életéből, apró történetekkel színesíti a tudománytörténeti utat, és nem rejti véka alá azt sem, hogy fiatal éveiben nagyon is habzsolta az életet. Az egyik legviccesebb jelenetben például arról mesél, amikor későbbi feleségét, Juditot látogatta meg Moszkvában, és a kollégiumba felcsempészett diákként furcsa kalandba keveredett: „Egyszer csak kivágódott a társalgó ajtaja, én meg ijedtemben pucéran bebújtam a kanapé alá. Két emeletügyeletes nő segített Juditnak átköltözni egy szobába, minden ruháját, közte az enyémet is átcipelve, majd kulcsra zárták a társalgó ajtaját.
Ott feküdtem pucéran, kicsit spiccesen magamra hagyva a Lomonoszov tizenkettedik emeletén reménytelenül.
Természetesen ezek csak apró jelenetek az élettörténetben, a könyv egészét tekintve jelentéktelen részletek, mégis nagyon sokat elárulnak a szerző humoráról, (ön)iróniájáról.
Egy önéletrajz ugyanis nemcsak egy élettörténetet mesél, hanem megmutatja a mesélőt magát, méghozzá éppen azáltal, ahogyan a történetéhez viszonyul, ahogy azt meséli, és ahogyan az eseményeket válogatja és súlyozza. Pléh Csaba rendkívül őszinte elbeszélő, sokszor humoros, legtöbbször tárgyilagos, de soha nem unalmas. Különleges, őszinte és realista attitűdje akkor érhető tetten leginkább, amikor szerelmeiről (első és második feleségéről) mesél. Ezekben a bekezdésekben ugyanis úgy teszi érzékelhetővé, hogy mennyire fontos számára az adott nő, hogy közben sohasem érzeleg, nem válik giccsessé. Mesélői hozzáállására jellemző, hogy úgy képes az érzelmeiről hitelesen beszélni, hogy közben távolságot tart, objektív és tárgyilagos. És ami a legfontosabb: nem próbálja magát jobb színben feltüntetni, egyáltalán nem viszi el az önéletrajzokra jellemző legendaépítés, nosztalgia, az én megszépítésének szándéka.
Az egyetemi évek után a tanárévek bemutatása következik, amikor is második otthona a pszichológia tanszék lesz, ahol negyven éven át tanít, és 14 éven keresztül tanszékvezetői feladatokat is ellát. Miközben a pszichológia tanszéken oktatóként dolgozik, közben diák is ugyanezen a karon, hiszen tanári tevékenységével párhuzamosan nyelvészeti tanulmányokba kezd. Ezen a szakon is megismerkedik a személyiségét és tudósi pályáját is formáló emberekkel, ráadásul ezeknek a tanulmányoknak köszönhetően találja meg a saját útját, a pszicholingvisztikát, mely tudományterületen két szeretett tárgyát képes együttesen vizsgálni, egymás szolgálatába állítani. Mivel nemcsak életének tényszerű állomásairól, hanem szellemi útjáról, gondolkodásának alakulásáról is mesél, megosztja az olvasóval, hogy sokáig úgy érzi, elméleti nyelvészként soha nem lesz sikeres, mert a gondolkodása nem elég formaorientált, „nincs elég kifejlett metanyelvi készségrendszere”. Ehhez hozzájön az, hogy
alapvetően nem az elmélet, hanem az ember megértése izgatja.
Sem a gyakorlati pszichológia (erre a Mérei oldalán eltöltött lipótmezei hónapokban ébred rá), sem az elméleti nyelvészet nem jelent igazi perspektívát számára, de rájön arra, hogy az ő világa a kettő kapcsolatának tanulmányozása. A nyelv elsajátítása, a nyelvi fejlődés érdekli, az, hogyan „tesszük bele a fejünkbe” a nyelvi rendszert, ami alapvetően és eredendően azon kívül van. A kognitív pszichológiáról, a pszicholingvisztikáról szóló (egyébként egyszerre közérthetően és érdekfeszítően tárgyalt) oldalak mellett ismét felbukkan a család, a munkamánia, az első házasság válsága, a második nagy szerelem, a második házasság, és az újabb gyermek, Kamilla megszületése is.
Csak mindezek után, a könyv második felében érkezünk meg az árnyakhoz (Pléh eredetileg kizárólag ezeket tervezte megírni, csak a kiadója, a Magvető igazgatója és szerkesztője, Dávid Anna tanácsára kezdett önéletírásba), azoknak a mestereknek, meghatározó személyiségeknek a bemutatásához, akik nagyban meghatározták a szerző életét, tudományos pályáját. Ezek az árnyakról íródott portrék a Kollégák és barátok rengetege című részben kapnak helyet, külön „kategóriákba” sorolva, rendszerezve. A tizenhat alak között vannak a lelkészek (például az egyik legmeghatározóbbként emlegetett tanára, Barkóczi Ilona), az idegesek (Grastyán Endre, Szakács Ferenc), a nyelvelők (például Kiefer Ferenc) és a barátok, mint amilyen például Szegedy-Maszák Mihály.
A kötetet jó tudóshoz méltón szakirodalmi hivatkozások jegyzéke, nagyon alapos névmutató zárja. Személyessé pedig a szintén függelékben látható fotók teszik, melyeken a szerző is többször felbukkan, például még kisgyerekként, majd szerelmes ifjúként is. A kötetben nemcsak a Pléh Csaba számára fontos árnyak, de ő maga is alakot ölt minden dilemmájával, sokoldalúságával, erényeivel és hibáival, élő ellentmondásaival együtt. Azonban, ha csak egyetlen tulajdonságot lehetne kiemelni róla a könyv elolvasása után, akkor egész biztosan a soha el nem fogyó kíváncsisága lenne az.
