Az anyaság lehetséges árnyoldalairól egyre nyíltabban beszél a társadalom, a Könyvesen most futó podcastsorozat, az Ezt senki nem mondta! is ezt a témát járja körül írókkal, az alkotási folyamattal kapcsolatban. Szilvia Molnar Üvegház című regénye szintén ezt a tapasztalatot igyekszik megragadni, és a gyermekágyas időszak problematikusságára fókuszál. A gyerek lapjain pedig egy harmincas éveiben járó narrátor mesél a sokak számára ismert élethelyzet színéről és fonákjáról, örömeiről és nehézségeiről, a teljes identitást átformáló hatásáról.
Kicsoda Kjersti Annesdatter Skomsvold?
Az eredetileg matematikai és informatikai végzettséggel rendelkező szerző 2009-ben debütált Gyorsuló lépteim távolba tűnnek című kötetével, mely Norvégiában elnyerte a legjobb első könyvnek járó Tarjei Vesaas-díjat, 2014-ben pedig a belőle készült színdarabot is bemutatták. A különös, fanyar humorú gyászkönyvben egy idős, aspergeres asszony férje halála után meséli el közös életük történetét.
Bár a szerzőnek már több regénye és egy verseskötete is napvilágot látott, magyarul a most megjelent A gyerek a második kötete, mely az említetthez hasonlóan egy kapcsolat, egy családdá válás történetét építi fel apró töredékekből, történetdarabkákból. Míg a 2009-es regényben a férj elvesztése volt az a fordulópont, mely a mesélést és a visszaemlékezést elindította, addig itt, a Petrikovics Edit fordításában olvasható kisregényben
egy gyermek születése lesz az elbeszélés katalizátora.
Széthullás, darabokra töredezés
A gyerek lapjain a meg nem nevezett elbeszélő második gyermekének, egy apró, mindössze néhány hetes csecsemőnek meséli el élete történetét nagy kihagyásokkal, időbeli ugrásokkal, töredékekben. A narrátor két gyermekének születése, anyává válásának időszaka a hangsúlyos téma a kötet első harmadában. A szülés utáni időszak törékenysége és sebzettsége nagyon őszintén, hétköznapi szavakkal, mégis valamiféle nehezen megfogható líraisággal átitatva jelenik meg: „(…) a szemem láttára hullik darabjaira mindenem. Én magam is egy tejespohár vagyok, amely a földre esik,
egy gyereket kihordani és világra hozni maga a bomlás,
a csontváz széthullik, a medence meglazul, a test szétreped, arra emlékeztetve, hogy legvégül porrá leszek, és mindez csak felgyorsítja a folyamatot.”
Erre a részletre aztán ráemeli Herman Hesse sorait a születésről (egyébként nyolc helyen illeszt be részleteket számára fontos szerzőktől, mint amilyen T.S. Eliot, Knut Hamsun vagy August Strindberg): „A madár kitör a tojásból. A tojás a világ. Aki meg akar születni, annak egy világot kell széttörnie.” A (szét)töredezettség állapotát (másfél év alatt két gyermeke születik) az elbeszélő írással akarja orvosolni, ugyan egyszer sem mondja ki, kisebbik gyermekének írt bekezdései terápiás jellegűek ‒ visszatekintenek a múltra, hogy számot vethessenek a változással és megbirkózzanak a jelennel.
A múlt és a jelen váltakoztatásából felépülő elbeszélésben a szülés után a csecsemő- és kisgyermekkor anyaként megélt nehézségei rajzolódnak ki, de az átvirrasztott éjszakák,
az aggodalom, az önelvesztés és a felelősség súlya mellett megjelenik az anyaság csodája is,
sokszor az állatvilágból vett metaforákkal, távolságot tartva, hogy a narrátor valahogyan képes legyen mesélni róla. Amikor például arról beszél, hogy az apró kardszárnyú delfineket elszakítják a családjuktól, elmondja azt is, hogy az anyák a legtávolabbra eljutó frekvencián énekelnek, remélve, hogy kicsinyeik hallják őket. Az anya és gyermeke közötti kapcsolat erejét metaforák és képek segítségével ragadja meg, és elkerüli azt a sekélyes érzelgést, amibe ennél a témánál nagyon könnyű belefutni.
Születés és halál
A születés és az életadás helyét később átveszi a halál, elsőként egy közeli, idős nőrokon, Edel halála vetül rá furcsa árnyékként az anyává válás és az új élet témájára, majd pedig egykori szerelméről és annak elvesztéséről mesél a narrátor.
A halál és az anyaság elsőre nagyon ellentétes dolognak tűnnek, de lehet, hogy a gyerekek születése nemcsak az élethez, hanem a halálhoz való viszonyt is alapjaiban változtatja meg. Az ember szülőként már elsősorban azért fél a haláltól, mert nem szeretné, ha a gyerekei szülő nélkül maradnának, és persze ráébred önmaga jelentéktelenségére is:
„A saját halálom közelebb került, mióta gyerekeim vannak, az élet egyszerre tűnik hosszabbnak és rövidebbnek.
Rövidebbnek, mert rájöttem, hogy korántsem vagyok annyira fontos, mint hittem, csupán apró része valami végtelenül nagynak. Bár még mindig versenyben vagyok, most mindenek előtt a gyerekek élete van tele lehetőségekkel.” Anyaként olvasva ezeket a sorokat, nemcsak a mondatok egyszerűsége, hanem azok alapvető igazsága is megdöbbentő élmény, határozott ráismerés.
Szerelem, művészet és családdá válás
Nagyjából a könyv felétől háttérbe szorulnak az anyasággal kapcsolatos metaforák és élmények, és a fiatalkor útkeresései, az alkotás kérdései és a gyerekek apjával való megismerkedés, a kapcsolat története veszi át a fő szólamot. Ugyanis nemcsak az anyaság, hanem a családdá válás regénye is A gyerek, melynek borítóján az egymásra rakott köveknek tűnő grafika kiváló szimbóluma lehet a család működésének is. Az összecsiszolódásnak, és annak a törékeny, instabil egyensúlynak és dinamikának, mely a legtöbb (kis)gyerekes családban uralkodik.
A Bo nevű férfival való kapcsolat, a kezdeti nehézségek nemcsak az anyaság, hanem a szerelem regényévé is teszik a terjedelmi szempontból karcsú, mégis nagyon sűrű szöveget, amit az alkotásra, elsősorban az írásra való reflexiók is további jelentésréteggel gazdagítanak. Az elbeszélő kutyáját Beckettnek hívják, már ebből is sejthető, hogy az irodalomnak él, nehéz élethelyzeteiben gyakorta híres írók életének elemeit vizsgálja és él-hal a költészetért. Több olyan rész is van, ahol az anyaság és az írás kapcsolatát vizsgálja, az alkotáshoz szükséges magány elvesztését járja körül.
Azt, hogy a szülővé válásra hány meg hányféle reakció adható, azzal is láthatóvá teszi, hogy számára fontos írók életére hivatkozik. Per Olov Enquist például úgy írt, hogy
a gyerekét az íróasztal alá tette a padlóra, és hagyta, hogy a csecsemő a gyapjúzoknijával játsszon, míg ő dolgozott.
August Strindberg viszont másik utat választott, mindent maga mögött hagyott, elhagyta a családját, hogy az alkotásnak szentelhesse az életét. A művész magánya és a családi élet szükségszerű ellentmondásai nagyon érdekes és elgondolkodtató plusz réteget tesznek hozzá a történetekhez, és még azok számára sem érdektelen részletek, akik egyébként nem írással vagy alkotómunkával foglalkoznak, egyszerűen csak szeretnének néha csöndben, egyedül lenni.
Fájdalom és idill
Amellett, hogy a regény tényleg nem kendőzi el a családban való létezés (és ebbe beletartozik a gyerekvállalás, de egy férfi-nő kapcsolat működtetésének összes nehézsége is) árnyoldalait, mégsem olyan könyv, mely a családi élet ellen szólna. A fáradtság, a fájdalom, a darabokra hullás és az állandó kompromisszumok mellett ugyanis végig ott pulzál benne az otthonosság, az ismerősség és az intimitás érzése is. A tanulsága, talán éppen az, hogy mindennek meg kell fizetni az árát, nincs idill fájdalom nélkül. A kötet egyik fontos metaforájával élve: az almafa nyílt sebeibe ültetik a fagyöngyvesszőt, ami aztán a sebben gyönyörűen növekszik és végül magát az almafát is megvédi a pusztulástól.
A gyerek zárlatában a mindvégig bizonytalan elbeszélő, ha nem is jut el konklúzióig, megoldásig vagy bármiféle nyugvópontra, egy álmatlan este benyit a szobába, ahol a gyerekei és a férje alszanak,
a teste megérez valamit abból a békéből, amit keres,
és amit néhány ritka pillanatot leszámítva valószínűleg nem fog megtalálni soha: „Kinyitom az egyik hálószoba ajtaját, és ott fekszetek mindhárman, ugyanabban az ágyban alszotok, egymás hegyén-hátán. Bebújok mellétek az ágyba, és mozdulatlanul, pisszenés nélkül fekszem. Alvó emberek vesznek körül, emberek, akik hozzám jöttek, akik belőlem jöttek, hangok és szagok töltik meg a szobát, a gyerek egyenletes lélegzete, az édes illatod”. Könnyen lehet, hogy a béke és a megnyugvás természete nem az, hogy örökre megragadjuk, hanem hogy kivételes pillanatokban találjunk rá.
Szerzőportré: Typotex Kiadó
