Az, hogy végre elkezdtünk a traumáról beszélni, a korszellem része - mondja Máté Gábor a film felvezetőjében, majd később el is magyarázza, miért olyan nagy dolog ez. A 77 éves Máté ugyanis orvosi tanulmányai során egyáltalán nem találkozott a traumával, ahogy azzal sem, hogy milyen súlya és szerepe lehet az ember testi-lelki egészsége szempontjából. Tudomása szerint az orvosképzésben most sem esik szó róla, miközben
a praktizálása során minden mentális betegség, zavar mélyén a traumát találta.
Pedig a kor, amiben élünk, egyre sürgetőbb jeleket küld arról, hogy valamit fundamentálisan rosszul csinálunk. Növekszik a depresszióval diagnosztizáltak száma, a fiatalkorúak körében az öngyilkosságoké. A legfrissebb kutatások szerint a fiatalok 20 százaléka szenved szorongásos zavaroktól, figyelemzavartól, függőségektől. (Máté észak-amerikai adatokra hivatkozik, de elég egy pillantást vetni a hazai statisztikákra, hogy lássuk, nálunk is elég rossz a helyzet.) A magyarázat nem merül ki annyiban, hogy egyre kifinomultabbak a diagnosztikai eljárások, és ezért több beteget találnak, mint korábban. Máté szerint járvány van - és amikor ő ezt kijelenti, még nem a koronavírusra gondol. A filmet négy éve kezdte el forgatni a rendező-producer házaspár, Maurizio és Zaya Benazzo, a 2019 végén induló pandémia hatására pedig világszerte drasztikusan romlott az emberek mentális egészsége.
Máté tudása és megközelítése tehát, ha lehet, még aktuálisabbá vált. Máté a függőségek kutatásával és kezelésével foglalkozó orvosként lett ismert és elismert, a trauma és stressz témáihoz kapcsolódó könyvei magyarul is megjelentek (A sóvárgás démona – Ismerd meg a függőségeidet, A test lázadása – Ismerd meg a stresszbetegségeket, Szétszórt elmék - A figyelemhiány zavar új gyógymódja), most pedig a filmben tanít.
A trauma elzár önmaguktól, és azt gondoljuk, így normális élni
A The Wisdom of Trauma (A trauma bölcsessége) másfél órás játékidejének első fele az, amit kifejezetten érdemes megnézni. Ebben Máté logikusan és nagyon világosan elmagyarázza, hogy mi a trauma, hogyan működik az életünkben, hogyan kapcsolódik össze más jelenségekkel, és hogyan hat ránk egyénileg, társadalmilag és civilizációsan. Itt oszlat el több elterjedt tévhitet is arról, hogy mi az, amit a normalitással kapcsolunk össze, pedig valójában patologikus, és közvetlenül felel a mentális és a fizikai állapotunk romlásáért. Máté szerint ez a kettő valójában el sem választható egymástól. Az embert többnyire mégis automataként kezeljük például a gyógyászatban, mintha nem lennének érzelmi, spirituális igényei, miközben a növekvő stressz miatt egyre több autoimmun beteget (amikor az immunrendszerünk a saját testünk ellen fordul) diagnosztizálnak világszerte, magyarázza példaként.
A trauma természetének megértése pedig nemcsak az egyéni jólét szempontjából kritikusan fontos, de társadalmi problémák kezelésében és az emberi faj jövője miatt is.
Mert mi a trauma?
A trauma Máté szerint egy mindent felülíró fenyegetés, amit nem tudunk kezelni. Nem a rossz dolog, ami történik velünk, hanem ami bennünk történik a rossz dolog eredményeként. Amikor traumatizálódunk, akkor lényegében elveszítjük a kapcsolatot önmagunkkal, mert túl fájdalmas önmagunknak lenni. Ebből egy életre szóló dinamika alakul ki, amiben nem tudjuk, hogyan kezeljük az érzelmeinket, például bármilyen emberi kapcsolatban, amiben bántva érezzük magunkat, visszavonulunk, elzárunk, elfojtunk. Csakhogy ezek a folyamatok egyfelől betegítő stresszt generálnak bennünk, másrészt mivel elveszítjük a kapcsolatot önmagunkkal, a megérzéseinkre sem tudunk hallgatni, ami miatt Máté szerint hajlamosabbak leszünk számunkra kockázatos helyzetekbe sodródni.
Máté szavait az agykutatás eredményei is megerősítik: a traumatizált gyerekek agya máshogy néz ki az MRI-felvételeken, mint a nem traumatizált gyerekeké.
Az agyunk fejlődése ugyanis szoros összefüggésben van a környezetünkkel. A homloklebenyben találhatók például azok a funkciók, amik az önkontrollért felelősek, hogy hogyan kezeljük a stresszt, azt, amikor másokkal interakcióba kerülünk, azok a területek, amiknek köszönhetően képesek vagyunk az együttérzésre, vagy beleképzelni magunkat a másik ember helyzetébe és ezáltal érteni, mit miért tesz. Ezeket viszont a trauma limitálja és leépíti.
Így amikor valaki gyerekként tartós stresszt és szorongást él meg, azt egész életében mindenhova magával viszi, az lesz számára az alap, mert ezek az első élményei, és az agya is eszerint fejlődött. Ennek társadalmi következményeit első látványos példaként egy börtönben látjuk viszont. Amerikai kutatások szerint az elítéltek 64 százaléka gyerekkorában többszörösen traumatizálódott és abuzálták valamilyen módon.
Hamarabb hisszük azt, hogy mi vagyunk a rosszak
A filmben Máté munkáját is nyomon követjük. Előadásaiba pillantunk be, elkísérjük workshopokra vagy terápiás beszélgetésekre is, ezek mozaikjaiból rajzolódik ki a film előrehaladtával a trauma komplex természetrajza.
Szerhasználó nőkkel beszélgetve kerül szóba például egy eset, amikor egyiküket, Aliciát kamaszként eladták szexrabszolgának. A rendőrség nem kereste, mert az anyja nem jelentette, azt hitte, a lánya “csak” elszökött otthonról. Máté szerint a ragadozók mindig ráéreznek, kit nem védenek meg - Aliciát pedig nem védték meg.
Az apja több mint tíz éven át verte bőrövvel, de az anyja soha nem lépett közbe, és a kislány nem is tudott vele beszélni a fájdalmairól. Alicia felnőttként már tudta, hogy az anyja is traumatizált gyerek volt, a nagyapa is verte az anyját.
Máté szerint Alicia anyja azt tanulta meg gyerekként, hogy ne figyeljen oda az érzéseire, mert csak így tud túlélni.
Tehát nem azért nem segített Aliciának, mert nem szerette, hanem mert már régen bezáródott saját maga előtt is. A generációk között öröklődő traumában Máté szerint ezért nem is lehet kijelölni egy fő felelőst, viszont meg kell érteni, mi minden vesz részt e jelenség dinamikájában.
Ilyen például, hogy amikor egy ötévest elvernek, akkor a gyerek számára két opció van arra, hogy ez miért történik vele. Az egyik, hogy a szülő nem szereti, sőt, gyűlöli, a másik, hogy ő (a gyerek) rossz ember. Az első annyira elviselhetetlen és annyira szembemegy az emberi alapigénnyel, hogy szeressenek és kötődhessünk, hogy ez ellen az egyetlen védelmet az jelenti, ha a gyerek azt gondolja, ő nem szerethető.
Egy másik, amire a gyerekvédő szervezetek is gyakran felhívják a figyelmet, hogy mennyire kell legalább egy megbízható felnőtt a gyerek életében, akihez bármikor, bármivel fordulhat, és megértésre, figyelemre, törődésre talál. Máté szerint enélkül a gyereknek nincs vagy csak nagyon limitált erőforrásai vannak arra, hogy feldolgozza, mi történik vele, és mivel nem tudja megtanulni, hogyan kezelje a fájdalmát, a feszültségét, inkább lezár, és emiatt elveszíti a kapcsolatát önmagával.
A film azt is hangsúlyozza, hogy traumatizálni nem csak fizikai abúzussal lehet, nem kell hozzá háború, népirtás vagy rasszizmus. Traumatizál az érzelmi elhanyagolás is, ha a gyerek egyedül marad a fájdalmával. Máté határozottan elutasítja például azt a gyakorlatot, amikor a csecsemőt sírni hagyják egyedül, és nem veszik fel megnyugtatni, miközben éppen égető szüksége lenne a kapcsolódásra. Máté szerint az, hogy ez az iskola még mindig él, és erre biztatnak anyákat, szintén azt bizonyítja, mennyire elidegenedtünk a saját érzéseinkről.
Teljesen félreértjük a függőséget
Az, hogy elmenekülünk a fájdalomtól, normális reakció, állítja Máté. Sőt, rövid távon a túlélésünket is szolgálhatja. Gyakran pedig azért történik, mert nincsenek tanult eszközeink arra, hogy hogyan kezeljük, amit éppen átélünk.
Éppen ezért érdemes később elővenni az olyan pillanatokat az életünkből, amikért elítéltük magunkat, és olyan szemmel megvizsgálni, hogy vajon ott és akkor hogyan szolgáltak minket.
A kulcs tehát nem az, hogy tagadjuk vagy elítéljük a menekülés létjogosultságát, hanem hogy megnézzük, mi volt a mélyén. Mi az, amit akkor nem tudtunk kezelni, és mit érzünk, gondolunk róla most? Ahogy a film elején Máté elmondja, a munkája során rájött, mennyit tudunk tanulni a szenvedéseinkből, mennyi bölcsességet meríthetünk a traumáinkból, amik ahhoz is hozzásegíthetnek, hogy még inkább lássuk az élet szépségét.
Mondja ezt úgy, hogy orvosként a társadalom teljes spektrumát megismerte.
Máté 12 évig dolgozott a Portland Hotel nevű vancouveri intézményben, ahol a bentlakók zöme valamilyen mentális betegséggel, kábítószer-függőséggel élt vagy HIV-pozitív volt - esetleg mindhárom egyszerre. Emellett dolgozott drogklinikán is, így amikor arról beszél, hogy a társadalom teljesen félreérti a függőséget, érdemes odafigyelni rá.
Máté szerint az addikció lényege, hogy bár rövid távon megnyugvást hoz, hosszú távon károsít, mégsem tudjuk abbahagyni. Függhetünk az alkoholtól, nikotintól, szextől, munkától, vásárlástól, drogtól/gyógyszerektől, az internettől, játékoktól, párkapcsolattól, figyelemtől, de az evéstől vagy akár a sporttól is.
Szerinte - sokakkal ellentétben - nem az a fő kérdés, hogy miért jelent meg az addikció, hanem hogy miért van a fájdalom, amit a függő csillapítani, feledtetni próbál.
A filmben ezzel a témával kapcsolatban többször is bevágják Máté beszélgetését a brit Russell Branddel, ami egyébként teljes egészében megtalálható YouTube-on (sőt, azóta leültek egy újabb eszmecserére is), érdemes megnézni:
Máté itt kifejti, hogy a társadalomban két káros tévhit él erősen az addikcióról. Az egyik, hogy ez egy döntés, és ezért köze van a személyes felelősség, bűnösség morális kérdéséhez is, így a társadalom elítéli és bünteti a függőket.
A másik, hogy ez egy öröklött betegség, ami az orvos szerint már humánusabb megközelítés, mint az első, de szintén téves, mert ez az elmélet figyelmen kívül hagyja, hogy miért lesznek ezek az emberek függők. Ennek pedig nem a betegséghez van köze, hanem a normális emberi működésünkhöz: hogy hogyan válaszolunk a traumára. Ahogy már volt róla szó, aki szenved, az el akar menekülni a fájdalomtól.
A kollektív traumatizáltság egyértelmű jelei: a vezetőink
Máté szerint a nagy csapda az, hogy olyan szociális struktúrában élünk, ami nagyon sok esetben okoz traumát. És mivel ennek az eredményeit látjuk magunk körül, azt gondoljuk, hogy ez a természetes és normális. Ennek következménye szerinte az is, hogy milyen vezetőket választunk. Ha úgy gondoljuk, hogy a világ szörnyű hely, amiben agresszívnek, gyanakvónak, versengőnek kell lenni a túléléshez, az ilyen embereket jutalmazzuk hatalommal.
És ugyanezt fedezi fel abban is, ahogy a fogyasztás normalizálásával kizsákmányoljuk a Földet. Szerinte annak, hogy ennyire elidegenedtünk a természettől, mintha valami tőlünk független dolog lenne, ahhoz van köze, hogy mennyire elidegenedtünk saját magunktól, a saját testünktől is.
Az a vakság és passzivitás pedig, ahogy a globális ökológiai katasztrófát kezeljük, önmagukban a szociális és kollektív traumatizáltság markerei.
Közben, bár az iskolákban egyre több a tanulási nehézséggel küzdő gyerek, ők soha egyetlen órán nem hallanak a traumáról, és hogy hogyan lehet azt kezelni. Ugyanez igaz Máté szerint az igazságszolgáltatási rendszerre, ami nem hogy nincs tisztában a trauma természetével, de olyan szabályozásokat is használ, amik tovább traumatizálnak.
Amikor a kevesebb több
Ha a film ezen a ponton véget érne, már kerek egészet kapnánk. Csakhogy a film folytatódik, a második felében pedig egyre széttartóbban következnek a témák egymás után. Ezek egyenként érdekesek (Máté élettörténete, kiből lett azzá, aki, és milyennek látja a felesége), értékesek (felvételek, amik azt illusztrálják, hogyan dolgozik a pácienseivel; vagy hogy mit gondol a stresszről és a mai orvostudományról). Viszont összességében mégis olyan érzést keltenek, mintha az alkotók még belegyömöszölték volna a filmbe azokat a témákat, amiket Máté vagy ők fontosnak tartanak, tekintet nélkül arra, hogy mennyire árnyaltan tudják bemutatni. Ez pedig kifejezetten rosszul jön ki, amikor például az ajahuaszkáról van szó.
Az ajahuaszka egy amazóniai hallucinogén főzet, ami víziókat ébreszt - a dél-amerikai sámánok már évezredek óta fogyasztják rituális célból. Az orvosi kutatások ennek a terápiás lehetőségeit is vizsgálják, mert megfelelő körülmények között használva a pszichedelikumok gyógyítják a szorongást, a depressziót, az alkoholizmust és más függőségeket, továbbá a szuicid viselkedést és a poszttraumás stressz zavart. Ráadásul más, legális pszichoaktív szerekkel (például alkohol, nikotin) ellentétben a pszichedelikumok nem alakítanak ki fizikai függőséget.
Máté 2010 óta foglalkozik az ajahuaszkával, és hozzáértő terápiával kiegészítve nagyon jó eszköznek tartja, amit ebben a filmben is elmond. Viszont ez egy olyan téma, aminek nagy a társadalmi elutasítottsága, úgy, hogy sokan valójában elég keveset tudnak róla. Ráadásul módszerként gyakorlati kérdéseket is felvet, mint például, hogy ha az a cél, hogy magunkban találjuk meg a gyógyuláshoz vezető utat és ne külső kapaszkodókat keressünk, miért egy külső szerhez fordul? Ennek például lennének elmagyarázható biokémiai okai, ezekkel a film viszont nem foglalkozik, feldobja a témát, aztán le is keveri gyorsan és lép tovább a következőre.
A The Wisdom of Trauma második fele így egyre zavarba ejtőbb, és bár itt is nagyon sok olyan gondolat elhangzik, amit érdemes magunkkal vinni, ez a kuszaság bosszantóvá is válik. Főleg, hogy a rossz szerkesztés miatt itt már nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy
az alkotók összességében mennyire túl érzelmes, már-már szirupos megközelítéssel dolgoztak a fényképezésen át a zenéig.
Ezek pedig kifejezetten rombolják az olyan önmagukban is nagyon intim és nehezen ábrázolható jeleneteket, mint amikor egy negyedik stádiumú rákos férfi terápiájába pillantunk be.
Összességében a The Wisdom of Trauma az a film, amit érdemes látni, de közel sem kihagyhatatlan. Arra nagyon alkalmas (az első fele különösen), hogy érzékenyebbé tegyen és új szempontokat mutasson be, vagy már meglévő ismereteket értessen meg jobban az emberi szenvedés pszichés természetéről, és hogy hogyan működik a trauma. Az önismereti útra szokták mondani, hogy élethosszig tartó projekt, amiben újabb és újabb lehetőséget kapunk az önreflexióra, hogy még mélyebben megértsük magunkat és egymást. Ez a film lehet egy ilyen lehetőség.
