A szöveg bevezetője az 1920-as évek Szicíliájába vezet, majd alig harminc oldal után abba is marad a balladai homályba burkolózó történetszál. Egy gyors váltással majdnem húsz évet ugrunk előre az időben, hogy megérkezzünk a második világháború 1942-es esztendejéhez. Itt két, egymástól teljesen független cselekményszál indul el, az egyiken egy művelt, több nyelven beszélő, visszafogott angol fiatalt látunk, aki nagy reményekkel és tervekkel indul a háborúba. A másik szál főhőse egy zavaros családi háttérrel rendelkező, olasz származású amerikai, aki kevésbé szerencsés, mint a másik főszereplő: ő ugyanis nem a hírszolgálathoz kerül, hanem a közvetlen csatatérre, gyalogosként. Ez utóbbi, Ray Marfione nagyon hirtelen keveredik az öldöklések centrumába, még felkészülni, végiggondolni sincs ideje, mi vár rá, máris ott vannak körülötte a holttestek és a halál.
A filmes ötleteit jegyzetfüzetben rögzítő fiú eleinte a háborút is egy nagyon gyorsan pergő, hirtelen vágásokkal operáló filmnek látja
(és a szöveg elbeszélésmódja teljesen visszaadja ezt): „Háborúban vagyok, gondolta. Egy filmben vagyok!” Pár nappal később azonban, amikor a halál hirtelenségével és megmásíthatatlanságával találkozik, érteni kezdi, hogy a háború nem egy film: „Wosniak az elesettek között volt, vörös tajték látszott a szájánál, a szeme kifejezéstelenül meredt maga elé. Vegyük fel újra. Kérünk még egy esélyt. Csak menjünk vissza egy percre.” Ray hamar felfogja, hogy nem lesz hosszú életű, hogy a háborúban sehova máshová, csak a saját halála felé közelít. Bár hosszas gondolatfutamokra sem az időhiány, sem lelki alkata nem teszi képessé, azért néhány nagyon éles, a menekülésekből, lövöldözésekből hirtelen kimeredő felismerést megfogalmaz. Például miközben hasonlatokat keres arra, ami körülötte történik, ráébred, hogy a háború nem hasonlít „az égvilágon semmire”, hiszen a háború az háború, semmi mással össze nem vethető. A filmes látásmódnak köszönhetően az ő történetét elbeszélő részek visszafogottak, rövidek, rendkívül sűrítettek: kevés szóval és szenvtelenül festik fel az elgondolhatatlant, a háború brutalitását. Nemcsak azt, ahogyan végtagok repülnek a levegőben, testek válnak semmivé egy-egy taposóakna miatt, hanem az emberi élet törékenységét, az élet és a halál közötti választóvonal áttetszőségét is. Ray történetszálában az érzékek, a látás, a hallás, a szaglás és a tapintás a főszereplők, a gondolkodás, az értelmezés teljesen visszaszorul ebben a szélsőséges helyzetben. Nem történetekként látja az eseményeket, hanem egy-egy kimerevített képkockába tömörítve: „Az elméje már nem nyargalt, mint eleinte. Ehelyett egyes emlékképek akadtak be, mint egy hibás vetítőgépben, a szereplők idétlenül lelassultak, majd megálltak, a képek felhólyagosodtak és átégtek, ahogy az agya kimerülten megadta magát.”
Will történetét követve nem vérrel és halállal találkozunk, itt
a háború időszakának aljasságai válnak láthatóvá.
Az ő közege biztonságosabb, nincs kitéve állandó életveszélynek, de diplomáciai munkája közben olyan helyzetekkel találkozik, melyekből látható, hogy a háború sosem csak a csatatereken játszódik, hanem az emberek fejében is, ahol az értékrendek felborulnak, a békeidőben szokásos normák felfüggesztődnek. A két különálló, váltakozva bemutatott szál a háború két arcát mutatja, más körülmények, más dimenziók és egészen más habitusú főhősök segítségével. Sorsukban persze vannak azonosságok is, mindketten a háborúban veszítik el például a szüzességüket, és mindketten olyan helyzetben (pénzért, élelemért cserébe), mely meglehetősen abszurd, és semmi köze nincs a vágyhoz vagy a szerelemhez.
A két történetszál majd csak a regény második felében találkozik, és itt nyer értelmet a bevezető rész is. Ez a szakasz Szicíliában játszódik, ahol a szövetségesek megtisztítják a szigetet a németektől, az élet lassan rendeződni kezd, legalábbis látszólag. Ahhoz, hogy visszaállhasson a rendes kerékvágásba, Will diplomáciai érzékére, hírszerzési tapasztalataira is szükség van. Ide vezénylik az amerikai, de olasz felmenőkkel rendelkező katonákat is, hogy segítsenek a rend helyreállításában – így kerül ide Ray. A prológusban megjelenő pásztor és a két évtizede Amerikába vándorló, de a háború végeztével visszatérő idős maffiózó is felbukkan (ő a háború utáni káoszt arra használja fel, hogy visszaszerezze a hatalmát). A sorsok kereszteződnek, de itt is csak esetlegesnek tűnő kapcsolódásokkal. A teljes szövegre jellemző strukturális lazaság, a hiányok, az elágazások, sokszor indokolatlannak tetsző kitérők itt is jelen vannak. Adam Foulds nem egy szigorúan szerkesztett, zárt és lekerekített történetet szeretne ugyanis elmesélni, hanem epizódokat kapcsol lazán egymás mellé. Ezek az epizódok csak részben kapcsolódnak, de mindegyikben
a háború és a háború utáni visszarendeződés egy-egy tükörképét látjuk.
A regény második felében a hangsúly annak bemutatásán lesz, hogyan tér vissza a maffia a felszabadított területekre, hogyan néz ezzel szembe Will, aki a béke és a rend pártján áll, valamint annak a lélektani folyamatnak a megrajzolása, melyben a háborúból kilépni vágyó Ray végül ráébred arra, hogy képtelen maga mögött hagyni a háborút. Még a regény első részében ébred rá arra, hogy a háborúban átélt fájdalom és bánat nem múlik el: „Ray állt a barátja mellett ebbe a bánatban burkolózva, tudva, hogy soha nem fogja tudni levetni magáról. Ez mindannyiukkal megtörtént. Örökre szólt.” Bár megmutatkozik előtte a szeretet önzetlensége, mégis visszatér az alakulatához, mintha belátná ezzel azt, hogy a háborúból nem lehet dezertálni, a háború benne marad abban, aki részt vett benne. Utána már nem kezdhető újra az élet, bármilyen lehetőséget kínáljon is fel. A regény befejezése nyitva marad, az utolsó sorokban arra szólítják fel Rayt, hogy mesélje el történetét, így mintegy visszautalnak a regény elejére, egy körszerű alakzattá változtatva a szöveg struktúráját.
A farkas szájában sokféle részletet villant fel a háborúból: nemcsak a harcokról, hanem a hátországban történtekről is tudósít. Láthatóan nem kíván teljes tablót adni a háború(k) működésmódjáról és hatásairól, de láthatóvá tesz egy-egy fontos részletet, tapinthatóvá teszi a háború extremitását. Ezeket a repeszdarab-szerű skicceket valamiféle nagyobb struktúrába szervezi, de nem akar feszes narratívát, még tanulságot sem igazán. A regény epizódjai azonban nagyon plasztikusak, különös tekintettel a Ray történetszálához kapcsolódó narrációs technikára, az ütközetek képeire, melyek a regény legerősebb részleteit alkotják. Adam Foulds regénye kitűnően illusztrálja azt, hogy
nem emberek vannak a háborúban, hanem a háború költözik az emberekbe.
És kiderül az is, hogy a háborúnak nincs nyertese, kizárólag vesztesei vannak.
