Október elején jelent meg magyarul Irene Solà harmadik regénye, a Szemet adtam neked, s te a sötétségbe néztél (olvass bele). A kötetet a szerző nemrég az Őszi Margón mutatta be, előtte interjút is készítettünk vele. Ezzel a katalán író prózai életműve magyar nyelven is utolérte magát, miután tavaly kiadták debütáló regényét (Gátak). Mivel a legújabb regényt sajnos nem lehet úgy bemutatni, hogy ne spoilerezzek, aki maga akar rájönni, mivel trükközik a szerző a történetben, az inkább most függessze fel az olvasást. (A hosszú címnek csak az első két szavát fogom használni a cikkben.)
A megszegett egyezség
Solà regénye ezúttal is az előző kötetekben megismert vidéken, Katalónia hegyei között játszódik, és maradt a folklórral, mesés-mitikus elemekkel átszőtt világ is. Mégsem válik önismétlővé, de olyan finom módszerekkel lép tovább, hogy szinte észre sem vesszük.
A keretét 24 óra adja, a virradat előtti sötéttől a következő éjszakáig napszakonkénti fejezetekre osztva. A Szemet adtam főszereplői a Clavell-ház női, akik épp egyik társuk, Bernadeta halálára készülnek, ami már nagyon közel van. Végig sütnek-főznek, hogy aztán majd torral megülhessék, amikor Bernadeta végleg lehunyja a szemét.
Egy nap ide vagy oda, a szóban forgó lányok és asszonyok emlékei révén 15 emberöltőnyi időt járunk be, és minden nő történetét E/3-ban tolmácsolja a narrátor.
Minden az „ősanyával”, Joanával kezdődött, aki annyira szeretett volna férjet, hogy ezért cserébe eladta a lelkét az ördögnek.
Csakhogy amikor az ördög behajtotta volna a jussát, Joana megpróbálta kijátszani egy rafinált magyarázattal. Az ördög ott hagyta ugyan, ám a nő onnan kezdve nem tud szabadulni a rettegéstől, hogy az egyezség megszegése miatt bűnhődni fog. Mire a harmadik lánya megszületik, meg is fejti, mi az: minden leszármazottjának hiányozni fog valamije.
Az első gyermekének, Margaridának egy darab a szívéből, a másodiknak, Blancának a nyelve, a harmadiknak, Esperançának a mája. És annyira mélyen Joanába ivódik ez a meggyőződés, hogy a nők minden későbbi ivadékon azt vizslatják, mi hibádzik, még akkor is, ha a gyerek szemmel láthatóan makkegészséges. Akkor biztosan más baja van, például a fájdalmat nem érzi, vagy rettenetes látomások kísértik.
Az író az interjúban elmondta, hogy az egyes szereplők tulajdonságaival, bár Joana szemében negatívumként jelennek meg, ő inkább azt a kérdést akarta feltenni:
biztos, hogy ezek hiányosságok?
Jó-e vagy rossz (és kinek az), ha nem rendelkezünk valamilyen képességgel?
A hit meg az ítélet
Ha már előkerül az ördög, ott kell lennie valahol az Istennek is. Az egyetlen szereplő, aki mélyen, meggyőződésesen vallásos, Margarida, aki ezt az apjától tanulta el. Így hát külön fricska, hogy a jézusi felfogással ellentétben Margarida végig szembeállítja magát a nőrokonaival, önjelölt erkölcscsőszként mond ítéletet róluk és a tetteikről.
Pontosan listázni tudja, ki minek a vétkében bűnös, mi a tisztátalan, szégyentelen cselekedet, ki hogyan (nem) viselkedik.
Margarida a halála pillanatát a földi élettől való szabadulásként, az istennel a mennyek kapujában történő találkozást pedig csodálatos megdicsőülésként képzeli el. Épp ezért borzasztóan aggasztja, hogy ezt az álmát az élete különböző, romlott lelkű szereplői – például a rablógyilkos férje vagy annak a szeretője – valamilyen módon meghiúsítják.
Ő az tehát, aki mindent jobban tud, és morális fennsőbbrendűségéről meggyőződve arra is feljogosítva érzi magát, hogy mások emlékeit, érzéseit kétségbe vonja, mert a család történetének csak azt a változatát találja elfogadhatónak, ahogyan ő emlékszik rá. Meg is állapítja egyszer:
„Mintha ezek a nők a Clavell-házban sosem akarnák megtanulni a leckét. Mind ugyanabban a kőben botlanak el egymás után.”
Élők és holtak
Az emlékekből kirajzolódnak a küzdelmes női sorsok, a kétségek, a rossz és még rosszabb közötti döntések, de a sok fájdalom és erőszak mellett ott van az öröm, az állhatatosság, az élvezet és a szeretet is. Na de hogyan lehetséges az, hogy 400-450 év eseményeit ismerjük meg, ha egy családban még jobb esetben is általában a déd- vagy az ükszülők koráig nyúlnak vissza az emlékek?
Ez az író egyik játéka:
azt, hogy a jelenben vagyunk, nem a jelenbeli szereplők szemszögéből írja le, hanem a felmenőkéből.
Így aztán eltelt egy kis idő, mire megfejtettem, hogy mi a kis tükör, amiben törpék táncolnak, a világító-csilingelő doboz és a többi, absztrakt módon körülírt modern vívmány.
Nagyjából ezzel egyidőben vált világossá az is, hogy a múlt és a jelen szereplői hiába állnak például egymás közvetlen közelében a konyhában. Utóbbiak nem érzékelik az előbbieket, ugyanis azok az ősök szellemei, akik továbbra is ott élnek a család házában. Erre sem nem jön rá rögtön az ember, mert Solà teljesen egyben kezeli a két világot. Mintha azt mondaná ezzel, hogy valójában nincs tegnap és ma.
És hiába szellemek az ősök, mégis csupa olyasmit csinálnak, amit az élők, egyáltalán nem tűnnek bánatosnak: főznek, kóstolnak, nevetnek, finganak, méltatlankodnak, gúnyolódnak, asztalon táncolnak.
Solà annyira plasztikusan ír, olyan színes-szagos hasonlatokat használ, amelyektől a szövege is élővé válik:
lüktet, hullámzik, magával ránt.
„A tanyaház bejárata nyirkos és sötét, mint egy mély torok. A falai egyenetlenek, mint az arc belsejében a hús, fagerendás mennyezete, mint egy rovátkolt szájpadlás, a kővel kirakott padló pediig a hosszú éveken át tartó nyeldekléstől elhasználódott nyelvre hasonlít.”
Mindezt csak fokozzák a folklórból táplálkozó részek az ördögről, a farkasokról vagy a rablásokról. És a mesés jelleget erősíti az a játék is, amit több helyütt alkalmaz: különböző (bece-)neveket sorol olykor fél oldalon keresztül, máskor a leírásokat szinte a végletekig eltúlozza.
Az ördög maga
Ha az Énekelek s táncot jár a hegy a természet magasztos voltát, szakralitását hirdette, akkor a Szemet adtamban a profán, a vad, az állati, a tiltott dolgok felé billen a mérleg nyelve. Nagyon sokszor például állatokhoz hasonlítja a szereplőket, nemcsak természetükben, hanem kinézetükben is.
A nők mellett felbukkanó férfiakon túl rendkívül fontos karakter az ördög, ami Solà regényében is egy alakváltó, mágikus képességű figura, aki az emberek lelkére pályázik. Van, hogy fenséges bika,
van, hogy puha, aranyos kiscica, másszor visszataszító csirkelábú alak női mellekkel,
bakkecske, üres zsák, aszott ember. Néha rossz kedve van és olyasmi után vágyódik, ami elmúlt. Mert, ahogy az író elmondta, a katalán folklór hagyományai szerint az ördög, öltsön bármilyen alakot, minden hatalma ellenére is egy kisszerű, már-már emberi alak.
„Embernek igen ronda volt, nyúzott, kopasz, az arca fehér, a szája nagy. És ugyanolyan büdös volt, mint a bika, de a bűzből Joana ezúttal kiérzett valami kecskebak-, segg- és máglyaszagot.”
Ráadásul nem is mindig az ördög a kezdeményező fél: habár a nők félnek tőle, de vonzza is őket. Olykor önszántukból mennek oda hozzá és édesgetik, mint Bernadeta, de ki is tudnak vele babrálni, vagy épp ellen tudnak neki állni.
Ahogy a hiányok és az ördög, úgy a sötétség sem eredendően félelmetes a regényben, ami rögtön az éjszaka sötétjébe burkolózó ház leírásával kezdődik. Ez a felfogás később is megmarad: az éjszaka menedék, magában hordozza a szabadság, a felszabadulás lehetőségét. Fehér helyett egy fekete vászon, amire akármit felrajzolhatunk.
Ez az egyszerre játékos, mágikusba hajló, életteli stílus, a női sorsokat előtérbe helyező, mégis
nagyon okos és komolyan vett történetmesélői szándék teszi annyira magával ragadóvá Irene Solà regényeit.
A Szemet adtam ugyan nem tetszett annyira nagyon, mint az Énekelek (ami rajta van életem kedvenc irodalmi élményeinek toplistáján), de ettől még remek könyv. De most, hogy már jól ismerem Solà világát, nem hat az újdonság letaglózó erejével. Ennél viszont telhetetlen olvasóként jobban idegesít, hogy a könyvei egyre rövidebbek.
Fotó: Ignasi Roviro
