Egy darabig úgy tűnik, hogy – a gondos szervezésnek hála – Emma családjában idén békés és boldog lesz az ünnep. Ám egy zebránál kéregető, jó szándékú koldus minden tervet felborít, és még kétségbe ejtőbbé válik a helyzet, mint tavaly. Lehet még szép a karácsonyuk? Vajon ott keresik a karácsony szentségét, ahol kell és érdemes?
A HUBBY-díjas Zágoni Balázs szórakoztató, megható és elgondolkodtató új könyvéhez Szabó-Nyulász Melinda készített illusztrációkat.
Zágoni Balázs: Karácsonyi kitérő (részlet)
Az üzlet előtt
Emma hazafelé ballagott a kispostáról, és még mindig érezte nyelvén a végignyalt bélyegek édeskés ragasztóízét. Úgy gondolta, van valami angyali érzés abban, ha az ember felad egy szép, saját készítésű képeslapot, és a borítékot napok múltán – miután autóban, vonaton, s talán még repülőn is utazott – egy nagymama, unokatestvér, külföldön élő nagybácsi vagy barát kiveszi a postaládából, elmosolyodik, kiteszi az ablakba, vagy odamágnesezi a hűtőszekrényére, és valahányszor megakad rajta a tekintete, a feladóra gondol.
Igaza volt Lilinek, nem volt mitől félni. Minden rendben ment, a postás néni tényleg kedves volt, előbb meglepődött, majd megdicsérte őt, amiért már egyedül, ilyen bátran jár a postára. A nővére csak azt felejtette el megmondani, hogy elsőbbségiként adja-e fel a borítékokat, vagy simán? Azt rögtön látta, hogy sokkal több pénze marad, ha a simát választja. Kis gondolkodás után mégis az elsőbbségi mellett döntött, mert eszébe jutott, hogy már eddig is mennyit késlekedtek vele, és arra gondolt, mégiscsak jobb érzés lesz a címzettnek az ünnepek alatt megkapni az üdvözlőlapot, mint valamikor januárban.
Így hát táskáját lóbálva, jókedvűen baktatott hazafelé. Ködös idő volt, az eső is szemerkélt, Emma mégis tett egy kis kitérőt a főutca felé, mert mindenképp szerette volna látni a karácsonyi díszekkel teli üzletek kirakatait. Az egyikben megnézte magát, ahogy Lilitől látta. Egészen jól állt rajta ez a fehér-bordó kockás kabát. Ezt fogja felvenni három nap múlva is, amikor kántálni mennek Nóriékhoz. „Már csak három nap, és jön az angyal! – gondolta örömmel. – De még mennyi tennivaló van addig!” – jutott eszébe, és máris sietni kezdett.
Amikor a főutcai zebrához közeledett, megpillantott egy öreg koldust az élelmiszerbolt kijárata mellett. Egy kilapított kartondobozon ült, és üres tenyerét nyújtogatta a táskákat cipelő vásárlók felé.
Boldog karácsonyt kívánt, és alamizsnát kéregetett, de nem sok sikerrel.
Ahhoz, hogy valaki adjon neki valamit, előbb le kellett tennie mindkét táskáját a földre, azt kockáztatva, hogy azok eldőlnek, és tartalmuk kigurul a koszos járdára. A jólelkű adakozó csak így tudta előkotorni a pénztárcáját, és valamennyi pénzt nyomni a koldus markába. Emmának eszébe jutott, hogy talán okosabban tenné a koldus, ha a sarkon túl, a bejárati ajtó előtt ülne. Bemenetelkor még szabad az ember mindkét keze, és hát pénze is jóval több van, nem?
A lámpa éppen zölden világított. Emma megszaporázta lépteit, de mire a zebrához ért, villogni kezdett a zöld, felzúgott a kocsik motorja, és már nem lehetett átszaladni.
A csudába! Emma magának is nehezen vallotta be, de ha a koldus a sarok mögött, a bejárati ajtónál ül, annak ő is jobban örült volna, hisz akkor nem épp az orra előtt kellene most a zöldre várakoznia!
Hátrapillantott, és látta, hogy a földre tett sapkájában pár aprópénz van, mellette a földön meg egy becsomagolt bejgli, két narancs és egy nyitott üveg. Tehát volt, aki mégiscsak megállt, és adott neki némi pénzt vagy valami finomságot. Emma tekintete felfele siklott, és megállapodott a férfi arcán. Közelről már nem tűnt öregnek, az is lehet, hogy Apával egyidős. Csak az ápolatlan szakálla öregbíti, amelybe kenyérmorzsák és még ki tudja, milyen ételmaradékok ragadtak. A kabátja egészen szép lehetett valaha, de most koszos és szakadt, és sehogy sem passzol a kinyúlt melegítőjéhez meg az öreg, sáros bakancsokhoz.
A koldus szerencsére nem őt nézte, hanem az ajtót figyelte, és egy kilépő házaspár felé nyújtotta a kezét. Előbb a nő, majd a férfi tekintetét kereste, de ők úgy tettek, mintha nagyon lefoglalná őket az, hogy hová lépnek.
– Vigyázz, mert ott csúszhat.
– Látom!
– Nehogy nekem a földhöz vágjad azokat a pezsgősüvegeket…
– Áldott ünnepeket kívánok! Egy kis alamizsnát
a háromgyerekes volt programozónak…
Erre a nő és a férfi szinte ijedten fordultak felé, aztán megszaporázták lépteiket.
Ahogy a koldus utánuk nézett, összeakadt a tekintete az Emmáéval. De csak egy pillanatra, mert Emma gyorsan visszafordult. Még fél perc. Most a mellékutcából kiforduló autóknak lett zöld a lámpa. Azután már a gyalogosok következnek…
– Áldott, boldog ünnepet a kisasszonynak is!
Ez nem lehet ő, mert ő még kislány. Biztosan valamelyik fiatal nőnek szól, aki épp most lépett ki az üzletből.
– A kockás kabátban.
Másnak is lehet kockás kabátja.
– A zebránál.
Már a mellette álló idősebb, kalapos férfi is Emmára pillantgatott, de nem szólt semmit. Ekkor váltott a lámpa zöldre. Emma megvárta, amíg a többiek elindulnak, ekkor sarkon pördült, a koldus elé lépett, és előhúzta a zsebéből a visszajárót, amit a postán kapott. Az aprópénzt akarta odaadni, de amikor kirántotta a zsebéből, az egyik papírpénz is kiesett, három érme pedig szétgurult a földön. Kapkodva szedte össze, és közben a zöld lámpát figyelte,
még véletlenül sem nézett a koldusra.
A három érmét bedobta a sapkába, aztán a papírpénz után futott, amit – mintha csak őt akarná bosszantani – épp akkor lebbentett tovább a szél. Végül azt is sikerült megragadnia, és ekkor már a villogó lámpa sem állíthatta meg: átrohant a zebrán.
Megindultak az autók, Emma kifújta magát a túloldalon. A cukrászda kirakatát nézte, mintha nagyon érdekelné valamelyik tortakülönlegesség, de itt is megpillantotta az ablakban tükröződő koldust. Mintha felé integetett volna. Emma ekkor megfordult, és végre ránézett. A férfi ajkai szavakat formáltak, talán köszönömre csücsörítette a száját, és mintha mást is mondott volna még, de ekkor egy autóbusz suhant el közöttük.
– Besétáltál a csapdájába, kisleány? Teljesen fölösleges neki pénzt adni. – Ugyanaz a kalapos férfi szólt hozzá, aki már a zebra túloldalán is rápillantgatott. – Egy alkoholista. Elissza. Nézd, most is ott a pálinkásüveg mellette! – Erre, mintha csak igazolni akarná a férfi szavait, a koldus jól meghúzta az üveget.
A kalapos elindult, és befordult a sarkon, Emma viszont tovább bámulta az utca túloldalát. A koldus is őt nézte, majd hirtelen intett neki. De ez nem egy „viszlát!”-intés volt, hanem sokkal inkább egy „gyere vissza!”. Határozottan intett, mint aki utasítja Emmát, mint aki ellentmondást nem tűr, vagy sokkal inkább, mint valaki, aki olyasminek a birtokában van, amiért bolond lenne az ember, ha nem menne azonnal vissza.
„Hogyne! Hogy elkunyerálja a többi pénzemet is, és azt is eligya!” – gondolta Emma.
De ugyanakkor bosszantotta is a kalapos férfi lesajnáló mondata.
Szerette volna bebizonyítani neki, hogy tévedett, és az üvegben nem pálinka van, ő pedig nem egy alkoholistának adta a pénzét. És annyira furcsa, amit a koldus a házaspárnak mondott: hogy programozó volt, és három gyereke van. Ez igaz? Vagy csak egy hazugság, amivel több pénzt tud kicsikarni az emberektől?
Zöldre váltott a lámpa. Emma lábai szinte maguktól indultak el visszafelé. Megállt a koldus előtt.
– Köszönöm az alamizsnát. Akarod hallani a történetem? – kérdezte a férfi.
De Emma mást akart hallani.
– Jó napot kívánok. Az ott pálinka?
– Ez? – nézett az üvegre a férfi. – Dehogy! – mondta szinte sértődötten. Emma megkönnyebbülten sóhajtott. De a férfi folytatta.
– Ez, kérlek szépen, Unicum. Tiszta gyógyszer! Az alkohol csak a szükséges kiegészítő. Boldog karácsonyt!
Megemelte az üveget Emma felé, majd belekortyolt.
– Egészségünkre!
Aztán letette, néhányat köhögött, majd kibontotta a bejglis csomagot, és Emma felé nyújtotta.
– Kérsz?
Emma undorodva tartotta maga elé a kezét. Ekkor már érezte a mosdatlanság szagával keveredett alkohol bűzét. A koldus megvonta a vállát, majd majszolni kezdte a bejglit, Emmában meg csak nőtt a harag.
– Csak azért tetszik koldulni, hogy elihassa a pénzt?!
– Nem, kérlek, én azért iszom, hogy koldulhassak – mondta a férfi hamiskás mosollyal, és a szájából kikacsintott egy pár lyukas fog.
Emma értetlenül, undorodva nézett rá. A férfi megmagyarázta.
– Próbáltál már néhány órán át decemberben kint ülni a szabadban, kisasszony? Egy helyben? Valami muszáj, hogy melegítsen. Ha nem kívülről, hát belülről.
– De… de miért nem lehet, mondjuk, egy bögre tea?
– Tea? – kérdezett vissza szinte nevetve a koldus. – És az mégis meddig tartana melegen?
– Akkor egy termosznyi tea! – csillant fel Emma szeme.
A koldus legyintett, majd újból meghúzta az üveget.
– Az Unicummal mi régi barátok vagyunk. Csak az a probléma, hogy ritkán találkozunk. Egészségedre!
Emmában olyan harag gyúlt, amilyet eddig még soha nem érzett.
– Akkor kérem vissza a pénzemet! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon.
A koldus Emmára nézett, arcára őszinte meglepetés ült ki.
Lassan letette az üveget.
– Pedig épp el akartam mondani neked a történetemet. Az a pasas meg a nője megijedtek, amikor azt mondtam, hogy programozó voltam, és van három gyerekem. Pedig szent igaz. De úgy látom, te nem vagy ijedős fajta.
Emma nem tudta, mit válaszoljon. Továbbra is farkasszemet nézett a férfival, haragudott rá, mert úgy érezte, hogy visszaél az ő meg a mások könyörületével. De közben kíváncsi is lett a történetére. Meghallgatta volna, de ugyanakkor minél hamarabb minél messzebb akart kerülni ettől a bűzlő embertől, és egyúttal megszabadulni a járókelők fura tekintetétől, amit magán érzett, amíg a koldussal beszélgetett.
– Ha nem, hát nem – mondta a koldus. – Nem erőszak a disznótor!
Azzal a sapkájába kotort, kivette a három pénzérmét, és Emma felé nyújtotta.
Ekkor váltott ismét zöldre a lámpa. Emma kikapta a pénzt a férfi kezéből, sziszegett egy köszönömöt, és mint akit puskából lőttek ki, úgy rohant át a zebrán.
– Boldog karácsonyt, kisasszony! – hallotta még, de a világért sem fordult volna meg. Ahogy átért, bekanyarodott a mellékutcába, és futott, megállás nélkül, hazáig. Égette a markát a három pénzérme.
