"Dobray Sarolta szociografikus pontosságú történetei a mai Magyarország legkiszolgáltatottabb embereiről mesélnek, tudósítanak halálosan pontosan, mély empátiával és szeretettel. Nem a kívülálló író hajol itt le, hogy történetekké stilizálja a szenvedést: a felelősségteljes írástudó figyel és rögzít" - írta a kötetről Tóth Krisztina.
Dobray Sarolta újságíró, író. Írásai, publicisztikái, irodalmi riportjai 2004 óta olvashatók rendszeresen a Nők Lapjában. Első riportkötetét 2011-ben Őrült Világ címmel adták ki, 2021-ben a Scolar Kiadónál megjelent nagy sikerű regényéből, az Üvegfalból színházi előadás is készült.
Dobray Sarolta: Beűzetés a paradicsomba – Igaz mesék (részlet)
„Betiltanak engemet is”, avagy: Neve, Zsuzsa
– Leülsz? Ne nézz, na. Megfürödtem. Itt nem kapsz tetűt – mondja, és a szemembe néz. Leülök. Kacsint: – Vagy kapsz…
Itt nincsenek lepedők. Itt nincs semmi. Csak egy-egy alig mozduló test van, rádobva a meztelen vaságyak műanyag matracaira. Emberestül is üresnek tűnnek. Az ágyak felett, a szürke falon számok. A hármason a csupasz paplan alól arctalan sárga kóc bukik csak ki. A hetes takarója egy feldagadt félcombot hagy szabadon. Pedig bújnak mind. Valami elől, valaki elől, a világ elől, az élet elől, mint a kisgyerek, aki szemére szorítja tenyerét, és azt hiszi, nem látja senki.
A Rés Alapítvány női éjjeli menedékhelye, este hét. Késő van már – itt a korán is késő, hamar véget érő és hamar induló napok fogynak egymás után. Jelöletlenek.
– Ő ott a kilencesen ötre jár dolgozni. Ő ott hétre. Ő amott napi tizenkét-tizennégy órát húz le. Fekete mosogatás. Hatkor van ébresztő, hétkor el kell hagyni itt a pályát – mutat ide meg oda, a szótlan heverőkre Hajnalka, aki az ágyára most vendégségbe fogadott. Gyorsan ellegyinti az arca elől a tekintetemet. Hogy ő nem szerepelhet így, hajléktalanként, neki most is be van adva egy rakás pályázat, ő közalkalmazott. Reménye sem lenne rendes munkára, ha megtudnák. Így se sok van. Védőnő volt. Ma az ötös ágy az övé. Ő is megy korán, utcát seper.
– Ez lett. Harmincöt év sikeres pálya után – tárja szét a karját.
Erős karjai vannak, ahogy a nézése is erős. – Könyvet írtam, főiskolán diplomáztam, felneveltem ma már sikeres felnőtté lett gyerekeket, egyedül. Művészeti iskolákat végeztem. A rendőrtisztit is. Fegyházban nevelőtiszt voltam. Karatézom, fekete övem van. Az itt nagyon jól jön. De még jobban, ha az ember épp aluljáróban alszik – keserűen felnevet. – Pályázatírói képesítést szereztem, meg drámapedagógiait. Szóval mindezek után kijött, hogy túlképzett vagyok, hogy öreg vagyok. Túl magas bér járna nekem a bértábla alapján. Hát azt csinálják inkább, hogy felvesznek egy hónapra, felveszik utánam a kvótát, aztán mehetek isten hírével. Vagy felvesznek két-három napra helyettesíteni, aztán annyi. Vidéken a legtöbb helyen így megy. Úgy volt, hogy meghalt előttem két gyerek, két testvérem, anyám hanyagságából… Emiatt lettem én védőnő. Hogy más gyerek ne halhasson meg azért, mert tudatlan az anyja. Nálam nem is halt meg senki, a 35 év alatt – Jelentőségteljesen felemeli az ujját. Közben az ágy végében ülő sportszatyorból kis dobozt kotor elő, apró fémmedálok, filléres kincsek, azokat forgatja az ujjai között. – A cigánygyerekeket folyton el akarták venni a szülőktől, ha kellett, ha nem. Volt olyan nagyon nehéz helyzetben lévő család, akinek én hordtam össze a tüzelőt, én vittem az ételt, kiharcoltam, hogy az a kicsi baba, aki azelőtt félő volt, hogy megfagy ott a lepedőtlen ágyban, a családjában maradhasson. Hosszú védőnői gondozás volt az, éveken át tanítgattam az anyát. És az a baba ma már az én keresztlányom. Középiskolába jár, gyönyörű, tiszta házban élnek. Erről szól ez a hivatás. – Bólint, magának. Mikor már nem volt rendes állás ott vidéken, Budapestre jött, munkásszállón, nővérszállón lakott, elvállalt minden munkát, kemény fizikait is. Takarítás, utcaseprés, konyhák, hostelek. – Bírtam egy darabig, de az állandó megaláztatást nem vagyok hajlandó elviselni. Az elmúlt évben nem is akadt olyan munkám, ahol ne csaptak volna be valahogy. Nem fizetnek, nem adják vissza a papírokat, azt hiszik, mindent megtehetnek.
Van egy lánya. Segítette is őt egy ideig.
– Aztán megunta – vonja meg a vállát. – De hát neki is van élete, gyerekei. Érthető, hogy azzal foglalkozik inkább. Nem is igazán érdekli már, hol vagyok, mit csinálok. Hogy fáj-e? Hogyne fájna. Tudod, milyen gyönyörű lány az…? Okos is, diplomás.
Menjek, azt mondja, mosni kell. A fürdőben a szürkefehér, fénytelen padlóra hártyát von a víz. Két kicsike, felültöltős mosógép zihál, köpi magából a fekete lét. Ezeket a gépeket kell beosztaniuk. Hajnalka mos, erős marokkal rakja a ruhákat, erős levegőkkel nyomja a szavakat. Erősnek kell lenni, nincs mese, vasmarokkal tartani a megmaradt méltóságot, mert ha az kihullik a kezei közül, csak a levegő marad. Ezt sokszor elmondja, és olyankor közelebb lép, közelebb néz.
– Ezek az utcaseprős cuccok, ez holnapra olyan lesz, mint a patyolat. Meg van még két másik váltás ruha. Ne járjon már úgy az ember, mintha nem lenne holnap. – Mióta itt vagyok, ez már a második öltözék rajta. A vacsorát egy amolyan habos, hófehér kombinéban fogyasztotta el, a pincei mikró melletti kispadon. Mondja, most túrt az adománykupacból két makulátlan, éjfekete estélyiruhát is, azokat majd feldobja ezzel-azzal. Merthogy kellékes is volt, színházban dolgozott.
Amúgy is rajong a színházért, és megfogadta az égre, hogy ezt a rajongást sosem fogja éhen hagyni.
– A Tháliában minden vasárnap van pótszék, ezer forint. Lent a földszinten. Az Operettben is. Örkény, Katona… – sorolja, és kicsit feljebb emeli a fejét a vizes ruhák mögül. – Kirittyentem magam olyankor, úgy, hogy lehetőleg én legyek a legcsinosabb mindenki közül. Néznek is, irigykednek. Mert senkinek nincs olyan kis tollas kalapja, mint nekem! Olyan selyemsálja! – Nagy lendülettel dobja át a nyakán az elképzelt stólát, és új fények gyulladnak ki a szemében.
Visz a színházba egy darabka süteményt magával, meg egy kisüveg pezsgőt, majd a szünetben leül ő is a büfébe, és falatozik, ahogy az urak. Meg úszik. Az megnyugtatja. Csak hát be kell osztani az energiát, hogy maradjon a napi nyolc óra utcaseprésre is. De főleg a „plazma” vesz ki belőle sokat. Viszont abból van a luxus. A dezodor, az arckrém, a színház, az uszoda, a hajfesték. A méltóság, ahogy ő mondja. Hetente kétszer adja le a vérplazmáját, abból költségtérítéssel együtt megvan heti tizenegyezer forintja. Csak a szívét, azt készíti ki nagyon.
– Azt mondják, hogy a szakadék legaljára el kell jutni ahhoz, hogy az ember kifelé lásson. Mert amíg lefelé zuhan, addig nem lát. Én már voltam az alján – mondja, miközben makulátlanra sikálja a kezét. – És tudod mit? Eldöntöttem, hogy ezentúl minden karácsonyt más-más ország fővárosában fogok eltölteni. Össze fogom rá gyűjteni a pénzt Össze én. És teszek a családra, aki nem kér belőlem karácsonykor.
Összeszorítja a száját. A szívét.
Erzsi meg csak vár a sorára a terem másik felében. Jelezte már korábban, halkan, finoman, hogy mondana ő valamit nekem. A világnak. Ha lehet. Egy elhervadt könyvecskét szorít a tenyerében.
– A verseim… – szinte suttog.
Hanyatt fekszik az ágyon, úgy beszél, az arcát az alkarjával félig eltakarja. Azt mondja, az arca már nem számít, az ő arca már elmúlt. De a versei, azok élnek. Oda van tollal bevésve az utolsó oldalra, szép, de kissé szédült betűkkel, a tartalomjegyzék után ez is: A csók. Halkan olvas. „…mert az ég leszakadhat, de ez a csók örökre megmarad…” Most ott van benne, a csókban, nem itt, ezen a karónyi, jéghideg ágyon.
– Ő bíztatott, hogy írjak. Mindig azt mondta nekem, Erzsi, neked annyi gyönyörű gondolatod van. Ő volt az egyetlen jó dolog az életében. – Alulról néz rám, mintha csak bocsánatot kérne tőlem ezért, hogy több jóval nem szolgálhat. – Azt is mondta, én nem azt szeretem benned, hogy kívülről szép vagy, Erzsi. Én a lelkedet szeretem, mert az a legszebb.
Mosolyog.
– Nekem mindenem volt korábban. Nagy, saját házam is. Nálam mindig pontban délben volt ebéd. És akkor még megtehettem, hogy azt mondtam a szomszédasszonynak meg a két beteg gyerekének: mikor meghalljátok a harangszót, csak rugdossátok meg a kaput, meleg az étel, jut nektek is. Sokszor volt ez így. Ha most én mennék oda egy tányérért, azt mondanák, nincsen. De ezeket az ajtókat én mind bezártam, a kulcsokat eldobáltam, ehhez nem lehet lakatost hívni.
Elnézést kér, most már aludna. Hajnal ötre megy dolgozni. Három éve rokkantnyugdíjas, azóta él így.
– Hozzám is leül? Ide, az én birodalmamba? Hozzám csak hajléktalanok szoktak leülni… – néz rám várakozóan Júlia. Az arca szép lehetett valamikor, olyan szabályos. A szomszéd ágyon vékony, madárarcú nő ül, úgy szól át nekünk:
– Ma szerencsés voltál, Juli. Az egy jó ágy. Van olyan, amelyiken fölül van a fémszerkezet, ott kitörik a derekad. Ezen nincs, csak jó mély és finom rugós. És a szivacs sem mindegy. Valamelyik vékony, mint egy papírszelet.
Júlia csak bólint, és mosolyog üres, valaha volt szép szájával. A mai ágyán egy plüssmackó, szépen középre fektetve. Megsimítja a hasát.
– Macika – mondja. – Ez a neve. Találtuk az adományok között. Volt már más is nekem, de most őt szeretem. Őt ölelgetem.
Máshogy nem is tudok nyugodtan elaludni.
Huszonhét éve jár ide, a különböző ágyakra. Azt mondja, neki nincs sok mesélnivalója. Csak pár földbe vert mondat:
– Nekem a szüleim nem olyanok voltak. Apám megerőszakolt. Sokszor.
– De hát miért engeded még most is, hogy üssenek? Tegnap is én álltam közétek – kérdi most tőle Hajnalka. Júlia csak megvonja a vállát. Megszokta már. A legtöbben megszokták itt az ütést, úgy beszélnek róla, mint valami átrohanó nátháról.
