Schwarz apai ágon német, nagyszülei Mannheimből származnak, az itteni családi ház pincéjéből kerültek elő azok az iratok, amelyek beindítják az Emlékezet nélkült. Ám nincsen drámai leleplezés, a nagypapa nem náci hóhér volt vagy ellenálló áldozat, hiszen ez a könyv nem róluk szól, hanem azokról,
akik "úsztak az árral",
akik Mitläuferek voltak. Hivatalosan, a nácitlanító szövetségesek szerint ők "csak névleg csatlakoztak a nemzetiszocializmushoz".
Schwarz nagypapa tehát nem meggyőződéses náci volt, de saját céghez mégis csak akkor jutott, amikor a zsidó vállalkozókat arra kötelezték, hogy áron alul váljanak meg érdekeltségeiktől. Így lett egy olajtermékeket gyártó üzeme, később pedig elhagyott zsidó otthonok értékeiből rendezett árveréseken szerzett új bútorokat. A háború után párttagsága miatt pár évig nem ő vezette a céget, de ennél sokkal jobban megviselte, hogy a holokausztban összes rokonát elvesztő, Chicagóba menekült eredeti tulajdonos kártérítést követelt tőle. Hiszen ő a törvények szerint cselekedett, a megállapodás "nagyon is baráti légkörben történt", nem is alkudozott (!) és egyébként is, a háború után nekik sem könnyű.
Az ügy tabu volt a családban,
csak a háború hevében Volkerre (a "nép harcosa") keresztelt fiú provokálta vele az apját, de a fennmaradt levelezés alapján a nagypapa tényleg önmagát sajnálta a legjobban és egyáltalán nem vette figyelembe a valóságot: "Ez a szemlélet jellemezte a német társadalom javát, a többség inkább önsajnálatba menekült, eszébe sem jutott, hogy együttérezzen a nácizmus áldozataival. A bűntudat teljes hiányának meg az elvakult szolidaritásnak tudható be, hogy a németek többsége semmiféle felelősséget sem érzett a nácik által elkövetett bűnökért, amelyekért egyedül a Harmadik Birodalom vezetőit hibáztatták."
Géraldine Schwarz nagyapja sorsa és működése mellett bemutatja Julius Löbmann életét is, akié eredetileg volt az üzem, és természetesen a család francia ágára is kitér. A francia nagypapa a Vichy-kormány idején csendőr volt Dél-Burgundiában, történetesen egy olyan faluban, ami a megszállt övezet és a szabad zóna határán állt, és ahol sok zsidó menekült és ellenálló közlekedett. A család szerint a nagypapa többször inkább szemet hunyt és erőszakot nem követett el, de ezzel együtt a francia rendőrség és csendőrség a környéken is és általában is üldözte a zsidókat, az ország 76 ezer deportáltjának túlnyomó többségét ők tartóztatták le és nem a németek – hogy aztán később megszülessen a francia ellenállás hamis mítosza.
Miközben egyre részletesebben megismerjük a szerző családjának a múltját, és azt, hogy az egyes családtagok hogyan emlékeznek az eseményekre, az is kibontakozik, hogy
a háború utáni Németország és Franciaország állami szinten hogyan kezelte a múlttal való szembenézést,
mit és hogyan tettek a bűnösők felelősségre vonásával. Németország esetében persze külön fejezeteket, bekezdéseket kap az egykori NSZK és az NDK is – az ottani nézőpont szerint csak a nyugatiak voltak nácik, ők mind antifasiszták; de kifejezetten érdekes az a korai rész is, amiben arról esik szó, hogy a még szövetségesek által felosztott országban ki-ki mennyire kezdett bele a nácitlanításba. A szovjetek a Mitläufereket például békén hagyták, már csak azért is, mert jó érzékkel megsejtették, megfelelő átnevelés után belőlük lesznek a legjobb kommunisták.
A családtörténet mellett az Emlékezet nélkül igyekszik általánosabb képet is festeni a második világháború utáni európai emlékezetpolitikáról. A már említett országok mellett Olaszországra és Ausztriára is kitér a szerző – itt többször is említést kap az itthon is jól ismert, “fiatalkorában nácikhoz dörgölöző” Heinz-Christian Strache, ugyanis a kötetben a világháborútól a közelmúltig taglalja az eseményeket a könyv második felében kicsit már csapongó szerző. Szóba kerül a gyarmatbirodalmi politika, az olasz fasiszta szobrászat, a Vörös Hadsereg Frakció és a Vörös Brigádok; hosszabb fejezetet kap Bécs, az NDK-privatizáció és a berlini fal leomlása, egyszer csak felbukkan egy német-olasz borász, aki simán bevallja, hogy fasiszta, és többször megszólal Roland Jahn, egykori disszidens, a Stasi-levéltár igazgatója. Ezek után talán nem meglepő, de amikor még egy német-nácis családtörténetnek indult a könyv, nagyon nem lehetett számítani rá, hogy
a végére még Orbán Viktor és Bayer Zsolt is megjelennek.
Személyes családtörténettel kezdődik, a háború utáni Európa megszületésével folytatódik és a jelenkori populista mozgalmak előretörésének kritikájával végződik az Emlékezet nélkül. Üzenete mindegyik szakaszban egyértelmű: a múlttal való szembenézést nem szabad megspórolni, mert a felejtés, az amnézia sosem vezet jóra.
