Az internet java része szexuális tartalomból áll, kis túlzással minden harmadik poszt és reklám valamilyen formában tartalmaz szexualitást, mindeközben viszont egyre kevésbé vágyunk egymásra. A Z generáció körében a szex egyre kevésbé népszerű, sőt vannak, akik 20-30 éves korukban sem élnek párkapcsolatban. Mit jelent szerelmesnek lenni egy olyan világban, amiből teljesen kiveszett az intimitás? Martina Hefter regénye erre keresi a választ.
Az itthon még kevésbé ismert német szerző Jó reggelt, hogy vagy? című regénye 2024-ben jelent meg eredeti nyelven, akkor a rangos Német Könyvdíjat is elnyerte. A 2000-es évek eleje óta alkotó szerzőnek ez az első magyar megjelenése, ennek alkalmából pedig a Könyvfesztiválra is ellátogat, ahol xy mutatja be a könyvét. A kötet egy német 50-es performanszművész és egy nigériai „love-scammer” kapcsolatát mutatja be, ezzel teljesen kiforgatva a megszokott szerelmes történeteket (olvass bele).
Szia, Owen_Wilson223 vagyok
Valószínűleg az unokázós csalás, a bajbajutott afrikai herceg és az elfelejtett bankártyaadatok-bekérése mellett már mindenki találkozott a „love-scam” (magyarul romantikus csalás) jelenségével. Ez lényegében azt jelenti, hogy egy csaló valamelyik üzenetküldő alkalmazáson keresztül felkeresi áldozatát, hosszas üzenetváltások során romantikus kapcsolatot alakít ki vele, majd valamilyen ürüggyel pénzt kér az áldozattól, utána pedig eltűnik.
A Jó reggelt, hogy vagy? pontosan ezzel a felütéssel indul: Juno már jó ideje kap üzeneteket ilyen csalóktól, de másokkal ellentétben nem ignorálja azt, hanem a maga szórakozására használja fel: hazudik, túloz, szerelmet vall, gúnyolódik.
„Szia, köszönöm, jól vagyok. Németországban lakom, a világ legnagyobb állatkerti fókamedencéinek országában. Hogy mit csinálok? Fekszem a kádban, és likőrt iszom, mint mindenki errefelé.
Papírpénzből sodrom a cigit, kóstoltad már? Férjnél? Nope, három szolgával élek, két férfi, egy nő, egymást szidalmazzuk, és közben megiszunk egy rekesz sört”.
Juno viszont egyáltalán nem olyan erős, mint amilyennek mutatja magát. Rengeteg szorongása van, állandóan megkérdőjelezi önmagát, a környezetének és magának is rendszeresen hazudik, egyedül a színpadon felszabadult. Párjával, a mozgássérült Jupiterrel élnek közösen egy lipcsei lakásban, a férfi betegtámogatásából és Juno esetleges fellépéseiből tartják fenn magukat. Mikor éppen nem fellépésre készül, azt lesi, hogyan érzi magát Jupiter, milyen keksszel tudja meglepni, mit kell hazudni a hivatali felügyelőnek, hogy több pénzt kapjanak, vagy éppen hogy melyik pillanatban válik rosszabbá a férjének állapota.
Talán menekülésből, talán szórakozásból, Juno minden este másnak mutatja magát a „love-scammerek” felugró chat ablakaiban, és percekig maga is elhiszi, hogy egy teljesen más, szebb életet él valahol a világ másik felén.
Gyakran aludni is képtelen az üzenetek miatt, de nem azért, mert zaklatják, hanem ellenkezőleg, mert minden újabb beszélgetés egy újabb lehetőség a menekülésre.
„Kizárólag éjszaka telefonáltak, amikor Jupiter aludt, vagy sorozatot nézett vagy focit. Néha, amikor Jupiter tovább fent volt, és gyakran kijárt a fürdőszobába, megbeszélték, hogy később folytatják, háromkor, ilyenkor Juno beállította az ébresztőórát. Arra az esetre, ha mégis elaludna. Nevetségesnek tartotta, szégyellte magát. Bebeszélte magának, hogy a művészi kíváncsiság hajtja. Ki tudja, mire lesznek még jók ezek a beszélgetések Benuval. Talán a színdarabhoz, aminek a megírását végre el akarta kezdeni”.
Ekkor lép be a képbe Owen_Wilson223, aki csak úgy, mint a többi csaló, egy fehér, tehetős, golf- vagy teniszöltözékben lefotózott, őszhajú idős, de fess férfinak a fényképét használja profilképnek.
A teljesen nyilvánvaló vágykép mögött viszont egy szegény nigériai férfi gépel hevesen, feltehetőleg több tucat nővel egyszerre, hogy egy kis pénzt keressen.
Viszont ő lesz az első, aki Juno furcsa üzeneteire valóban őszinte érdeklődéssel válaszol. A fiatal, szegényebb sorsból érkező férfi pedig egyre kíváncsibb lesz a tőle több ezer kilométerre élő nőre, míg végül bele nem szeret.
Te bele tudnál szeretni egy nigériai szegény férfiba?
Már csak a kérdésen valószínűleg sokan felhördülnek, hiszen miért ne lehetne. Pontosan itt kezdődik Martina Hefter regényének őszintesége és bátorsága – ugyanis olyan kérdésekkel szembesít minket, amiket megtanultunk a globalizáció és liberalizmus jegyében elfojtani magunkban. Hiszen miért ne lehetne releváns, hogy egy német vagy magyar középosztálybeli ember miképpen tud kapcsolódni esetleg egy teljesen más kultúrájú, más földrészen élő emberhez? Vagy más hasonló problémás kérdések, miszerint: mennyire zsákmányoljuk ki magunkat azzal, ha egy mozgássérült emberrel élünk egész életünkben? Lehetünk-e magunkra vagy a világra dühösek azért, mert máshol szegényebben élnek? És felelősek vagyunk-e a világ egyenlőtlen működéséért?
De talán a legfontosabb: megengedhetem-e magamnak a szerelmet 50 éves nőként egy mozgássérült férj mellett?
A regény remekül használja fel a „love-scammer” alaphelyzetet, hiszen mindkét fél valamilyen módon visszaél a másikkal. Benu értelemszerűen a pénz miatt kereste fel Junót (és talán mindvégig ezért is beszél vele), ezzel párhuzamosan pedig Juno élvezettel merül el egy teljesen másik kultúrában. Arról kérdezgeti a férfit, hogy milyenek ott a körülmények, hogyan él, mit szeret a városában, közben könyveket, dokumentumfilmeket fogyaszt Nigériáról. Mindkét fél számára a másik kulturális közege egzotikus, izgalmas, sőt vágyakozást keltő. Legalábbis ezt látjuk Juno szemén keresztül, hiszen könnyen lehet, hogy a nigériai férfi valójában egyáltalán nem vágyik Európába.
„Juno ül a fényárban úszó szobájában, és kinéz, de odakint nincs semmi, ami közvetlen életveszélyt jelentene rá. Az utca nyugodt, tiszta, nincsenek dealerek, se gyerekbandák, részegek se támolyognak rajta, csak kutyasétáltatók jönnek (…). Az üvegajtós lakás mindenekelőtt biztonságos. Az a sok üvegtábla nem fog éjszaka hirtelen éktelen csörömpöléssel összetörni amiatt, hogy a közelben becsapódott egy bomba. A víz gyöngyözve folyik a csapokból reggel, délben, este. Juno jóllakott, és van nála fűtés. És mindez így lesz élete hátralevő részében, ami statisztikai alapon körülbelül huszonhárom évet jelent”.
A kötet jól játszik azokkal az elvárásrendszerekkel és előítéletekkel, amik körbevesznek minket a 21. századi közép-európai régióban.
Párhuzamosan van jelen az, hogy a modern világ nem tud elszámolni a privilégiumaival, és az, hogy mindezt azért teheti meg, mert máshol szegénység uralkodik.
Benu egyszerre tűnik Juno szemén keresztül idegennek és különlegesnek, a főszereplő szinte vágyakozik arra, hogy megmentse a férfit a rossz körülményekből, majd eszébe jut, hogy már tartozik az idejével egy másik rászoruló férfinak. A páros folyamatosan chaten és videóhívásban keresi egymást, egyre több időt töltenek a virtuális idejükből az ismerkedéssel, egy idő után Benu már a családjának is bemutatja a nőt. Pont, mint egy ideális távkapcsolatban. Csak hogy Hefter mindent megtesz, hogy emlékeztessen arra: az ilyen kapcsolódás minden csak nem ideális.
Olvass bele!
A digitális térben sosem lehetünk biztosak abban, mi a hazugság és mit hihetünk el ténylegesen a másiknak. Ezt remekül szemlélteti, hogy Juno a történet közepén már megbánja, hogy hazugságokkal árasztotta el a férfit a megismerkedésükkor, mert nem bízott benne. De mi oka lenne most bíznia benne?
„Végső soron hamis volt az összes chat és videóhívás. Hazugságon, jobban mondva valótlanságon alapuló kapcsolódások. A valótlanságból pedig ismét csak kizsákmányolás származott.
Mert alapjában véve az volt: Juno kizsákmányolta Benut, és ezen az sem változtatott, ha Benu esetleg még mindig megpróbálta kizsákmányolni őt. Az egyik kizsákmányolás nem volt mentség a másikra”.
Te mennyire vagy kizsákmányolható?
A lezárást leszámítva Martina Hefter egy éleslátó regényben dolgozta fel az intimitás és elidegenedés modern problémáját. A kötet mindegyik karakterének megvan a maga oka, hogy miért képtelen az igazi kapcsolódásra: Juno 50 éves létére még mindig önmagát és a megújulást keresi, miközben görcsösen ragaszkodik a normalitáshoz, Jupiter a betegségéből kifolyólag teljesen aszexuálissá válik, Junóval párkapcsolat helyett inkább testvérként működnek, végül pedig Benu, aki mind közül képes és alkalmas is a szerelemre, csak mindaz tőle több ezer kilométerre van.
És ki tudja, hogy tényleg szerelemről van-e szó vagy csak menekülési vágyról?
Mindezt a Jó reggelt, hogy vagy? kellő humorral és iróniával tálalja, és egyszer sem esik abba hibába, hogy a túlzott empátia miatt elfelejtene valós problémákról beszélni. Juno a történet egészében sosem válik Benu megszállottjává, nem akar kiutazni hozzá, nem küld neki pénzt, nem sajnálja vagy lesz az áldozata. Amint a kapcsolatuk többé kezd válni egyszerű barátságnál, Benu és Juno is menekül a helyzetből.
Az állandó online jelenlét hirtelen fojtogató várakozássá válik: vajon mennyit tud rólam a másik és hogyan képes vele visszaélni?
Nincs menekülés, nincs feloldás, csak a felszámolhatatlan távolság van, amit az internet korában az egyes üzenetküldő alkalmazások, közösségi oldalak és videóhívások csak még tovább mélyítenek. Mert sosem tudjuk, hogy ki van a másik végén, de ha tudjuk is, már nem vagyunk képesek hinni abban, hogy mindez megéri. Csak idő kérdése, meddig hagyjuk magunkat kizsákmányolni az emberi közelségért, amit úgysem kapunk meg.
Az Európai Unió társfinanszírozásával. Az itt szereplő vélemények és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Végrehajtó Ügynökség (EACEA) hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az EACEA nem vonható felelősségre miattuk.
