A
Per Olov Enquist: Egy másik élet
Ford.: Kúnos László
A borítón ősz hajú, szikár, nordikus úr. Hosszú ujjait imára kulcsolja tán, de az is lehet, hogy szimplán a széktámlára ejti a kezét. Ül, pihen. Vállai előregörbülnek, fekete pulóverének kontúrja a háttér sötétjébe veszik. Őszinte, fagyos tekintete van. Recehártyájára egy egész élet íródott. Beleolvasok hát.
Per Olov Enquist Egy másik élet című műve különös önéletregény. Egy különösen gazdag, sokszínű élet utáni nyomozás és annak elbeszélése. Enquist jeleket olvas, okok után kutat. A történtek értelmét keresi, azt akarja megérteni, hogy miért estek úgy a dolgok, ahogy. Az emlékforgácsokból egy kis svéd falucska rajzolódik ki. Sjön, Hjoggböle. Vízerővel hajtott zsindelygyalu, ínség, összetartás, protestáns szigor. Hjoggböléből öt író indul útnak. „Ezekben a falvakban több író van, mint tehéntőgy.” A „beltenyészet” az oka. Emiatt sok a félnótás és az író.
Az Enquist család csupa rejtély. Per Ola jó gyerek, nincsenek bevallandó vétkei, betegesen bűntelen. Így aztán, hogy ne legyen kínos a szombati engesztelődés, inkább bűnt hazudik magának, amit bevallhat. Hogy honnan az írás szeretete, arra nincs magyarázata. Talán anyja, a falusi tanító? Vagy dédanyja, aki kést emelt lányára, mint Ábrahám Izsákra? Meg aztán apja is írt verseket. Előbb ő is verselni próbál, később térképeket rajzol. Csábítja a lehetőség, hogy a papíron leképezheti, átformálhatja a világot. De vajon alkalmazható-e egyáltalán a költészet? Kitalálhat, kiforgathat-e dolgokat? – mozdul meg benne a lutheránus skrupulus. Családjában emberemlékezet óta mindenki hívő. Halálos ágyáról apja is azt az üzenetet hagyja hátra, hogy legyen jó keresztény. „Biztos benne, hogy akik írnak, azokat a misszionáriusokhoz hasonlóan a gyülekezetnek kell megáldani és útnak indítani.” Ő áldás nélkül indul.
Enquist finoman adagolva, vissza-visszatérve beszél falujáról, családjáról, mintha sötét foltokat színezne egy térképen, vagy egyenként hozná felszínre egy elsüllyedt hajó kincseit. Elindul. Az erdő ugyanis hiába jó játszópajtása, ha nem mesél nagy történeteket. Ő pedig történeteket szeretne, sorsokat. Kalandokat, akárcsak a hitét elsőnek megingató szkafanderes képregényhős. Útitársául meghalt, sose ismert apja szegődik. Erős kötelék fűzi hozzá, ezért mindent megoszt vele, mindent elmesél neki. Hiszen az igazán izgalmas dolgok Kurszknál és az Északi Liga Bajnokságban történnek. Tart tőle, hogy halott apja mindenből kimaradna, ha ő nem lenne tolmácsa, krónikása. „Így járnak, akik a mennyországba kerülnek. Vissza kell őket hozni.”
Anyja papnak szánja, és neki sem lenne ellenére az igehirdetés. Írógépet kap. Megszokja, hogy nem fél, ha ír. Verseket gépel, nem prédikációt. Hit és szorongás viaskodik benne. A katonaságban tűrést tanul, az az álma, hogy sportoló lesz. Uppsalában kitágul számára a világ – akkor úgy hiszi legalábbis. „Kitanulja magából a hitet”, a gyomorszorító, jámbor bűntudatot. Bebocsáttatik az irodalomba, éli a fiatal, intellektuális popsztárok gondtalan életét. Lelkes diáklányok csillogó szemében látja magát. Protestáns makacssága elkíséri: nem hátrál meg. Ám ahogy tágul a világ, egyre jobban össze is kuszálódik, bonyolultabbá, áttekinthetetlenebbé válik. Vajon honnan az első gubanc? „Miért van az, hogy ami ilyen jól kezdődik, ilyen rosszra fordul?” Tapasztalatok, kihívások, sikerek jönnek. Berlinbe kerül, ahol szemközt találja magát a forrongó európai tébollyal, az 1972-es müncheni olimpián átéli a terrortámadás döbbenetét, Los Angelesben Brecht és Thomas Mann lábnyomait keresi. „Harminchét évesen a pálya csúcsán. Mi jöhet még ezután?”
Hat hetet tölt a Broadwayn, átéli drámája színre vitelét. A New York Times kritikusa nem egész két óra alatt lemészárolja. Később szatirikus, politikai darabjait is kikezdi a sajtó. Mindig is sorsok érdekelték, de mintha megfeledkezett volna a saját sorsáról. Kétségbeesetten kerüli a túl személyes témákat. Elhagyja feleségét és két gyermekét. Új asszonyával Dániába költözik. Teáscsészéből issza a sört, hogy a megszólást elkerülje. Egyre kevesebb a tiszta pillanata. Párizs. Naponta már csak pár órát képes írni. Délelőttönként. Egyre mélyebbre merül az alkohol tengerében. Jeleket fürkész, gyerekkorába szökik, szülőfalujába menekül. A sarokban sanda állatokként kuporgó rossz ómeneket olvassa. Próbál kitörni, megszabadulni. Egy másik életre vágyik. Közel kerül benne élni akarás és halálvágy. Többször lerogy az izlandi hóba, de végigcsinálja. Újra írni kezd. Ez már egy másik élet. „Jóbé a legjobb könyv az Ótestamentumban, mindig is azt gondolta.”
Az Egy másik élet súlyos, északian szikár, mégis testes életregény. Szerzője és szereplője, egy bizonyos Per Olov Enquist, olykor fordulatos drámaként, másutt sorsául kirótt, eleve elrendelt szenvedéstörténetként tekint életére, életművére. Véleményt mond koráról, kommentálja műveit és azok kritikai visszhangját is. Számot ad és számon kér. Az elbeszélés nehézségeivel küzd. Egy történet, egy élet, egy élettörténet elbeszélésének nehézségeivel. Refrénszerű tételmondatai baljósan térnek vissza, mintha bagoly huhogna. Idéz és megidéz. Ahogy szólásra bírja, beszélteti A legionáriusok című, balti menekültek kiadásáról szóló dokumentarista regényének szereplőit, úgy citálja magát is a tárgyalóterembe, egy hosszú, őszinte visszaemlékezésre. Regénye önvizsgálat, élveboncolás sors-detektívregény. Fellázadás a lelkiismeret ellen, rátalálás a hivatásra, süllyedés és egy új élet megtalálása. Szép történet, fagyos tekintet, őszinte beszéd.
