Tücsi bácsi és Pölö néni fel vannak háborodva. Hát pont itt, ezen a téren kell gördeszkázni ennek a négy átkozott kölyöknek?! Ráadásul üvöltetik a zenét! Lecsó, Pati, Buckó meg Metál – egyáltalán, miféle nevek ezek?
De nemcsak a néni meg a bácsi van kiakadva rájuk, hanem három virágnevű kamaszlány is – Ibolya, Viola és Kamilla –, akiket a négy gördeszkás fiú állandóan piszkál. Hogyan vehetnének revansot rajtuk? És a revans érdekében bevegyék-e csapatukba a kiválóan gördeszkázó, de egyáltalán nem virágnevű Lilit? A legnagyobb kérdés persze az, elsimulnak-e valaha a konfliktusok a környék lakói és a deszkások között. Vajon békét tudnak-e kötni a szabadságot és száguldást imádó fiatalok az örökké fáradt, titokban saját fiatalságukat sirató felnőttekkel? Erre keresi a választ ez a letehetetlenül mulatságos, pergő cselekményű regény, amely Szabó-Nyulász Melinda rajzaival jelenik meg.
Egressy Zoltán: A virágot jelentő deszkák (részlet)
A szélvészként suhanó barna hajú lány nem sokkal korábban költözött a környékre. Kedves volt, udvarias és előzékeny, mindenki szerette. Imádta az állatokat, szeretett tanulni, rajongott a szép ruhákért és kiegészítőkért, tehát tulajdonképpen minden olyan dolog közel állt a szívéhez, ami a virágnevű lányokéhoz is. Neki semmi baja nem volt a spenóttal, de még a köménymaglevessel sem. Nagy álma volt, hogy csatlakozhasson a híres barátnőkhöz, ám tudta, hogy ez lehetetlen. Tett ugyan óvatos kísérleteket, de a papírformának megfelelően elutasították: a belépés szóba sem kerülhetett. A lelkük mélyén ezt egy kicsit a virágnevű lányok is sajnálták, hiszen rokonszenves volt nekik a jövevény. Kamilla sem került vele közelebbi barátságba, pedig az ő osztályába járt.
A virágnevűek köszöntek neki, ha szembejött, ám a szabály az szabály, muszáj volt tartaniuk magukat hozzá.
A suhanás csupán egy röpke pillanatig tartott, Lili feltűnt a gördeszkájával, és már ott sem volt, egy perccel később felbukkant viszont lihegő édesapja, futva próbálta utolérni, de látszott, hogy semmi esélye. Kissé bizarr látványt nyújtottak, nem derült ki, az apuka üldözi a lányát, együtt sportolnak, esetleg csak akar neki mondani valamit, még az sem volt világos, Lili tudja-e, hogy követik. Kamilla gúnyosan tapsolni kezdett, amikor ellihegett előtte a férfi, aztán elszégyellte magát, amikor az futás közben hátranézett, úgyhogy abbahagyta a buta kis produkciót.
Metál anyukája, Katinka eközben a tér sarkán lévő fodrászüzlet egyik búrája alól figyelte az eseményeket. Látta a padon töprengő virágnevűeket, az elhúzó Lilit és utánafutó apukáját, valamint azt is, hogy újra felbukkantak a téren a baromarcúak. Néhány dühös lakó vette körbe a fiúkat, indulatos gesztikulációk kíséretében győzködték őket. A fodrász, aki egy másik fejen dolgozott éppen, ugyancsak kinézett a kirakaton.
‒ Le kellene csukni ezeket. Milyen szerencse, hogy a maguk gyerekei nem tartoznak közéjük!
‒ Ezt honnan veszi, Gedeon? ‒ kérdezte Katinka hamiskás mosollyal.
‒ Csak nem…? ‒ döbbent meg a fodrász.
‒ Ott van köztük Laci is. Látja? Ott.
‒ Lacika? Ezekkel? Igen, látom. Velük barátkozik? Persze alapvetően helyes gyerekek, megmondom őszintén, nekem személy szerint nincs bajom velük.
‒ Most akarta lecsukatni őket, Gedeon ‒ szólalt meg kuncogva a másik kuncsaft.
‒ Ugyan, dehogy ‒ szabadkozott a fodrász. ‒ Ezt mondtam volna, Klárika? Valamit félreérthetett. Néha kicsit hangosak, ennyi az egész. Túlzás volna ezt büntetni. Pont azt mondom, hogy mások folyton le akarják csukatni őket, pedig hát… Mintha ők nem lettek volna fiatalok. Mi is voltunk fiatalok, nem igaz?
‒ Maga biztos a nők bálványa volt, Gedeon ‒ nevetett Katinka.
‒ Hát, mi tagadás… Hajszobrásznak hívtak a hátam mögött. Na, készen vagyunk, kibújhat a búra alól. Szóval Lacika is gördeszkázik… Nahát, nem is tudtam. Jó dolog ez, egészséges dolog a sportolás.
‒ Bizony, Lacika is, és képzelje, nem Lacinak hívják a barátai, hanem Metálnak.
‒ Metálnak?
‒ Metálnak.
‒ Jézusom… Jézusom, de jó!
Katinka alaposan szemügyre vette új frizuráját, nézte jobbról, balról, még hátulról is ellenőrizte két tükör segítségével, és mivel tökéletesen elégedett volt, valamint meg is sajnálta a zavartan toporgó fodrászt, busás borravalót adott neki.
Ezzel egy időben Tücsi bácsi ugyanennek a háznak az egyik alagsori helyiségébe lépett be.
‒ Hahó, Sanyikám, megjöttem! ‒ kurjantott, de a belső részből érkező erőteljes csapások miatt még egyszer jeleznie kellett az érkezését. ‒ Itt vagyok, ragyogok!
A zaj megszűnt. Kutyaugatás váltotta fel.
‒ Hoztál sört? ‒ szólt ki egy borízű hang, miközben acsargó tacskó szaladt ki az előtérbe.
‒ Hat dobozzal, Sanyikám ‒ nyugtatta meg a házigazdát Tücsi bácsi, majd kezet rázott a fogadására kisántikáló asztalossal. Aztán kipakolta a söröket a szatyrából.
‒ Idenézz ‒ mutatta a kezében tartott baltát az asztalos ‒, üvegszálas nyele van! Tegnap vettem. Ülj le. Hideg?
‒ Még igen.
A tacskó még mindig morgott.
‒ Jól van, Bazalt, fejezd most már be. Nem betörő jött, csak a mi szeretett közös képviselőnk.
‒ Az első három alkalommal megharapott, azóta csak morog, nem kis fejlődés ez ‒ dicsérte meg Tücsi bácsi a tacskót. ‒ Érdekes, hozzá mennyivel több türelmem van, mint a tér kiskorú bűnözőihez. Persze ha még egyszer megharap, minden bizonnyal bele fogok rúgni, stimmt?
‒ Nem javaslom. Csak még nagyobbat fog harapni.
‒ Akkor ez a 22-es csapdája. Ami nagyjából ugyanaz, mint a róka fogta csuka helyzet. Egyébiránt úgy értesültem, a tacskók előszeretettel támadják meg a rókákat.
‒ Lehet, Tücsikém. De erre még nem volt példa. Rókák viszonylag ritkán járnak a műhelyemben.
‒ Mi lenne, ha rókajelmezt adnánk a baromarcúakra? Minden megoldódna, stimmt?
Nevettek, aztán felbontottak egy-egy doboz sört, nehogy felmelegedjen, és miközben jóízűen fogyasztották a keserű nedűt, elemezni kezdték a kialakult helyzetet.
‒ Ahogy mondottam volt korábban is, nemrég kivirágzott boldogságunk nem nevezhető felhőtlen szárba szökkenésnek ‒ állapította meg Tücsi bácsi.
‒ Mondottad, de már múltkor is kértem, hogy ne bonyolítsd a dolgokat ‒ intette le Sanyi asztalos. ‒ Fogalmazz egyszerűbben.
‒ Rendben. A helyzet szar.
‒ Ez világos beszéd.
‒ Talán tényleg a rókajelmez lesz a megoldás. A tacskód jön, harap, és elkergeti őket az édesanyjuk jó…
‒ Igyál, Tücsikém.
Az alagsor homályában hosszú ideje dolgoztak ki különféle életszerűtlen terveket a baromarcúak megrendszabályozására, felmerült a fizikai atrocitás lehetősége, még az is, hogy áramot vezetnek az aszfaltba. Ezeket az ötleteket szerencsére elvetették. Nyilvánvaló volt, hogy ezúttal sem találnak megoldást, marad a szokásos bosszankodás, néhány újabb, egyre melegebb sör elfogyasztása, valamint kedvenc futballistáik magasztalása vagy szidalmazása. És még valami.
‒ Tegnap megint olyan szép telihold volt, Sanyikám. Tudod-e, kire gondolok ilyenkor?
Az asztalos sóhajtott, és nagyot húzott a sörből.
‒ Tudom ‒ mondta.
‒ El kellett volna kapnom annak a zenebohócnak a grabancát, stimmt? Akkor minden másképp alakul.
Sanyi asztalos bólogatott. Ezredszer hallgatta végig a szerelmi sirámokat. Miután elfogyasztották a maradék söröket, Tücsi bácsi elbúcsúzott. Bazalt hosszadalmas ugatással köszönt el tőle. Tücsi bácsit várta még az aznapi harmadik baromarcú-találkozás. Sanyi asztalos pedig folytathatta a sámlikészítést és az ismerkedést vadonatúj, üvegszálas nyelű baltájával.
Másnap délután a tér egyik félreeső padján Viola Ibolya segítségével készült közelgő földrajzdolgozatára.
Ibolya atlaszt tartott a kezében, és európai országok neveit sorolta. Viola pedig a hozzájuk tartozó fővárosokat.
‒ Finnország?
‒ Az könnyű. Helsinki.
‒ Lengyelország?
‒ Az is könnyű. Varsó.
‒ Portugália?
‒ Az meg Lisszabon.
Ibolya elmerengett.
‒ „A vágy örökre visszavon kék karjaidba, Lisszabon.”
‒ Ez jó! ‒ nevetett fel Viola. ‒ Voltál ott?
‒ Még nem. És ezt nem én találtam ki, hanem anyám kedvenc költője. Kosztolányi Dezső. Persze lehet, hogy ő sem volt ott soha.
‒ Anyukád?
‒ Kosztolányi. Haladjunk tovább. Bosznia-Hercegovina?
‒ Szarajevó.
Ibolya megint a távolba révedt.
‒ Tudod, hogy Szarajevóban öltek meg egy trónörököst, és ezért tört ki az első világháború? Úgyhogy lehet mondani, hogy Szarajevó ‒ szar a jövő.
Viola megint felnevetett.
‒ Ti már tanultatok az első világháborúról? ‒ kérdezte.
‒ Olvastam róla. Menjünk tovább, eddig egész jó. Montenegró?
Viola hallgatott.
‒ Nem tudod?
‒ Nem jut eszembe ‒ vakarta meg a fejét Viola.
‒ Podgorica.
‒ Podgorica, ez az!
‒ Na és Svájc?
‒ Bern.
‒ Igen, de úgy tudom, hogy csak de facto. Svájcnak de jure nincs fővárosa.
‒ Mi az a de facto meg a de jure? – kérdezte Viola.
‒ A de jure azt jelenti, hogy jogilag. A de facto pedig azt, hogy ténylegesen. Tehát Svájcnak jogilag, hivatalosan nincs fővárosa, de igazából, gyakorlatilag van. És igen, Bern. Gyerünk, tovább. Észak-Macedónia?
‒ Talán… Szkopje? ‒ kérdezte, vagy inkább tippelte Viola. A tipp bejött.
‒ Luxemburg?
‒ Luxemburgnak Luxembourg. Csinálhatná minden ország így, hogy ugyanúgy hívják a fővárosát, mint őt magát.
‒ Azért van egy különbség. Egy o betű.
‒ Ja, tudom.
‒ Luxemburg a legnagyobb európai miniállam. Nagyhercegség.
‒ Most nagy vagy kicsi?
‒ Viola, ne bosszants. Montenegró?
‒ Az már volt.
‒ De nem tudtad.
‒ De már tudom. Pod… Valami Pod…
‒ Eddig jó.
‒ Nem tudom.
‒ Ica a vége. Majdnem cica. Jegyezd meg erről.
‒ Podgorica, oké, most már tudni fogom.
A vaktérképes felkészülésben Ibolya már nem tudott segíteni, ahhoz otthoni tanulásra volt szükség. Aztán persze alapos kikérdezésre.
Ezzel állt kapcsolatban Viola haditerve.
Hazament, és leült az atlaszával az íróasztalához. Fél óra tanulás után az édesapjához fordult, aki éppen ráért. Viszonylag türelmesen kérdezgette a lányát mindenféle tengerek, szorosok, hegységek és medencék hollétéről, bár közben fél szemmel a közelben fekvő újság sportrovatát böngészgette, és időnként, csak úgy mellesleg, valamelyik híres futballcsapat városának elhelyezkedéséről tudakozódott. Ilyesmi nem szerepelt a tananyagban, ezzel szemben őt nagyon érdekelte, hogy például Németország melyik részén található Leverkusen vagy Mönchengladbach.
‒ Tudod, miről nevezetes a Borussia Mönchengladbach? ‒ kérdezte.
