Ha Ön
– még sosem fogott halat (bár nem is akart),
– nem tudja, mi az a gyurmász nejlonikusz,
– nem látott (és nem is kóstolt) furacsokit,
– sejtelme sincs, mitől kockás a kockás ing,
– hírét sem hallotta unalmas szombat délelőttöknek,
– mindeddig nem értesült az erdei pingvinek létezéséről,
– rég nem táncolt tóparton,
– és nem hitte volna, hogy egyszer ennyire elege lesz mindenből…
…úgy (ha ránk hallgat) elolvassa ezt a könyvet.
Jobb ötletünk nincs.
Dániel András, a népszerű Kicsibácsi és Kicsinéni történetek szerzője ezúttal egy algásodó, városszéli tó partján bolyongva igyekszik meggyőzni olvasóit, hogy valami szerény varázslat még a leghétköznapibb és leglehangolóbb dolgokban is felfedezhető – csak akarni kell, meg talán jól jön hozzá egy kis fantázia… Ja, és hogy a halak néha még manapság is hallgatnak Chemical Brotherst!
Dániel András: Jaj, ne már! mondta a hal! (részlet)
Ezen a szombat reggelen Sovánkovics Rezső, mint hosszú évek óta minden szombaton, horgászni ment.
Illetve még előtte is történt néhány dolog, ám ezek sem voltak különösebben meghökkentőek vagy váratlanok:
- Álmot látott, ugyanazt, amit évek óta minden szombat hajnalban. Az álom egy irdatlanul nagy halról szólt. Ő az állat fejénél állt, és erősen hunyorogva próbált ellátni egészen a farkáig, ami – bármennyire is szerette volna – nem sikerült neki. Ez valami ismeretlen okból rendkívül zavarta őt, úgy döntött hát, hogy odamegy. Nyomban el is indult, ám hasztalan gyalogolt kitartóan a hal tenyérnyi pikkelyekkel borított, nedvesen csillogó teste mellett, a túlsó végéhez sehogyan sem volt képes odaérni. Sovánkovics Rezső ezen egy pillanatig sem akadt fenn, hiszen számtalan ugyanilyen álom után már előre sejtette, hogy így lesz. Bár titkon azért reménykedett, hogy ez egyszer, valami csoda folytán, végre megpillanthatja a halóriás farokuszonyát.
- Megszólalt az ébresztőóra. A rekedt csörgés félbeszakította Sovánkovics Rezső álmát, aki ekkor a hal törzsének még a felénél sem járt. Sebaj, majd legközelebb – gondolta, azzal felébredt.
- Rövid ideig a plafont bámulta, azon is egy furcsa, kacsa alakú repedést. Miért pont kacsa? – töprengett Sovánkovics Rezső, aki maga sem tudta, miért, de jobban szerette volna, ha a repedés valami szívének kedvesebbre emlékezteti, mondjuk lajhárra vagy mókusra, de leginkább pingvinre. Mivel megfelelő magyarázat ezen a szombat reggelen sem jutott az eszébe, kikászálódott az ágyból. 4. A konyhába csoszogott, hogy főzzön egy kávét. Félúton összetalálkozott Sovánkovicsné Gerezdás Mártával, aki, mint neve is mutatja, a felesége volt. Jó reggelt! – köszöntötte nejét álmosan Sovánkovics Rezső, aki sosem értette, Gerezdás Márta hogyan képes még szombatonként is ennyire korán felkelni. Előbb, mint ő! Miután kapott egy jóreggelt-puszit, Sovánkovics Rezső feltette főni a kávét, és készített magának egy lekváros pirítóst.
- Közben bekapcsolta a rádiót, hogy megtudja, milyen idő várható aznap. Ezt ugyan simán megnézhette volna a mobiltelefonján is, de Sovánkovics Rezső szeretett rádiózni. A bemondónak, aki szombat reggelenként felolvasta az időjárás-jelentést, olyasféle hangja volt, mint egy félig eldugult lefolyónak. Ez a mély, gurgulázó zaj valamiért megnyugtatta Sovánkovics Rezsőt. Kávéját szürcsölve és pirítósát harapdálva azon mélázott, vajon miért ígérnek a környékükre, évszaktól függetlenül, majdnem minden szombatra felhős és esős időt. Öszszefügg ez azzal, hogy ő horgászni megy? Ha meg nem ezzel áll kapcsolatban, akkor vajon mi lehet az oka?
- Mivel ezúttal sem jött rá e kérdés nyitjára, és közben a reggelije is elfogyott, átment a fürdőszobába, hogy rendbe szedje magát (fogmosás, borotválkozás, fésülködés meg effélék).
- Miután ezzel is végzett, Sovánkovics Rezső felöltözött. Egy rövid ideig hezitált, hogy ezen a szombaton melyik horgászós ingét vegye fel: a piros-sárga kockásat, a kék-barna kockásat, esetleg a zöld-feketét. Végül is a második mellett döntött, mert úgy érezte, ez illik leginkább a hangulatához. Ezt követően felhúzta a horgászós zokniját, a horgászós nadrágját meg a horgászós cipőjét is. Csaknem készen állt az indulásra!
- Kiment az előszobába, magára öltötte a világoszöld, vízhatlan dzsekijét, majd vállára kapta jól megpakolt hátizsákját, amit a horgászbottal együtt már előző este odakészített az ajtó mellé.
- Ekkor Sovánkovicsné Gerezdás Márta, ahogy minden szombat reggel, még gyorsan berakott a hátizsák külső zsebébe két szendvicset meg egy mézes-citromos teával teli termoszt. Ezt a figyelmességet Sovánkovics Rezső egy köszipuszival jutalmazta, ami egyben búcsúpuszinak is számított. Miután a felesége (majdnem észrevétlen félmosollyal) sikeres horgászást kívánt neki, ő kilépett a lakásból.
- Még egyszer visszaszaladt, mert rájött, hogy nincsen rajta a horgászós sapkája (amiről hajlamos volt megfeledkezni). Sietve a fejébe nyomta, aztán újfent búcsút intve a feleségének, végre-valahára elindult.
Szóról szóra ugyanígy kezdődött Sovánkovics Rezső minden szombat reggele.
Érdekesnek vagy változatosnak egy cseppet sem voltak mondhatóak, de ő éppen ezt szerette bennük: a mindig kiszámítható nyugit. A nyugi a legfőbb horgászerény! – mondogatta gyakran. Miközben természetesen ő is tisztában volt vele, hogy korántsem csak nyugis horgászok élnek a világon. Sokféle horgász létezik, ahogy mondjuk pingvinből sem csupán egyfajta van. Csak példaképpen: ott a kék pingvin, a bóbitás pingvin vagy az aranytollú pingvin. Aztán a galápagosi meg a Humboldt-pingvin! De van (ezt talán kevesen tudják) szamárpingvin is. Meg aztán, hohó!, ott a koronás pingvin, nem is beszélve a király- meg a császárpingvinről! Sovánkovics Rezső gyerekkora óta rajongott a pingvinekért. Minden pingvines könyvet elolvasott, ha pedig a tévében éppen pingvinekről szóló természetfilmet adtak, a kis Rezsőt el sem lehetett vonszolni a képernyő elől. És ez a lelkesedés felnőttkorára sem hagyott alább. Mi több, ha Sovánkovics Rezső őszintén magába nézett, be kellett ismernie, hogy igazából sokkal jobban szeretett volna pingvin lenni, mint ember. Hiszen milyen jó dolga van a pingvineknek! Se horgászós ingre, se horgászós zoknira, se horgászós nadrágra, se horgászós dzsekire nincsen szükségük. Horgászbotra aztán végképp nem! Mert ugyebár mit is csinál egy pingvin? Egyszerűen beugrik a vízbe, aztán fog egy halat, és kész!
Egy szó, mint száz, Sovánkovics Rezső pontosan tudta, hogy nem minden horgász nyugis.
Van köztük ilyen is, olyan is. A teljesség igénye nélkül: akad izgulós, aggodalmaskodó, feszült, gondterhelt, zaklatott, fancsali, határozatlan, unott, kiábrándult, ravasz, harcias, makrancos, pökhendi, és persze kifejezetten nyughatatlan is!
– Milyen különös! – mondta fennhangon Sovánkovics Rezső, mintegy magának, már csaknem utcájuk (a rövidke Álszú köz) sarkához érve. Milyen különös! – ismételte meg, ezúttal csak némán, a fejében (vagyis gondolta). – Ha valaki kimondja azt a szót: horgász, akkor minden ember képzeletében rögtön ugyanaz a kép jelenik meg. Ezen a képen egy nyugis ember ül a vízparton, valószínűleg kockás ingben és széldzsekiben, a kezében horgászbot, amiről mozdulatlan damil lóg a vízbe. Ő a Horgász. Úgy is hívhatnánk: az Általános Horgász – gondolta Sovánkovics Rezső, miközben az Álszú közről befordult a Matrica D. Mihály útra. Ezen kellett végigmennie (szinte nyílegyenesen), hogy a közeli horgásztóhoz érjen.
Ha belegondolunk – folytatta Sovánkovics Rezső a töprengést –, minden horgász hasonlít valamelyest erre az Általános Horgászra. Így vagy úgy. Biztos én is. Közben mégis mindegyikünk különbözik tőle valamiben! Ki ebben, ki abban. Éppen úgy, ahogy a pingvin szót hallva is mindenki egy kábé azonos pingvinre gondol: egy olyanra, amelyik a világ összes pingvinjére hasonlít némiképp, ám teljesen egyikre sem. Olyan pingvin, mint ez az Általános Pingvin – nem létezik. Illetve kizárólag az emberek fejében, és ott is csak egy dolga van: hogy felidézze a világban élő sokféle valódi pingvineket.
Sovánkovics Rezső maga sem tudta, miről jutott az eszébe mindez. Érdekes gondolatnak tűnt, és talán tovább is elmélkedett volna rajta, ám ekkor odaért a Matrica D. Mihály út és a Rovátka utca kereszteződéséhez. A gyalogátkelő jelzőlámpája pirosat mutatott. Szombat délelőttönként nagy volt erre a forgalom; családokkal tömött autók végtelen sora tartott a közeli bevásárlóközpont felé vagy épp onnan haza. Az odatartó kocsikban kissé álmos, ugyanakkor kalandvágyó és elszánt arcokat figyelt meg Sovánkovics Rezső, míg a visszafelé igyekvőkből meggyötört, zavaros és türelmetlen tekintetek szegeződtek rá. Így vagy úgy, ezeken a felvillanó arcokon mindig látni vélt némi értetlenséget. Mintha azt kérdeznék tőle, hogy vajon mi az ördögöt ácsorog ő itt, az út szélén, mint valami eltévedt földönkívüli, vagy épp állatkertből szökött pingvin. Miért nem megy vásárolni ő is?
Mivel (az elmúlt sok-sok szombathoz hasonlóan) egyetlen autó sem állt meg, hogy a benne ülők valóban feltegyék neki ezt a kérdést, Sovánkovics Rezső nyugodtan megvárta, amíg a lámpa zöldre vált, aztán átsétált a túloldalra, és folytatta útját a horgásztó felé.
Miközben kényelmesen baktatott a széles járdán, szokása szerint a Matrica D. Mihály út házait nézte. Volt köztük földszintes és emeletes, tömzsi és karcsú, régi és újabb építésű, egyszerű kockaforma meg mindenféle oszlopokkal, tornyokkal és párkányokkal díszített. Némelyik ház tetszett Sovánkovics Rezsőnek, mások kevésbé. De, ha kedvére volt, ha nem, mindegyiken észrevett valami érdekeset. Egy szép kaput, szokatlan formájú erkélyt, eldugott szobrot, furcsa cirádát, különös tetőablakot, ilyeneket. Az egyik (kissé ütött-kopott, átlagos kinézetű) épület kapuja mellett emléktábla hirdette:
E HÁZ FALAI KÖZÖTT ÉLT ÉS ALKOTOTT
MATRICA D. MIHÁLY,
A HAZA NAGY FIA.
EMLÉKÉT ŐRZI ÉS E TÁBLÁT ÁLLÍTTATTA
A HÁLÁS UTÓKOR
Vajon a haza nagy fia nevében mit jelenthet az a D.? – ötlött fel Sovánkovics Rezsőben, ahogy elsétált a tábla alatt. E kérdést minden szombaton feltette magának, ám megnyugtató választ mind ez idáig nem talált rá. Pedig számtalan megoldás jutott már az eszébe a hosszú évek során:
Matrica Derék Mihály, Matrica Daliás Mihály, Matrica Dühös Mihály, Matrica Diadalmas Mihály, Matrica Diogenész Mihály, Matrica Dante Mihály, Matrica Donald Mihály, Matrica Dagobert Mihály, Matrica Diznilend Mihály, Matrica Dartvéder Mihály, Matrica Dagonya Mihály, Matrica Drakula Mihály, Matrica Denevér Mihály, Matrica Dekadens Mihály, Matrica Direkt Mihály, Matrica Derékszögű Mihály, Matrica Dixiland Mihály, Matrica Dezsavű Mihály, és így tovább. Ám Sovánkovics Rezső számára valahogy egyik változat sem tűnt valószínűnek. Persze simán megnézhette volna egy lexikonban vagy az interneten – ha emlékezett volna még erre a kérdésre, mikor szombat delente hazaért a horgászatból. De nem emlékezett sosem.
Sőt, többnyire már abban a pillanatban elfelejtette az egészet, amikor maga mögött hagyta a kopottas házfalra csavarozott emléktáblát.
Ahogy most is. Néhány lépés elég volt, hogy Sovánkovics Rezső figyelmét máris egészen más dolgok csalogassák magukhoz. Olyan apróságok, amilyeneket egy sietős járókelő talán észre sem venne. Egy földszinti ablakból nézelődő idős kaktusz. Egy falra ragasztott cédula: Kitömött borz eladó. Egy elhajított műanyag pezsgőspohár. Egy kapucsengő fölé cikornyás betűkkel írt név: Redőny Odilon. Egy kirakatban porosodó, magányos műanyag csirke. Meg hangok: serpenyőben sülő tojás hangja, galambok burukkolása, nyíló ablakok, szombat reggeli tévéműsorok, hisztiző gyerekek, berregő szerszámok, lépcsőházban visszhangzó ajtócsapódások hangjai.
Talán az utcákra nehezedő komor felhők miatt lehetett, de Sovánkovics Rezsőnek úgy tűnt, mintha ez a sokféle hang egy langyos vízzel színültig töltött akváriumból szűrődne ki, miközben az ő léptei kívülről kocogtatják ennek az akváriumnak az üvegfalát. Fura érzés volt, meg egyszerre álmosító is egy kicsit.
És ekkor, mielőtt tényleg kezdett volna elálmosodni, vagyis a legjobb pillanatban, Sovánkovics Rezső a város széléhez ért. Ez a váratlanság, mindahányszor erre járt, meglepte őt. A Matrica D. Mihály út olyan hirtelen ért véget a Tűzoltóság lapos épülete (páros oldal), illetve a Vetőmag és Baromfitápszer Bolt (páratlan oldal) után, mintha egyik pillanatról a másikra megunt volna folytatódni. Akárcsak vele együtt maga a város is.
Sovánkovics Rezső megállt. – No, kérem! – mondta hangosan, hogy meggyőződjék róla, valóban ébren van.
Majd beleszippantott a levegőbe, és megállapította, hogy az utcák keserű porszagába immár egy kevés posvány-, latyak- és növényillat is keveredik. üvegfalát. Fura érzés volt, meg egyszerre álmosító is egy kicsit.
