„Két nő esetében a térkép fehér, számukra nem mutatnak utat a világítótornyok fényei, amelyekhez igazodva kormányozhatnak” – Cecilie Enger magyarul most megjelent regénye már címében is idézi ezt a mondatot (A fehér térkép), és valójában sommásan össze is foglalja a lényeget. A regény alapja valós, hősei, Bertha Torgersen és Hanna Brummenæs pedig arról váltak ismertté, hogy Norvégiában ők voltak az első hajótulajdonos-nők – ami annyira újkeletű dolog volt, hogy annak idején a norvég nyelvben még külön szó sem létezett rá.
A kötet Bertha Torgersen szemszögéből bontja ki az eseményeket, alapvetően az ő útját kísérjük végig, ahogy bolti alkalmazottból először üzlettulajdonos, ügyes vállalkozó, tehetős polgár, majd hajó- és hajócég-tulajdonos lesz. Társa ebben az agilis Hanna Brummenæs lesz, akivel először akkor találkozik, amikor a konfirmációjára készülve első igazi, géppel varrott ruháját próbálja fel szülővárosa egyik boltjában. Kapcsolatuk csak sok évvel később mélyül el, noha Bertha Torgersen életében van egy pont, amikor a hagyományos családmodellt követve férjhez mehetne („Még minden lehetséges volt. Még beteljesítheti ezt az életet.”), vonzalma viszont egyértelmű, és egész életében Hanna párja lesz.
Együtt is élnek és együtt dolgoznak, a külvilág szemében ugyanakkor Hanna és Bertha nem más, mint két vénkisasszony, akik egy cégben tevékenykednek és történetesen egy fedél alatt élnek. Választásukkal viszont szembemennek mindazzal, amit a 19. század végi, 20. század eleji norvég társadalom elvárna a nőktől, akiknek eszerint a családjuknak, a családjukért kellene élniük. De nem ez az egyetlen terület, ahol a két nő felrúgja a konvencionális szabályokat, hiszen a maguk erejére támaszkodva és az évek során felhalmozott vagyonuknak köszönhetően megvetették lábukat az üzleti életben is, ahol szinte kizárólag férfiak domináltak.
„Bertha azelőtt soha nem álmodott ilyesmiről. Soha eszébe sem jutott, hogy bármit is vezethetne. A boltokat a férfiak üzemeltették. Nem mindig jómódú vagy sikeres üzletemberek – megesett, hogy bolttulajdonosok csődbe mentek és eltűntek –,
de mégis férfiak voltak.”
A két nő ráadásul emel a téten akkor is, amikor a bolttulajdonosként szerzett vagyonból hajót vesznek – ehhez viszont először egy férfi strómant kell alkalmazniuk, hiszen az általánosan elfogadott nézet szerint nők nem vesznek hajót, és hajózási céget sem vezetnek (legfeljebb megöröklik azokat). Bertha Torgersen és Hanna Brummenæs ezzel tehát egy olyan területre merészkedett, melynek szabályait a férfiak írták férfiak számára, és ahol egy nő számára nem volt semmiféle fogódzó (ld. fehér térkép). Egy igazi terra incognita ez, ahol nekik maguknak kellett kitalálniuk, hogyan járjanak el – nem ritkán úgy, hogy idomultak a férfiak alkotta kimondott vagy kimondatlan szabályokhoz. Így például Hanna Brummenæs, aki amúgy a női jogok szószólója volt, külföldi üzleti partnerekkel váltott leveleit nem ritkán férfi mód, Brummenæs úrként írta alá.
Bertha Torgersennek és Hanna Brummenæsnek alapvetően erősen maszkulin közegben – először egy bányászvárosban, majd egy kikötővárosban – kellett érvényesülniük. Életüket kettősség jellemezte, hiszen miközben a közöttük lévő érzelmi kapocs miatt a privát életük rejtve maradt, üzletasszonyként és közéleti emberként egyre inkább láthatóbbá váltak. Egész életükben egymás társai voltak, közös végrendeletet írtak, és amikor meghaltak – tizenkét év különbséggel –, jelentős vagyont hagytak hátra, amelynek egy részét alapítványok között osztották el.
A fehér térkép miközben szép ívet rajzol le, és végigvezet kettőjük életútjának legfőbb állomásain, nemcsak róluk, hanem a századforduló még becsontosodott, de már változóban lévő norvég társadalmáról is mesél. Cecilie Enger ráadásul a meghatározó részletek embere is, ami ebben az esetben nem fájdalmas szöszmötölést jelent, sokkal inkább arról van szó, hogy könnyű kézzel tud festeni hangulatot, közeget.
A kötetben van egy momentum, amikor a nagy üzleti döntés előtt álló Bertha Torgersen, aki soha nem merte elhinni, hogy „bármire is képes”, eljut abba a pozícióba, amikor már ő maga is tényezővé válik. A kissé bizonytalan, rengeteg kétellyel birkózó nő ezzel pedig végül átugorja a saját árnyékát. Torgersen és Brummenæs sok szempontból más utat választott, ami nem könnyebb, egyszerűen más volt, mint amit addig kijelöltek a nőknek. Ebben volt rengeteg kudarc, jó és rossz is, meg persze sikerek, de közben végig szűz terepen jártak, a példát, a gyakorlatot nekik maguknak kellett kialakítaniuk. Szabályszegők és úttörők voltak egyszerre, de a fehér térképre egyértelműen ők festették fel az első jelet.
Nyitókép: Hanna Brummenæs és Bertha Torgersen (forrás: Haugalandsmuseet)
