A furcsa, figyelemfelkeltő cím ugyan anyákat ígér, az első elbeszélés mégis egy apa története egyik lánya szemszögéből. Az egyes szám első személyben megszólaló narrátor a családtól időszakosan távol élő apát helyezi a középpontba, az ő hanyatlástörténetét, alkoholizmusát, majd megőrülését ismerteti egy fiatal lány perspektívájából. Ugyan a fő szál az édesapa és az ő fokozatos, éveken át tartó leépülése, a lány pedig mindvégig a háttérben marad, azért a szöveg végére láthatóvá válik, hogy az ő lelkében okozott károk jelentőségét sem lehet alábecsülni. Már ez a szöveg felveti a kérdést, mi mindent jelent az egyén számára a szülői örökség, az anyai és apai minta,
milyen sebeket ejt(het) egy-egy kisiklott szülői sors a gyermekek későbbi életén?
„Labilis lelki konstrukció” - állapítja meg az apáról a narrátor, de ez a labilitás nemcsak rá, hanem a kötet összes szereplőjére vonatkoztatható.
A második novella én-elbeszélője harmincas évei elején jár, egy tizenhárom éves korában bekövetkező traumát követően mániás depresszióval küzd, leszázalékolják, édesanyja őrködik minden mozdulata felett. A toxikus anya-lánya kapcsolat, a mártíromságra hajlamos, korlátozó szülő bemutatása mellett egy szerelem is felbukkan itt, és az olvasó hosszas és jól felépített késleltetés után megismerkedik a már említett traumával is, mely nagyon váratlan és megrendítő is egyben. Ezek után, a harmadik szövegben egy frissen elvált tanárnő néhány órás belső monológjában göngyölíti fel a vele történteket és vázolja fel lelkiállapotát, az öregedéstől és magánytól való félelmét. Az ő anyja is megjelenik a szövegben, és látható, hogy ez a kapcsolat is távol áll az ideális, szeretetteli anya-lánya kapcsolattól, sőt az is, hogy az életben való kudarcokban is lehet némi szerepe az anyának: „De ha anyával vagyok, csak egy félresikerült záptojás vagyok, aki mindenkinek csalódást okoz. Természetes, hogy őt szeretem a világon a legjobban. De nem tudok együtt lenni vele. Pontosabban: nem tudok önmagam lenni, mikor vele vagyok. Olyankor csak az a félresikerült záptojás, csak az az elhalt szerv vagyok, ami még most is tőle függ. Ezért olyan nehéz. És úgy még nehezebb, hogy ő nem tud erről, és nyilván fájdalmat okoznék, ha elmondanám.” Ezek a rétegzett, a fájdalom elrejtésén, a másik féltésén is alapuló kapcsolatok rendkívül bonyolultak - nem a szeretet hiányzik belőlük,
sokkal inkább a szabadon engedés gesztusa:
a lányok nem tudnak felnőni, míg az anyák ezt nem engedik. Az anyák pedig nem engedhetik, míg azt nem látják, hogy gyermekük úton van a felnőtté válás felé. Nem lehet eldönteni, ki a hibás, egyáltalán hibás-e valaki ezekben a mérgező, beteges dinamikájú kapcsolatokban.
A negyedik szöveg elbeszélőjének története még összetettebb, hiszen a főhős-elbeszélő, Lara itt nem csupán valakinek a lánya, hanem maga is édesanya, két kisfiú mamája. Kihűlt házasságában szenved, lelkiismeretfurdalás emészti, hogy hűtlensége, félrelépései milyen hatást gyakorolnak fiaira, ugyanakkor nem tud szabadulni más férfiak iránti megszállottságától. Az ő édesanyja az elbeszélés idején már halott, de egyértelmű, hogy az ő kapcsolatuk sem volt problémamentes. Ettől függetlenül, élete nagyon nehéz pillanataiban,
döntéshelyzetek előtt semmi másra nem vágyik jobban, mint anyja jelenlétére:
„…ó, anyám, ha most látnád, mit művelek, ha látnád, mit csinálok az életemmel, inkább hagyjuk, jobb, ha nem tudod, bár most az egész elszúrt életemet elcserélném arra, hogy legalább egyszer halljam még, ahogy a szememre veted: nem vagyok normális.” Ennek értelmében az anya, legyen élő vagy halott, és legyen a vele való viszony bármilyen terhelt és ellentmondásos is, mégiscsak igazodási pont, olyan „megfigyelője” és értelmezője az életnek, akit autentikusnak tekintünk, akinek véleménye még akkor is ér valamit, ha a kapcsolat a rossznál is rosszabb, hiszen az anyával való kötelék zsigeri, tudattalan mélységekbe vezet.
Az utolsó, ötödik szövegben (mely egyben az egyetlen, ahol nem egyes szám első személyű a narráció) végre előkerül a címben felvillantott kamionsofőr is, de csak halvány mellékszereplőként, egy olyan, még az anyjával élő, fiatal lány életében, aki a valóság helyett a netes társkeresést választotta élete terepének, jól ügyelve arra, hogy a több tucat férfi több földrész, de legalább néhány országhatár távolságra legyen. A határ egyébként a kötet utolsó mondatában is hangsúlyos („… a határon vagyok, hangosan megismétli, a határon vagyok.”), és bár a történetben a szövegrész konkrétan egy országhatár átlépését jelenti, az elbeszéléseket ismerve nyilvánvaló, hogy metaforikusan is értelmezhető kijelentés. Minden szereplő határhelyzetben van ugyanis - mindegy, hogy egészen más az életkoruk, más a személyiségük, a lakóhelyük, az élethelyzetük, de
mindannyian a teljes szétesés előtti pillanatban vannak.
Mivel a novellák mindegyike lezáratlan, a befejezést nyitva hagyva fejeződik be, nem tudható, hogy végül átlépnek/átsodródnak-e ezen a határon, vagy hosszas monológjaikkal meg tudják őrizni egyre labilisabb integritásukat. Ebben a kötetben ugyanis minden hosszú beszéd, magyarázat, (ön)értelmezés lényege az, hogy az elbeszélők és főhősök meg tudják-e őrizni saját személyiségüket, ellen tudnak-e állni a szétesésnek.
A nők szemszögéből és a nők hangján narrált tudatfolyamok hosszú, áradó mondatokban íródnak, sokszor a tudatműködés asszociativitását követik, de azért ott van bennük a racionalitás is, a saját élet megértésére való törekvés. Naplószerűen előadott, nagyon intim (a női test legrejtettebb történéseit sem tabusító) és rendkívül őszinte szövegek, fiktív, mégis nagyon valóságos nőalakok teljes megnyílása önmaguk és az olvasók előtt. Talán ehhez van köze annak is, hogy két novella hősének is Pasolini az egyik kedvenc szerzője, lenyűgözi őket Pasolini kitárulkozása, illetve az, hogy a férfi művészként (és talán magánemberként is) túl van már nem egy határátlépésen. Az ő alakját leszámítva nincsenek erőteljes férfiak a könyvben, vagy azért, mert meghaltak, vagy azért, mert eltűntek vagy egyszerűen csak menekülnek otthonról. Aki jelen van, az többszáz kilométerre, mindenféle kockázat nélkül csetel, vagy ül egy fotelban és egész nap nem szól semmit. Erőtlen, általában meg sem nevezett figurák ebben a kötetben a férfiak, akiket
csak a nők szemszögéből láthatunk.
Az Anyák és kamionsofőröket olvasva öt nő fejébe költözünk be, egy-egy hosszú számvetés erejéig. A szlengtől és olykor durvaságtól sem mentes kitárulkozások mindegyike egy-egy önmagával szembesülő nő monológja, olyan nőké, akik mentális stabilitásuk legszélén egyensúlyoznak, és talán épp ezért nem képesek arra, hogy hazudjanak önmaguknak. Válás után, szüzesség elvesztése előtt, kihűlt házasságban, frigiden, depressziósan, gyerekeket nevelve vagy az öregedéstől félve, szerelmesen vagy a férfiaktól megundorodva – sokféle érzelem, sokféle állapot, és más-más, ezeket az élményeket feldolgozó személyiség. Lélektani utazások részletesen kidolgozott hősnők tudatának legmélyére, az egyben maradásért küzdő, önmagukat megérteni vágyó nők gondolataiba és hétköznapjaiba.
