A kémtörténeteket gyerekkoromtól kezdve faltam: Frederick Forsyth-tól, Ian Flemingen vagy Robert Ludlumon át John le Carréig sok-sok jó és rossz regényt és filmet találhatunk, mégis a mai napig, amikor a Homeland című amerikai tévésorozat végén járok, lebilincsel. A hírszerzés világa ugyanis irodalom és színház egymásba játszása, jól megírt történetek, improvizációk és előadások összessége. Olvasóként (nézőként) három dolog tart izgalomban:
- A sokszor banálisnak tűnő szerepjátékok mögött meghúzódó identitáskálváriák, hogy a ki vagyok kérdésre soha nincs egyenes válasz, és ebből következik, hogy a valóság kitaláció, amit nem szabad lebuktatni.
- Mivel a hírszerzési világ szereplőinek sokféle motivációja, épp ezért identitása is van, elsősorban az elbeszélt (és előadott) történetek versengenek egymással (Seherezádéhoz hasonlóan a kémeknek is az életben maradásuk miatt folyamatosan mesélniük kell, mert ha nem mesélnek, lebuknak és végük).
- Az irodalom, a filmek vagy a sorozatok a hírszerzési játszmákat nagy társasjátékként képzelik el, amiben nem minden szereplő tudja pontosan feladatát és célját, de azt igen, hogy minden a legfőbb célnak van alárendelve, így minden szereplő csak eszköz.
Ezeket a pontokat azért soroltam fel, mert a Fedősztori olyan, mint egy hírszerzőkről szóló novellagyűjtemény, nemcsak a rövid, tömör történetek miatt, hanem az irodalmi jellegük miatt. Nem szeretném, ha félreértenék, Dezső András valódi történeteket írt meg, amiket kikutatott, mégis úgy működnek ebben a könyvben, mint irodalmi szövegek. Egy példa: a Fedősztori Rimner Gábor történetével kezdődik, akit Szudánban úgy szerveznek be tinédzserként, mint egy B-kategóriás kémfilmben - az amerikai nagykövetségen még viszkit is kap.
Majd egy olyan szörnyű, hazugságokkal és titkolózásokkal teli élettörténet bontakozik ki, amely mégis azt bizonyítja, hogy legyen akármilyen izgalmas egy fiatal számára a James Bond-élet, tönkre lehet abban menni.
A Fedősztori a magyar és a Magyarországon dolgozó külföldi titkosszolgálatok világát mutatja be példákon keresztül, történeti hűséggel, apró részletekbe menően, olvasmányosan. A könyvben szerepel történet a Sakálról, KGBéláról, Dezső nagy újságírói sztorijáról, a 2018-as Migration Aid-botrányról vagy a Pegasus-ügyről, és persze a hidegháborús időszakról, a rendszerváltásról is szó esik. A közös minden esetben az, hogy valaki meg akar tudni valamit, és ezért mindent megtesznek, úgy építenek valóságot a hírszerzők köré, mintha a Truman Show-ban lennénk. És ettől csodálatosan irodalmi játék a hírszerzés világa: az technikailag fontos, milyen úton, milyen szuper eszköz segítségével juttatnak el egy mikrofilmet a célszemélynek, a varázslás számomra mindig a hogyannal történik.
Dezső András a Maffiózók mackónadrágban és a kokain útját itthon feltáró Magyar kóla (itt beleolvashatsz) után egy új területre, a titkosszolgálatok világába vezeti az olvasót. A Fedősztori kapcsán Valuska László beszélgetett vele az őszi Margón magyar hírszerzésről, beszervezésről, amerikai, orosz és kínai példákról, és persze az olyan közelmúltbeli ügyekről is, mint a Pegasus.
Fotó: Posztós János
Tovább olvasokDezső András infotainment könyveit több tízezer példányban vásárolják meg, mert nemcsak hiteles karakter újságíróként, hanem szerzőként is hajlandó volt nyelvet találni elbeszéléseihez, így a Fedősztori minden esetben arra keresi a választ, hogyan történhettek meg ezek az esetek. A szerző levéltári dokumentumokból és archív anyagokból épít karaktereket és történeteket, amelyek a könyvben non-fictionként is működésbe lépnek.
Dezső a könyv elején tisztázza az alapfogalmakat, például azt, melyik titkosszolgálat miért felel, így egy normális péntek esti sörözésen soha többet nem cseréljük fel a hírszerzőket a kémekkel vagy ügynökökkel. Érdekes nyomon követni, hogyan változnak az eszközök a hírszerzésben, és hogy ez mindig egy személyközi kommunikációra épülő analógviszonyt feltételez. Még akkor is, ha digitálisan is rengeteg információhoz hozzá lehet jutni.
A hírszerzésnek varázslatos világa van, hiszen minden a titok köré épül.
Viszont akármilyen varázslatos ez a világ, minden esetben valami komolyabb politikai játszma részét képezi, és ettől lesz társasjátékszerű a végeredmény. Az egyén és az állam viszonya ezekben a történetekben különösen nyomasztó: a hírszerző vagy a kém csupán eszköz, még akkor is, ha Dezső ügyesen ábrázolja a felbukkanó személyek kiszolgáltatottságát, motivációját. Ezek a kitalált karakterek (mert bizony azok) óriási hatással vannak a mindennapi életünkre a politikai játszmák szintjén. A szürke zónában dolgozó szakemberek politikai botrányokat tudnak megakadályozni vagy kirobbantani, amelyek sok esetben komoly nemzetközi konfliktushoz is vezethetnek.
A Fedősztori abban mindenképp hasonlít az előző kötetekre, hogy nem információkat, hanem karakterek köré szerveződő történeteket mesél el, és itt
a hírszerzés világában a mese sokszorosan boldozva kiemelt szó.
A fedősztorik mesék, amelyeknek működniük kell (ld. Seherezádé), ezért hosszú távon épülnek fel. A könyvből kirajzolódó világot nem a gyors akciók, hanem a türelmes építkezések határozzák meg, főszereplőiről igazán nem lehet eldönteni, hogy jó vagy rossz ügyet képviselnek, mert minden titkosszolgálatnak más a célja, ezért mindig az adott (nemzeti? politikai?) nézőponttól függ a megítélése. Több nagyregénnyi elbeszélés került a Fedősztoriba, fejlődés- és felnövéstörténetek, amiket hosszú távú hírszerzési munkák alapoznak meg.
Az olvasás során többször vettem észre magamon, hogy értetlenkedem vagy hitetlenkedem, akár olyan helyzetekben is, amikor Dezső lábjegyzetelve hivatkozik levéltári dokumentumokra. A hírszerzés világa még mindig vonzó popkulturális téma, valódi szereplőit csak sok-sok évvel a munkájuk után, több esetben a lebukásukat követően ismerhetjük meg, de az tisztán érzékelhető, hogy a napi hírfogyasztásunk során rendszeresen kerülhetnek elénk olyan történetek, amelyek akár évekkel később bekerülhetnek majd egy következő Dezső-könyvbe.
