Petőfi – mindenki tudja, ki volt ő: csinos bajusz, divatos szakállka, zsinóros mente, számos tivornya legendás bordallá, magyar tájak gyönyörű költeményekké énekelve, még számosabb szerelem még legendásabb versekben megőrizve. És persze a szabadságharc! A lánglelkű költő, aki a hadszíntéren veszett, Bem tábornok seregében. De ki volt Petőfi valójában?
Mindössze 26 év adatott neki – de micsoda 26 év volt az! Vibráló személyiségével bűvkörébe vonta környezetét – híre mindenhova eljutott, a császárig, Kossuthig, a honi költészet legnagyobbjaiig, sőt még a külhoni irodalmi körökben is róla szólt a pletyka és a dal. Aztán a testi örömöket sem megvető szívtipró is volt, aki egyik pillanatról a másikba esett szerelembe, meg rajongó hitves is volt, aki „ezerszer” is imádta Júliáját! Hol gátlásos volt, hol pökhendi, hol visszafogott, hol feltűnősködő, hol repült a boldogságtól, hol mély elkeseredettség ülte meg lelkét. Egyszerre volt hű és hűtlen barát, aki képes volt mindenét odaadni valakinek, majd egy pillanat múlva múlhatatlan harag gerjedt a szívében. Végletes zseni, hol istenített, hol letaszított óriás. Érzelmei örökösen pattanásig feszültek: rajongva szeretett és hevesen, hangosan gyűlölt. Ám örök szerelme igazából talán csak egy volt: imádta választott nemzetét, a magyarságot. Ahhoz mindig foggal-körömmel ragaszkodott.
Berényi Anna 1969-ben született Békéscsabán. Közgazdászként végzett. Budapesten él férjével és két fiával.
Berényi Anna: Petőfi (részlet)
A szatmári útja elég társaságot és bonyodalmat hozott neki, már fejben sem tudta tartani, kivel veszett össze, és kivel borultak egymás nyakába. Egy kis nyugalomra lett volna szüksége, most mégis a nagykárolyi fogadó kertjében várta a barátait, hogy bemenjenek a bálterembe. Ahogy ott várakozott, a fák alatt egy valószerűtlenül karcsú nőalak tűnt fel. Nem bírta levenni róla a szemét. Elfordult a kaputól, és elindult a hölgy irányába. Az háttal állt neki, ezért nem látta az arcát. Világított a hosszú, fehér, kecses nyaka a megszokottól szélesebben kivágott ruhában, ami elvakította őt. Ekkor a lány megfordult, és összenéztek. Legalábbis ő így érezte. A kisasszony továbbfordította a tekintetét, csak ő maradt ott bambán, amíg Riskó Ignác barátja a vállára nem tette a kezét. Erre felocsúdott, rápillantott Ignácra, aki ugyanazt a tüneményt figyelte.
– Értem én! – Ignác felnevetett. – Bemutatlak neki, ha akarod.
Hirtelen inába szállt a bátorsága. Elbizonytalanodott. Ignác a könyökénél fogva húzta az épület felé.
– Csak vigyázz! Különleges madárka az! Nem véletlen, hogy az apja aranykas alatt tartja!
A bálterem viaszgyertyás csillárainak fényeit hatalmas tükrök verték vissza, a szappannal kifényesített padokon is csillámlott a gyertyafény. Káprázott a szeme. Megszédült. Ekkor lépett be a terembe Szendrey Júlia.
Ő hirtelen megfordult, hogy a háta mögött csoportosuló fiatalemberekkel farkasszemet nézzen. Fenyegetőn emelte fel a mutatóujját, és szikrázó tekintettel nézett körbe.
– Ez a leány az enyém!
Ignác, és barátai nyeltek egyet, hátráltak pár lépést, de nem kommentálták a kirohanását. Mindannyian Szendrey Júliára pillantottak. Tudták ők, hogy nem lehet az övék, de nem miatta, hanem a leány apjának vérmes ambíciói miatt. De ezt nem közölték vele, gondolták, majd rájön magától. Ignác előrelépett, rátette kezét a karjára.
– No gyere, bemutatlak neki.
Semmit sem hallott az első mondatokból, azt sem, amit ő maga mondott. Csak a lány tekintetét látta. Júlia szemrebbenés nélkül nézett a szemébe, nem pirult, nem kapta el a tekintetét, kíváncsian állta a rajongó nézését.
Akkor kacérnak gondolhattam volna, egyenesen kikapósnak, hogy ilyet mer tenni, de ma már tudom, hogy erről szó sem volt. Egyszerűen nem szégyellte magát, nem érezte magát kevesebbnek, mint bárki más. Jólétben nőtt fel, sosem kellett szolgálnia, taníttatták és elkényeztették. De ennél több kellett ahhoz, hogy szinte úgy viselkedjen, mintha férfi lett volna. Bátran és könnyedén élvezte a ráirányuló figyelmet. Szendrey Júlia kislánykorától kezdve igézően szép volt. Megszokta, hogy egyből mindenki őt bámulja, ha megjelenik valahol. Sosem volt árnyék a falon, sosem olvadt bele a háttérbe. Nem tette férfiak elé szótlanul és láthatatlanul az ételt és italt. Bőre nem viszketett a ráirányuló tekintetektől, mert megszokta. Ha tanúja lettem volna ennek, vajon elítéltem, vagy inkább csodáltam és irigyeltem volna? Nem tudom. De biztosan én is a hatása alá kerültem volna.
Azonban Júlia bátorsága nem állt itt meg. Beleszólt a férfiak beszélgetésébe. Elmondta a véleményét. És
a férfiak nem merték semmibe venni.
Ahhoz túl szép volt. Hozzá is könnyed természetességgel szólt.
– A bordalai némi bárdolatlanságot sugallanak. Ez volt a szándéka?
Ritkán jött ilyen zavarba. Ez a gyönyörű lány ismeri a verseit? Először ennyi jutott el az agyáig. A következő pillanatban hasított belé Júlia szavainak jelentése. És nem tetszenek neki? Arcába szökött a vér, kiszorított belőle minden értelmes gondolatot. Júlia talán nem vette észre a zavarát, talán nem érdekelte. Inkább fejből szavalta a neki nem tetsző sorokat.
Ejnye, mi az istennyila!
Üres már a ládafia?
Üres ám –
Jaj pedig be ihatnám!
A lány kérdőn nézett rá, erre választ várt.
Megakadt a szó a torkán. Most szembesült azzal, hogy egy hölgy szájából hallva mennyire másképp szól a verse. Soha nem tudta felidézni, hogy miről beszélgettek. Csak arra emlékezett, hogy izzadt vastag kabátjában, de nem merte levenni, nehogy izzadságszagot árasszon. Amikor felöltözött, jó ötletnek tűnt a feltűnő, virágmintás fekete selyem atilla, de most Júlia közelében égette a hátát és fojtogatta. Arra sem emlékezett, hogy Júlia milyen ruhában volt. A lány színei maradtak meg élénken az emlékezetében
Piros orca, piros ajkak,
Barna fürtök, barna szem,
és az érzés, hogy izgul, nehogy ostobának tűnjön.
A bál után még hajnalban is hallatszódott léptei zaja a vendégszobában. Nemcsak sóhajtozott és merengett, hanem átgondolta egész addigi életét, ehhez kellett lépteinek ritmusa, izmainak feszülése. A korábbi szerelmeit, vonzódásait, kívánásait vette számba.
Szinte bűntudata volt, hogy korábban szerelmesnek gondolta magát,
és szégyellte előző választottjait. Júlia mellett mind méltatlannak tűnt a szerelmére.
Júlia édesdeden aludt aznap éjjel. Mielőtt lefeküdt volna, naptárában piros tintával megjelölte a napot. Emlékeznie kell rá. Nem engedheti kifolyni a kezéből, a lelkéből ezt az emléket. Sokszor volt tárgya férfiak epedő tekintetének, de Sándor meglepte. Ő is esetlen és suta volt a jelenlétében, mint az összes fiatalember, mégis olyan határozott tűz áradt belőle, mintha ő döntené el közös sorsukat.
Két hét múlva sikerült neki egy látogatást kieszközölni az erdődi romosodó várban, ahol Szendrey Ignác élt a családjával. A vár körül terült el az egyik hatalmas Károlyi-birtok, melynek gazdatisztje volt Júlia apja. Szendrey Ignác tisztességgel megvendégelte őt és két barátját. A híres költőt látta benne. Na nem a tehetséget, hanem a hírnevet, az elismertséget. Tudta jól, jobban, mint Sándor, hogy milyen befolyása lehet másokra. Tömegekhez jut el, amit leír, versei ráadásul nem az észre hatnak, hanem a szívre. Veszélyes ötvözet. Júlia figyelte apja minden rezdülését, a szavaiból, gesztusaiból pontosan tudta, mire értékeli a vendégét. Amikor ebéd után a fiatalok elindultak a vár melletti parkba sétálni, Szendrey Ignác nyugodt szívvel dőlt le a pipaszobában egy kis pihenőre, a lánya pedig fontos elhatározással mutatta az utat a vendégeknek a fák közötti ösvényen.
Ő ment elöl Júliával, mögöttük Riskó Ignác és egy barátja. Amikor Júlia egy padra mutatott, a két másik fiatalember inkább úgy döntött, továbbsétálnak. Júlia most nem azzal a határozott kíváncsisággal nézett a szemébe, mint megismerkedésükkor, hanem egyértelmű kacérsággal. De már ő sem volt feszélyezett. Ellentmondást nem tűrően megfogta a lány kezét, és óvatosan morzsolgatta ujjait, miközben beszélgettek. Mi vonzót talált benne ezt a különleges lány? Nem az átlagos külsejét, az biztos. Megcsapta izgalmas, botrányos hírnevének a szele. Megszédült. Meg kellett kapaszkodnia a pad karfájában. Nem bírt ellenállni annak, ahogy magától értetődően megfogta a kezét, és ráirányította eszelős figyelmének minden erejét. De talán a hírneve és intenzitása sem lett volna elég, hogy Júlia belé szeressen. Utólag azt mondom, a gondolatai nélkül nem engedte volna, hogy a kezét az ölébe vonja, és rajongását nyíltan megvallja. A lány válasza így sem volt olyan egyértelmű. Talán volt benne némi ravaszkodás is, de inkább őszinte bizonytalanság. Eszes volt, tudta, hogy ha enged ennek a szerelemnek,
gyökerestül felfordul az élete.
Akarta ezt? Nem volt benne biztos. De megegyeztek egy következő látogatásban.
Nem bírt magával. Nem utazott tovább Kolozsvárra, az országgyűlés hirtelen elveszítette vonzerejét, tartani fog az hónapok múlva is, neki most Erdőd közelében volt a helye. A következő látogatásig Szatmárban kirándult erre-arra. Ekkor jött Teleki Sándor meghívása a kastélyába. Egy igazi arisztokrata igazi kastélyába várta vendégül. Megörült az invitálásnak. Csak amikor a grófi hintó ringatózott alatta, vitte a koltói birtokra, akkor gondolkodott el. Magának is meg kellett magyaráznia, hogy miért fogadta el a meghívást. Barátságból. Kíváncsiságból. Hiszen hogyan kritizálja a főurakat, ha nem ismeri a világukat? Hát, a Koltón töltött napok alatt alaposan belekóstolt a főúri világba.
Másnap késő délután remegő lábbal szállt le a ló nyergéből. Annyira könnyűnek tűnt a lovaglás, amikor Teleki galoppozott. Sosem gondolta volna, hogy ennyire fog fájni minden izma az egyórás lovaglógyakorlat után. De a mosoly egy pillanatra sem hagyta el az arcát. A kantárszárat átnyújtotta az odaérkező lovászfiúnak, és gróf barátját követte enyhén széttárt lábbal, darabos mozgással az egyik szalonba. A lenyugvó nap a tágas ablakokon át vörös fénnyel vonta be a falakat, festményeket, tükröket és bútorokat, a két férfi egy ideig szótlanul gyönyörködött a hegyek mögött sötétlilán és sötétvörösen hullámzó felhőkben. Közben megterítettek nekik, egy-egy inas szép porcelánedényben kézmosó vizet hozott nekik, frissen vasalt hófehér szőttestörülközőbe törölték az arcukat. Az első pohár borukat kóstolták, amikor végre megszólalt.
– Ezt jól kitaláltad! Holnap nem lesz velem gondod, mozdulni sem bírok majd!
Teleki öblösen felnevetett, a meleg kenyérből letörte a durcáját, azt szerette legjobban, csak utána válaszolt.
– No, segíthetünk ezen, ha gondolod! – Rákacsintott, de ő nem értette a gróf szándékát.
