Dániel András: A vágyaimat írom meg a történeteimben
Ruff Orsolya

Dániel András: A vágyaimat írom meg a történeteimben

dániel_andrás írás illusztráció gyerekirodalom család gyerekkor inspiráció

Dániel Andrással az íróasztala mellett ülve beszélgetünk, de hamar kiderül, hogy a legtöbbször útközben – például vonaton – vagy egy kávézóban írja a történeteit: „Időnként még jó is a helyváltoztatás, mert az impulzusok mások, mintha mindig egy helyben lennék”. Elég jövős-menősnek tartja magát, a karantént emiatt nem is viselte igazán jól. Amióta szabadabban lehet mozogni, újra sokat utazik, viszont a helyszínek nem szűrődnek be a szerzői világába: „Olyasmi azért előfordul, hogy írás közben eszembe jut egy hely, ahol már jártam. Nem akartam használni, mégis beugrik valamiről, és attól kezdve az a szöveg már oda kötődik”. Írni tehát bárhol lehet, akár útközben is, rajzolni viszont nem, ahhoz kell egy állandó felület.

-

Már egészen kicsi korától kezdve rajzolt, holott a családban nem igazán volt olyan, akitől ezt elleshette volna. „Nyugis gyerek voltam, olyan, akit leraksz, és ott marad. Csak legyen egy ceruza meg egy papír, vagy valami, amivel el lehet bütykölni. Emellett nézelődős gyerek is voltam. Ami azt illeti, most is ilyen vagyok.” Egy belvárosi, régi, polgári lakásban nőtt fel, ahol hatalmas nagy terek voltak, és egy erkély, ahol sok időt töltött gyerekként. A rajzolás mint életcél viszont akkor még fel sem merült benne. Főleg, mert eleinte régész akart lenni, aztán „átmeneti ideig” orvos. Ugyan az orvosláshoz szükséges tantárgyakból sosem volt jó, viszont ott volt előtte a minta, hiszen édesanyja pszichiáterként dolgozott. Emiatt gyerekként viszonylag sokat járt kórházba, egészen pontosan a Hűvösvölgyi úti elmegyógyintézetbe, édesanyja akkori munkahelyére. Sőt, egy ideig a Lipótmező óvodájában volt ovis, ahova akkoriban a dolgozók gyerekei jártak: „Láttam, hogy vannak ott a kórházban furcsa bácsik és furcsa nénik, de nagyon szerettem azt az épületet, nagyon erős hangulata volt, ahogy a parknak is”. Az orvosi tervekből végül nem lett semmi, mert kamaszként már sokkal inkább a festés vonzotta.

-

A családját viszont nem rázta meg különösebben, hogy fiuk a művészi pálya felé kacsingat: „Nálunk nem az volt, hogy kisfiam, rendben, csak tanulj előtte valamit, amiből meg tudsz élni. Támogattak ebben”. A dolognak persze előzménye is volt, hiszen a család baráti körében is voltak művészek, ráadásul ott volt Dániel András anyai nagypapája: „Dallos Sándornak hívták, író volt. Sajnos nem ismerhettem, kevéssel a születésem előtt meghalt. A velünk élő nagymamám tökéletes művész özvegy volt, a szó jó értelmében. Kitartóan ápolta nagyapám hagyatékát. Mindig kéziratokkal bíbelődött, szerkesztők jöttek hozzá, akik a hagyatékból novellásköteteket állítottak össze, én meg kisgyerekként ott tettem-vettem. Ebben nőttem fel.”

-

Amikor a gyerekkori olvasmányokról faggatom, főleg illusztrátorok neveit említi, és azt mondja, magyar vonalon ugyanaz a néhány grafikus égett bele a retinájába: Würtz Ádám, Heinzelmann Emma, Gyulai Líviusz, Reich Károly. Külön kiemeli Réber László nevét: „Nagyon fontos volt, szerettem a könyveit, és a mai napig azt gondolom, hogy zseniális, amit csinált”. Hasonlóan meghatározónak tartja Gyulai Líviuszt, aki ugyanúgy illusztrált felnőtt műveket („Ő illusztrálta a Psychét, meg is van itt valahol.”), és persze rengeteg gyerekkönyvet („Nagyon izgalmas volt, ahogy a játékos, klasszikus, rézmetszetszerű részletek keveredtek a gyerekrajzokat imitáló elemekkel”).

-

Tíz éve jelent meg első könyve, a Matild és Margaréta, avagy boszorkányok a Bármi utcából. Akkoriban már sokat írt és rajzolt, volt is képeskönyv-kezdeménye, csak valahogy sosem jutott el odáig, hogy bemutassa egy kiadónak. Igazából a Matild és Margaréta sem klasszikus képeskönyvnek indult, inkább egy interaktív kiadványnak – aztán mégis az lett belőle. A kezdeti izgulásról pedig elmesél egy történetet: „Egy barátom kérdezte nemrég, milyen volt az első könyvbemutatóm. Emlékszem, rettenetesen féltem. A régi Pagony-könyvesboltban volt a bemutató, és előtte valamelyik Pozsonyi úti sörözőben titokban betoltam egy unikumot, mert annyira ideges voltam. Akkor még nem jutott eszembe, hogy nem az igazi, ha egy bemutatón a gyerekszerzőből dől a piaszag. De rég nincsen szükség ilyesmire, már nem izgulok.”

-

Azóta rengeteg helyre hívják, bemutatókra, kiállításokra, könyvtárakba, iskolákba, író-olvasó találkozókra. Főként emiatt szokta elővenni a régi könyveit, önszántából viszont nem szokta olvasgatni a saját történeteit: „Addig foglalkoztat igazán egy könyv, amíg megjelenik, és még utána egy rövid ideig. Amikor kijön a nyomdából, akkor persze nagyon izgulok. Aztán egy darabig még előveszem, belelapozok, de egy idő után már nem igazán érdekel”.

-

A könyveit alapvetően három nagy csoportra lehetne osztani. Az elsőbe kerülnének azok, amelyekben mások szövegeit illusztrálja – közéjük tartozik Sylvia Plath éppúgy (A mindegy-öltöny), mint Harcos Bálint (A csupaszín oroszlán), de ott van például a Szívlapát kötet is, amely ugyancsak Dániel András rajzaival jelent meg. De illusztrátorként vajon hogyan nyúl mások szövegeihez, mihez kezd velük? „Miután elolvasom egy darabig nem is rajzolok, csak próbálom elképzelni, hogyan nézhetne ki, mit lehet vele kezdeni, vagy milyen stílusban kellene megcsinálni. Egyszerre gondolkodom azon, hogyan néz ki majd a könyv, és milyenek lesznek benne az illusztrációk. És amikor már nagyjából sejtem, akkor elkezdek vázlatokat firkálni, anyagokat próbálgatni. Úgyhogy így, fokozatosan. Körözök körülötte, közelítek.”

-

Mások könyveire viszont már nem nagyon jut ideje, teljesen lefoglalják a saját ötletei, az írás, a kuflik. Amikor azt mondom, hogy a szerzői világában az utóbbi teljesen különálló kategória, egyetért velem: „Én is külön kezelem őket. Azt szoktam mondani, hogy vannak a könyveim és vannak a kuflik”. Ám hogy a kuflik ennyire erős önálló világot alkotnak, valójában nem tudatos tervezés eredménye. Dániel András azt mondja, álmában sem gondolta volna, hogy egyszer ez lesz belőle.

-

RO: Azt érzem, mintha a kuflik időnként önálló életre keltek volna, és átvették volna a hatalmat Dániel András felett.

DA: Néha én is így érzem. Nem néha, gyakran.

Nagyjából a negyedik-ötödik kuflikönyv környékén volt érezhető, hogy a sorozat elkezdi kinőni magát. Pedig még csak nem is sorozatnak indult. „Amikor előálltam a kuflik ötletével, akkor a Pagony kiadóban azt szerették volna, ne egy kötet legyen belőle, hanem legalább három. Addigra már annyit nyilatkoztam, hogy nem készítek sorozatot, hogy azt kérték, ez mindenképpen legyen sorozat!”

-

A Kedd Stúdió ötlete volt, hogy adaptáció készüljön belőle, és azt Dániel András is sejtette, hogy egy ehhez hasonló rajzfilmsorozat eléggé meg tud dobni egy könyvből kinövő világot. Jelenleg évi két kuflikötet jelenik meg, viszont a rajzfilmek mostanra már átvették az uralmat a könyvek fölött. Mivel a tizenhárom epizódos animációs sorozat nagyjából másfél-két évig készül, ezért előre kell dolgoznia, így aztán már nem a könyvek megjelenési ritmusa szerint kell kuflitörténeteket írnia és rajzolnia, hanem a rajzfilmsorozat igényeit kell figyelembe vennie. A gyerekek persze rendszeresen megkérdezik, hogy lesz-e új kuflikönyv, amire az a válasz, hogy persze, lesz: „Biztos vannak, akik nem szeretik a kuflikat, de velük nyilván ritkán van módom találkozni. Annál inkább olyanokkal, akik igen, amire időről időre rácsodálkozom”.

-

Azt viszont sokszor visszahallja, hogy a figurái, a kuflik vagy a Kicsibácsi és Kicsinéni-történetek szereplői hihetetlen nyugiban élnek, kívül ezen a világon vagy épp a saját világukban, ami sokak számára irigylésre méltó: „Meg szokták kérdezni, hogy én is így élek-e. Amire sajnos azt kell válaszolnom, hogy nem. Valószínűleg a vágyaimat írom meg ezekben a történetekben, és én messze nem vagyok olyan harmonikus figura, mint a szereplőim. De lehet, hogy titkon valóban szeretnék úgy élni, ahogyan ők élnek. Hogy inkább figyelik a világot, semmint hogy mindenáron alakítani próbálják. Már gyerekként is inkább nézelődős, szemlélődős voltam, közben pedig imádtam hallgatni, hogy miről beszélgetnek a felnőttek”.

-

Ha már itt tartunk, muszáj megkérdeznem, hogy mit szól a felnőtt kuflirajongókhoz, akik ugyanolyan lelkesedéssel olvassák a történeteket, mint a gyerekek. Dániel András azt mondja, eleinte csak az annyi volt a szándéka, hogy picit odafigyeljen a felnőttekre is: „Tulajdonképpen az olvasóra, hiszen egy gyerekkönyv olvasója nagyon gyakran egy felnőtt. A kisgyerek hallgatja a mesét, de a felnőtt olvassa neki. És ezt nem mindig veszik eléggé figyelembe a gyerekkönyvek szerzői”. Így aztán arra gondolt, hogy imitt-amott elrejt olyan kis apróságokat a könyvekben, amik a felnőtteknek is szórakoztatóak lehetnek. Bejött a számítása. A szülők észrevették és értékelték az elrejtett poénokat: ami eleinte óvatos próbálkozásnak indult, rengeteg pozitív visszajelzést kapott, ez pedig szerzőként felbátorította. Amikor arról faggatom, hogy a kuflikba mennyire írja bele saját magát, elmosolyodik. „Hogy én vagyok-e Béla bá? Ilyenformán nem, nem írom bele magamat. Jó esetben viszont minden szerző saját magából dolgozik: amilyenek a figuráim, meg amik történnek velük, az nyilván rólam is elárul ezt-azt”.

-

Dániel András szerzői világának harmadik nagy csoportját az önálló kötetek adják ki, azok a könyvek, amelyek saját ötleteken alapulnak, teljes egészében ő írja és rajzolja is őket. Ezek közül a Mit keresett Jakab az ágy alatt? (és mi történt ott vele?) HUBBY Év Gyerekkönyve-díjat kapott, A nyúlformájú kutya pedig Szép Magyar Könyv-díjas lett. Azt mondja, ezeknél a könyveknél teljesen szabad kezet kap. „Általában nemcsak egy ötlettel szoktam megkeresni a kiadót. Mikor elmondom nekik az ötletemet, akkor már lehet olvasni meg látni is belőle valamit. Ezzel együtt mindig számítok rá, hogy egyszer azt fogják mondani: na, jól van, András, ezzel hagyjál minket békén... De eddig még nem volt ilyen.” Szintén a szerzői kötetek sorát gyarapítja a tavaly megjelent Nincs itt semmi látnivaló, amely az elalvás előtti pillanatokat rögzíti.

Dániel András
Nincs itt semmi látnivaló!
Pozsonyi Pagony, 2020, 56 oldal
-

Mivel Dániel András sem egy könnyen elalvó ember, jól ismeri azt a helyzetet, amikor az ember hiába próbál elaludni, mert mindig eszébe jut valami, aztán másvalami, majd még valami. „Gyerekkoromban sokszor figyeltem, persze sikertelenül, hogy hogyan alszom el. Azt a pillanatot akartam tudatosan megélni, amikor elalszom. Ez persze csak egy dologra jó: hogy az ember ne tudjon elaludni. Arra gondoltam, hogy ez érdekes lehet, de mi lenne, ha mindez nem velem történne, hanem beköltöznék egy gyerek fejébe. Kíváncsi voltam, hogy ott vajon mi minden zajlik, és ő hogyan jut el a minden esti tudatvesztésig, az alvásig”.

-

A kreatív gondolkodásból, ötletelésből, kattogásból szerzőként nehezen tud kikapcsolni. Azt mondja, tulajdonképpen erre jó a jövés-menés, futás, bringázás. A városban biciklizve ráadásul rengeteg impulzus éri, ami sokszor inspiráló. „Elég végigmenni egy utcán az elejétől a végéig, és nagyon sok fura dologgal találkozom. Ezekből bármi lehet.” Nincs kihegyezve az abszurd, furcsa dolgokra, nincs is ebben semmi szándékosság, egyszerűen csak folyamatosan figyel a világra: „Sokszor biciklizés közben is figyelmeztetnem kell magamat, hogy az útra figyeljek, mert nagyon könnyen elvonja a figyelmem valami”. Egy időben felírta a fura feliratokat és boltneveket (ezek közé tartozik például a Két Jolán söröző vagy az Állattartási és villanypásztor szaküzlet), és nem kizárt, hogy ezek egyszer majd utat találnak valamelyik Dániel András-szövegbe.

-

És hogy alkotóként milyen egy jó nap? Egyszerű: amikor sikerült haladni valamivel, ami számára fontos. „Amikor módom volt nyugiban dolgozni, és annak volt is valami pici, egy napnyi eredménye.” Az általa használt technika változatos, a kuflikat például ceruzával rajzolja meg, aztán beszkenneli és gépen színezi ki őket. Ott magához a rajzoláshoz csak egy ceruza meg radír kell. A Nincs itt semmi látnivalóban ellenben volt tusrajz, ceruzarajz és vektoros grafika is, a Mit keresett Jakab az ágya alatt? című könyv pedig kizárólag kézzel készült. Alkotóként igyekszik variálni: „Nem szeretek egymás után több könyvet ugyanúgy elkészíteni. Jobban esik mindig változtatni kicsit a technikán”. Bár festőként indult, de képeket jelenleg nem fest, a könyv most jobban izgatja – ráadásul alkotóként egyre inkább tolódik a szöveg felé.

-

Az őszi Margón volt a bemutatója a Csepregi Jánossal és Kollár Árpáddal közös hatkezes könyvének, a Nyuca bestiáriumnak, és nem zárja ki azt sem, hogy a későbbiekben kimondottan a felnőtt olvasóknak írjon. „Nem mondom, hogy ez határozott célom, de elképzelhető, hogy ebbe az irányba is elindulok. Amit legutóbb írtam, egy terjedelmesebb szöveg, és hát a fene tudja, hogy mennyire lesz felnőtt-, vagy inkább gyerekkönyv.” Amikor arról kérdezem, regény-e, tömör, de az értelmezések végtelen skáláját felvillantó választ ad: „Afféle”.

-