Ha ültél már otthon munka után sírógörccsel, mert másnap is vissza kell menned dolgozni, ha érezted már azt, hogy egy kisebb lábtörés igazi áldás lenne, mert addig sem kellene bemenned a munkahelyre, vagy azt, hogy a meetingeken mindenki egy idegen bolygó szabályait követi, akkor tökéletesen ismered azt a világot, amelyben Beatriz Serrano Elégedetlenség című regénye játszódik. (Olvass bele itt!)
Az iroda pokla
A főhős, a 32 éves Marisa egy kreatív ügynökségnél középvezető. Madrid egy kellemes negyedében bérel lakást, fizetéséből futja ínyenc vacsorákra és szigeteken töltött vakációkra. Ennek ellenére a nő távolról sem boldog. A vidéken élő szüleivel nincs miről beszélgetnie, nincs párkapcsolata, a szomszédjával, Pablóval tart fenn laza viszonyt. Nincsenek barátai, a legtöbb munkatársa halálra idegesíti, az egyetlen kollégája, aki rokonléleknek tűnik, öngyilkos lesz.
Minden problémájának gyökere a munkája. Nem konkrétan a munkahelye, hiszen ott nagy gyakorlattal lavírozik, hogy a lehető legkevesebbet kelljen dolgoznia, „hanem maga a tény, hogy munkába kell járnia”.
Különböző módszerekkel próbálja elviselhetővé tenni a mindennapjait: szorongásoldót szed, alkoholhoz és drogokhoz nyúl, rengeteg YouTube-videót fogyaszt – vagy ellátogat a Prado Múzeumba.
Marisa naplószerű belső monológjaiból szarkasztikus, de tűpontos megfigyelések bontakoznak ki a munkájáról, a kollégáiról és általában a céges kultúráról. Vicces hasonlatait irodalmi, művészeti és popzenei utalásokkal támogatja meg. Lehet, hogy csak egy tragédia hozhat igazi feloldozást?
Beatriz Serrano bemutatkozó kötete egy egész generáció magányát, néma fájdalmát és kétségbeesését mutatja meg: a harmincas-negyvenes korosztályét, akik diplomával és hatalmas lelkesedéssel vágtak bele az életbe abban reménykedve, hogy bármi lehet belőlük, hogy valami különlegesre hivatottak. Évtizedek múlva a kép azonban sokak számára egészen mást mutat.
A regény főhősében felmerülő kérdéseket rengetegen teszik fel maguknak nyíltan vagy titokban:
„Azt hiszem, elrontottam. Amikor választhattam, mi legyen, nagyobb boldogság vagy több vásárlás, akkor a több vásárlás mellett voksoltam.”
Az eredetileg művészettörténész diplomával rendelkező nő még az egyetem alatt egy iszogatáson futott össze egy reklámszakemberrel, aki gyakornoki pozíciót ajánlott neki. A gyakornokságból állás lett, ő pedig egész egyszerűen ott ragadt. Pedig azt gondolta, csupán átmeneti lesz ez az időszak, hogy majd továbblép valami izgalmasabb és kielégítőbb feladat felé – de beütött a 2006-os válság, és mindenki azt hajtogatta, milyen szerencsés, hogy egyáltalán van munkahelye.
Pénz- helyett értelemkeresés
„Nyolc éve ugyanezt csinálom és tudom, hogy az égvilágon semmi haszna.
Tudom, hogy jobb hely lenne a világ, ha nem léteznének olyan munkák, mint az enyém” – fakad ki egy ponton Marisa.
Kutatások tucatjai foglalkoznak azzal, hogy melyik generáció, mivel motiválható a munkahelyen, a válaszok pedig meglepték a kutatókat. A munkavállalók jelentős részének nem a pénz, a presztízs vagy a munkahelyi csocsóasztal a legfontosabb faktor. Lényeges szemponttá vált, hogy legyen értelme annak, amit csinál. Hogy úgy érezzék, hasznosak, a munkájuk fontos.
Serrano hasonló felfedezéseket tesz a munka világában, mint Betty Friedman a házasságokban A nőiesség kultuszában: hogy minden látszat és objektív körülmény ellenére az emberek boldogtalanok. A regény a címben idézett elégedetlenségről szól, „a dolgozó emberek kétségbeeséséről, arról az állandó boldogtalanságról, ami eltölti őket annak ellenére, hogy teljesítik a követelményeket, és megcsinálnak mindent, amit elvárnak tőlük, de még így sem érzik soha a kiteljesedést”.
Ugyanakkor a szerző a főhősön keresztül nyíltan beszél a bűntudatról is, amit ezek az emberek éreznek. Például a szüleik felé, akik jobb lehetőségeket biztosítottak számukra, mint amilyen nekik volt.
De bűntudatuk van amiatt is, hogy az – állítólagos – végtelen lehetőségek közül csak ennyit tudtak kihozni az életükből és magukból.
Az elkeseredést és a kilátástalanságot tovább mélyíti, hogy Marisa a vállalatok működéséről is kijózanítóan pontos képet fest: a munkavállalók csak addig értékesek, ameddig aktívan termelnek. Azon már meg sem lepődünk, amikor arról olvasunk, hogy a fizetetlen gyakornokokat kizsigerelik vagy lenyúlják az ötleteiket, de az azonban már revelatív értékű, ahogy a regény azt is bemutatja, hogyan válik nyűggé egy alkalmazott azáltal, hogy zsúfolt időszakban esik teherbe, netán meghal: „Gyűlölöm ezt az érzést, hogy hasznosan kell működnöm, mikor nincs más vágyam, mint hogy egy nagy üresség legyek.”
Depressziótól a szürreális happy endig
Bár Marisa különösen intelligens nő, nem látja (vagy talán csak nem akarja látni), hogy milyen komoly mentális problémái vannak – szorong, pánikrohamai vannak és depresszióval küzd. Úgy kapkodja a szorongásoldót, mint a cukorkát és folyamatosan YouTube-videókat néz kötéstanfolyamtól a TED-talkon át a vicces macskásakig. Amikor már ezek sem segítenek, ellátogat a Prado Múzeumba és begyógyszerezve leül Hieronymus Bosch Gyönyörök kertje című triptichonja elé, amelyben a vihar kitörése előtti feszültséget érzi. Ebből merít erőt – legalábbis egy ideig:
„Bosch nincs sehol. Ott maradt üzekedni egy hortenziával, míg én az irodai mailjeimet olvasgatom.”
Egyetlen, számára szimpatikus kollégája, Rita hívja fel a figyelmét, hogy keressen fel egy pszichológust, Marisa azonban pár ülés után a tüneti kezelést és a gyógyszereket választja. És éppen a Marisához nagyon sok tekintetben hasonló, kívülálló és cinikus Rita lesz az, akinek a sorsát figyelmeztető jelként teszi hőse elé a szerző. A lány egy nap nem jön többé dolgozni, a vállalati pletykák szerint öngyilkos lett.
„Az irodásdi egyszerű játék, ha ismered a szabályokat. A munka csak egy szerep, amit el kell játszani” – vallja Marisa, aki tudja, hogyan kell viselkedni a munkahelyen, ha elkerülnéd a felelősségre vonást; mikor mit kell mondani, hogyan kell láthatatlan maradni. A magasan funkcionáló depresszió mögül azonban egyre gyakrabban kibukik a valóság, például, amikor szemtől szembe gyökérnek nevezi egy kollégáját.
Ebben a világban pedig Marisa számára egy csapatépítő tréning maga a pokol. A regény naplószerű részeit záró teambuilding egyszerre hoz megbékélést és teljes összeomlást a nő számára.
Az álarc mögül felsejlő valódi Marisa összefut régi egyetemi barátnőjével, Elenával, aki emlékezteti a valódi önmagára. Elena ugyanolyan magányos, boldogtalan és úgy érzi, szerepet játszik, ő azonban ezt tudatos életmóddá fejlesztette és escortként dolgozik. Ő és a Pablóval laza viszonyból barátsággá fejlődő kapcsolat jelentik a reménysugarat a könyvben, amelynek az olvasását a könnyed stílus és a szarkasztikus humor teszi a nehéz témák ellenére elviselhetővé, sőt élvezetessé.
A könyv két utolsó fejezete egy e-mail-folyam és egy, a korábbiaktól annyira elütő, szürreális esemény, hogy egyes kritikusok egyenesen azt vetették fel, hogy csupán Marisa fantáziája, rémálma.
Én azonban valóságnak tekintettem, és ezzel talán az utóbbi idők egyik legabszurdabb happy endjet kaptam.
