Talán eltelt egy másodperc, talán kettő, talán egy sem. Eldördült az ágyú, megrepedt a hegy. Gerlóczy Márton többkötetes identitásthrillerének második része ott folytatódik, ahol az első véget ért. A DNS-eredmény megérkezett a szicíliai kisváros csöndes sikátorába, a családregény szereplői szétszéledtek, és a történet helyén elindul a lefelé szívó gyors, forgó mozgás. Az aparegény apa nélkül marad. A Fikció második része utazás a tudat mélyére, kényszerleszállások, vulkánkitörések és frontális ütközések örvény lése egy családtörténetben önmagát kereső ember identitása körül.
Csütörtök délután mutatták be Gerlóczy Márton Fikció II. - Az örvény című regényét a Margón. A szerzővel Valuska László beszélgetett az anyák és apák szerepéről, a családi identitás elvesztéséről, és arról, hogy hol van a határ a fikció és a valóság között. 
Gerlócziy Márton: Fikció 2. - Az örvény (részlet)
Öt perccel később a San Bartolomeo kocsma teraszán ültünk. Siettem, hogy elérjük a napfényt, pedig nem érdekelt a napfény, a sör érdekelt és a különleges alkalom, a közelgő karácsony, az év legjobb alibije, amikor senki sem tesz szemrehányást a másiknak, hogy iszik, mert mindenki iszik, még a San Bartolomeo tulajdonosának fia is, aki kora délutáni fékevesztett részegségével, romlottságával és ízléstelenségével, tolakodó, vulgáris és közönséges megjegyzéseivel egészen otthonossá, egészen kelet-európaivá varázsolta a kocsma miliőjét. Az utcákat lovasok járták, díszes öltözetben, lovas, és főleg a lova színpompás viseletben. Karácsony lesz, gondoltam, a boltok bezárnak, és mi otthon maradunk, és én otthon maradok ezzel a bizonytalansággal. Hiába a sok kellemes vagy kellemetlen emlékű karácsony, mennyi is volt, gondoltam, 37 darab, olyan karácsonyban még sosem volt részem, amikor nem tudtam, ki az apám, de legalább nem vagyok egyedül, néztem Zsófira, itt van velem, és attól sem kell tartanunk, hogy részegen nekiesek valamelyik rokonnak, mert kétezer kilométerre vannak tőlem, légvonalban 1243, közúton 2122 kilométerre, megnéztem, mindig megnézem.
– Jártam a temetőben is, majd elviszlek oda – mondta Zsófi. – Csodálatos családi kriptákat láttam, némelyik akkora, mint egy ház.
– Mint mondjuk a Via Santiglia harminckilenc?
– Igen, mint mondjuk az!
– Muszáj beszélnem Gusztival. Az e-mailre nem válaszolt.
– Írjál Ferinek.
– Jó – feleltem, és megnyitottam a csetablakot. Ki ez az ember? Miket írunk mi egymásnak, gondoltam. Boldog születésnapot, köszönöm, isten éltessen, köszönöm, eltelik egy év, kettő, három, mi értelme ennek az egésznek! Ez nem család, ez még csak nem is barátság, ki ez az ember nekem? – gondoltam. A térdem reszketett. A sötétség árja maga előtt tolta a fényt a falakon, a Nap lassan lebukott a sziklák mögé.
„Guszti mobilszáma megvan neked?” – kérdeztem apámat.
„Van valami, egy pillanat.” – felelte, és amíg kereste, feltettem neki egy kérdést.
„Az URH-dátumot láttad?”
„URH-dátumot?”
„E-mailen küldtem. Nem volt novemberben koncert. Október 11-én volt URH-koncert.”
„Én barom! WOW!”
„Mi az, hogy WOW?”
„Most látom csak. Hogy megvan a dátum!”
„Az októberi? Az nem annyira stimmel! Az 10 hónap. Az 5 héttel több” – írtam, és eszembe jutott, hogy anyám valamikor a 90-es években azt mondta nekem, túlhordott, tíz hónapra születtem, igen, mondott ilyet, gondoltam.
„Le fogok menni alfába ez ügyben, illetve konzultálok édesanyáddal.”
„Sok szerencsét! Hívd fel!” – feleltem, majd sóhajtottam egy nagyot, megittam a Morettit és azonnal hoztam egy újat.
– Mi az, mit ír? – kérdezte Zsófi.
– Ne akard tudni. Várj, megint írt valamit – mondtam.
– Olvasd fel!
– „Van, hogy az ember nem a valóságra emlékszik, hanem arra, amit régóta szajkózik. Oké! Ádinál tuti, hogy voltunk, meg szerintem a Bercsényiben is, de most már ebben sem vagyok annyira biztos.”
– Mi van? – sápadt el Zsófi.
Láttam magam előtt apámat, amint a koszos szobájában cipőstül fekszik az ágyon a félhomályban a könyvek között,
és az 1980-as műsorfüzetet nézegeti az okos telefonján vagy iPadjén. Odakint a konyhában már párás az ablak az elforró teavíztől, sípol és prüszköl, majd kifut a kávé, légy vergődik a két ablak közt, ahol bogarak megkövesedett szarát kerülgeti egy haldokló pók, a teraszon nedvesen fénylik a rohadó avar a decemberi napsütésben, nagyanyám tévét néz, babrál, matat, pakol, forgatja a káosz tárgyait maga körül, rendezi a rendetlenséget. Valóságot gyúr álmokból és fantáziából, és fantáziát gyúr a valóságból. Spekulál.
„Nekem körülbelül november 22-én kellett megfogannom” – írtam.
„November 22! Ott van! Európa Kiadó! Gyanús!” – válaszolt apám. – Nem is tudtam, hogy akkor már különváltak a Müllerrel. Ez lesz az! A Jenőre emlékszem, nem a Müllerre! Sorry! Európa Kiadó volt.”
– A Jenőre emlékszem, nem a Müllerre. Micsoda mondat ez! Rosszul emlékszel arra, hogy mire emlékszel, de már emlékszel, hogy másra emlékszel.
– Hogy mi van? – kérdezte Zsófi.
Az örvény dühvel és haraggal szívott lefelé.
– Mi az, hogy a Jenőre emlékszem, te idióta? Hiszen az a koncert 1981 novemberében volt, amikor én már éltem, három hónapos voltam. A Jenőre emlékszel, nem a Müllerre, bazdmeg? – kiáltottam fel. A tulaj fia jelent meg az ajtóban, elvette az öngyújtómat az asztalról, és miközben rágyújtott, a tekintetében láttam, legszívesebben elhívná a szőke nőt vacsorázni. Zsófi kényszeredetten mosolygott rá, aztán az asztal fölé hajolt.
– Mi történik?
– Pillanat – feleltem.
„Az a koncert 81 novemberében volt, azok már a 81-es koncertek. Csak a legfelső rubrikát nézd!” – írtam apámnak.
„Látom, látom, Marcikám! Ez az összes bercsényis program listája?”
„Igen!”
„Ha egyáltalán bercsényis volt…”
Felálltam, kortyoltam egyet a hideg sörből, léptem kettőt a járdán az úttest felé, és rágyújtottam. A katlan fölött magányos felhők rohantak a tenger felől fújó széllel, a magasan fekvő házak homlokzata homoksárgán csillogott, idelent hűvös árnyék, penész, moha, doh, gaz, hideg kövek. Ha egyáltalán bercsényis volt? Idióta! Kibaszott idióta! Fel kellett hívnom Gusztit. Több mint fél éve leveleztünk, szinte mindennap írtunk egymásnak, de telefonon egyszer sem beszéltünk. Zavarban voltam, mint mindig, ha idegenekkel kellett beszélnem, hát még erről, hát még neki, hát még most. Visszaültem a székre.
– Na, akkor most felhívom Gusztit.
– Megvan a száma?
– Feri elküldte.
Kicsöngött.
– Márton vagyok, Gerlóczy – mondtam. Évek óta így mutatkoztam be az olyan embereknek, akik ismertek valamelyest, de annyira azért nem, hogy azt mondjam, Marci, míg a vadidegeneknek azt mondtam, jó napot kívánok, Gerlóczy Márton vagyok, de a Gerlóczyt igyekeztem elharapni. Miért is? Nehéz volt megszoknom, igen. De valami szégyenérzet is társult ehhez, aminek eredetét, formáját és állagát talán magam sem ismertem. Nem szerettem kimondani a nevemet, és akkor, ott, egy pillanat alatt átfutott az agyamon, talán azért nem, mert semmi közöm ehhez a névhez, de nem abban a vonatkozásban, hogy a Gerlóczyak sem Gerlóczyak, hanem Krieglerek, ezúttal sokkal kegyetlenebb módon, ha tudniillik semmi, azaz semmi közöm apámhoz, Ferihez. A könyveimre gondoltam, a rohadt kurva könyveimre, melyeken, ha ez igaz, rossz név szerepel. Márton vagyok, Gerlóczy, mondtam a nagybátyámnak, Gerlóczy Gusztávnak, aki ekkor már nem pusztán 90, de 99%-ig biztos lehetett abban, hogy biológiai értelemben neki sincsen semmi köze ahhoz a Gerlóczyhoz, alsóviszokai Gerlóczy Zsigmondhoz, Kriegler Miksa felső szomszédjához, akinek a nevét viselte.
– Áh, jó napot! – szólt bele Guszti a telefonba. Ismerős hang volt ez. A Feri hangja, az apjuk, az anyjuk, egy család hangja, ismerős nyelv, ismerős hangszín és dallam, negédes és folyékony, barátságos és közvetlen, békés, neurotikus.
– Hogy vagy? Milyen Szicília?
– Szicília az biztosan jó, de én most nem ott vagyok. Pánikban vagyok. Láttad a levelemet?
– Nem. Megyek a gyerekekért éppen.
– Megjött az eredményem, és nem köt össze veled a rendszer.
– Érdekes – mondta nyugodt, békés hangon, mintha meg sem hallotta volna, amit mondok, pedig hallotta, csak még nem értette, az ilyesmi fennakad valamin a tudat felé vezető úton, megáll az emelkedőn és gurul visszafelé, többször neki kell menni, erőből.
– Nézd meg, kérlek, hogy mindent jól állítottál-e be. Lehetséges, hogy letiltottad a láthatóságodat.
Guszti hosszú monológba kezdett, arról, hogy ezek a DNS-cégek alapjaiban fogják megváltoztatni a világunkat, ő maga pedig hetek óta lebegve jár, az igazság órája közelít és felszabadít minket, és a gyermekeinknek már jobb lesz, de azért vigyázni kell, aggódik, nehogy rossz kezekbe kerüljön ez a fegyver. Egy idő után, ha nehezen is, de közbeszóltam, hogy ne haragudjon, de nekem most a lehető leggyorsabb intézkedésre van szükségem, és azonnal írjon, ha hazaért. Miután letettem, láttam, hogy Feri válaszolt.
„Tudom, most izgulsz, de azt mondom, nyugodj meg, nyaralj, vagyis telelj, én meg beszélek a Jenővel, a Müllerrel és édesanyáddal – ki fog derülni! És a nyál is nyilatkozni fog! Anyád az egész Bercsényi Klubos jelenlétünkből csak a Bódy Gáborra emlékszik.”
A nyál is nyilatkozni fog. Nem akartam elmondani neki, hogy mi történik éppen, de annyira felidegesített, hogy szerettem volna, ha tudja, nem pusztán a koncert dátuma nem stimmel.
„Na, igen! Csakhogy az én nyálam két nap előnyben van, és ma reggel megérkezett. És nem talál DNS-egyezést a Gusztival. Jelenleg így áll a helyzet” – írtam.
„Izgalmas” – felelte apám. Szél zúgott a köveken, autó dudált az úton, lópata kopogott a járdán.
Kétségbeesetten néztem a telefon kijelzőjét. Izgalmas? Ezt felelte? Valóban ezt felelte?
„Izgalmas? Nem pont ez jut eszembe róla. Semmi izgalmas nincs benne. Az anyátok Gusztival biztosan közös. Ha tehát titeket összeköt majd a rendszer, vagyis működik, engem viszont veletek nem köt össze, akkor itt csúnya dolgok lesznek. Ne mondd a mamának, jó?”
„Nem mondom.”
„Remélem, gépek dolgoznak és nem emberek, és akkor megjön az eredmény hamar.”
