A könyvbemutató Ruff Orsolya kérésére egy kis játékkal indult, Fodor Annamária és Cecilie Enger magyarul, illetve norvégul olvasta fel a regény első két bekezdését - mint az később kiderült, a nyelvnek a beszélgetés során is kiemelt figyelem jutott.
Cecilie Engernek eddig három könyve jelent meg magyarul, ezek az Anyám ajándékai, a Lélegezz és A fehér térkép. Utóbbi két olyan nő történetét meséli el a 19-20. század fordulóján, akik minden korabeli szabályt megszegtek. Együtt vállalkoztak, az első nők voltak, akik hajózási vállalatot alapítottak, és egy párként együtt is éltek.
A Norvégiában már tízkötetes Enger elmesélte, hogy érdeklődik a történelem iránt, és különösen izgalmasnak tartja az 1880-as évektől az első világháborúig tartó időszakot. Az érdeklődésének némi személyes vetületet ad az az időbeli távolság, hogy az apai nagyapja még a 19. század végén született, de a fia már a 21. század elején.
Cecilie Enger regénye, A fehér térkép, az első női hajótulajdonosok életét skicceli fel, akik választásaikkal, döntéseikkel szembementek mindazzal, amit az akkori norvég társadalom elvárt a nőktől.
A regény születését egy fotó inspirálta (itt megnézheted), amin két férfi, pontosabban férfinak látszó ember áll egy lépcsőn - később kiderült, ők Bertha Torgersen és Hanna Brummenæs, akikről A fehér térkép szól. És mint Enger elmesélte, egyáltalán nem volt könnyű kiderítenie, kik ők és mit lehet tudni róluk.
Annyi bizonyos, hogy az 1860-as években születtek és nagyon szegény hátterük volt. Bertha egy nyugat-norvégiai halászfalu szülötte, Hanna pedig igazi nyomorból indult el. A nevüket a norvég közösségi emlékezet sem őrizte meg, így amikor Enger egy cikket írt róluk, tulajdonképpen úttörő munkát végzett, majd a regény által tette őket országszerte ismertté. Így derült ki az is, hogy abban a nyugat-norvégiai partvidéki kisvárosban, ahol aztán együtt éltek, azért még emlékeznek rájuk.
A beszélgetés során Enger többször hangsúlyozta, hogy a korabeli környezetük nagyon vallásos, szigorú, a klasszikus műveltséget nélkülöző, munkás közeg volt. A hajózás meghatározta a kisváros életét, sokan költöztek ide Norvégia más tájairól.
A regény megírását kétéves kutatómunka előzte meg, és a munkát különösen nehezítette, hogy akkoriban a homoszexualitást a vallás mellett az állami jog is tiltotta, Freud tanai pedig még ismeretlenek voltak. Így amikor ez a két nő találkozott, nem volt nyelv, amivel megnevezhették volna az érzéseiket, vagy akár azt, hogy hogyan bontakozik ki a kapcsolatuk. Ezt a hiányt Engernek kellett hitelesen pótolnia, amiben segítségére volt az a levéltári anyag, amiben a homoszexualitásról szóló visszaemlékezéseket és kéziratokat gyűjtötték össze.
Hanna és Bertha szembementek a korabeli normákkal már abban is, hogy akkoriban egy nőnek férjhez kellett mennie és gyerekeket szülnie. Tudunk róla, hogy Hanna tudatosan választotta, hogy nem erre az útra lép, míg Bertha megházasodhatott volna, viszont a Hannával való találkozás megváltoztatta az életét.
Az 1900-as évek elején ugyan a nőjogi, emancipációs folyamatok Norvégiát is elérték, a hajadonok még mindig a szüleikkel vagy testvérükkel, esetleg más rokonukkal éltek, tehát Bertha és Hanna abban is eltért a normáktól, hogy összeköltözött. Abban pedig főleg, hogy megdolgoztak a pénzükért. Ennek ellenére Enger szerint nem voltak forradalmárok, egyszerűen kihasználták a rendelkezésükre álló, meglévő és új lehetőségeket, amik megjelentek az egyenjogúsági törekvésekkel, és szorgosan és sikeresen vállalkoztak. Utóbbit olyan sikeresen, hogy Enger szerint idővel a többi hajózási vállalkozót is megnyerték maguknak. És például minden szerződésüket együtt írták alá.
Egyszerre úsztak tehát az árral és azzal szemben, a történetüknek pedig egyszerre van szakmai és társadalmi vonatkozásai is. Nem volt példaképük, de nem is váltak azzá mások számára.
Meg is előzték a korukat, de közben azt tették, amire a keretek lehetőséget adtak nekik.
Szóba került az is, hogyan találta meg Bertha és Hanna a helyét egy olyan világban (és szakmában), amiben a szabályokat férfiak írták és férfiakra szabták. Hajót például nem is vehetett akkor nő, így Engernek utána kellett olvasnia annak is, hogy milyen lehetőségeik lehettek a korabeli vállalkozói közegben. Hanna például az urakkal együtt szivarozott, férfias viselkedési mintákat vett fel, hogy komolyan vegyék őket.
A kor, amiben a regény játszódik, Enger szerint rohamléptekben változott. Közben sokan kivándoroltak, és az első világháború után egy egészen más időszak köszöntött a kis lakosságú Norvégiára. Enger kiemelte, hogy Hanna és Bertha története egyedülálló, nem talált hozzájuk hasonló norvég nőket.
Ruff Orsolya ezután a többi regény felé terelte a szót. Szerinte Enger három magyarul olvasható regényében az a közös, hogy erős nők szerepelnek bennük. Az Anyám ajándékai talán a legszemélyesebb könyve, erősen autofikciós jellegű - de kérdés, ez a személyesség nem jár-e kockázattal? Enger elmesélte, hogy vívódott, hiszen látta, hogy más szerzők írnak magukról, és érdekelte, hogy van ő meg tudja-e írni saját magát. Attól is tartott, hogy milyen lesz, ha ezt olvassák mások. Felidézte azt az emlékét, amikor előkerültek a gyerekkori padlásszobából az anyja karácsonyi ajándéklistái egy fiókból, rajta olyan, mostanra számára különös ajándékokkal, mint például a szilvalekvár. A könyvben sok hiány és veszteség jelenik meg, és Enger számára furcsa volt fikcióként feldolgozni a gyerekkort, ami a kapott és az adott ajándékok köré szerveződött. Illetve különös volt számára arra is visszatekinteni, mennyire máshogyan éltek akkor, mint ma, és itt kiemelte a szülők és a gyerekek kapcsolatát vagy azt, hogy ki a “ház ura”.
A beszélgetés végén szóba került a Lélegezz című regény, aminek főhőse, egy aneszteziológus doktornő írni kezd, hogy feldolgozzon egy traumatikus eseményt. Írás közben a doktornő flow állapotba kerül, aminek apropóján arra terelődött a szó, hogy vajon Enger megéli-e ezt, amikor ír. Enger elismerte, hogy ritkábban, mint szeretné, gyakran tapasztalja, hogy akkor is oda kell ülni írni, amikor nincs ihlete. Az pedig nagy boldogság a számára, amikor elkapja a flow, és gyakorlatilag elfeledkezik önmagáról, megszűnik számára az idő. De tudja, hogy ugyanezt megéli egy színész vagy egy újságíró is, zárta egy kedves gesztussal a beszélgetést Enger.
