Sztanyiszlav farkasai
Vajon egy eseménynek igaznak is kell lenni ahhoz, hogy igaznak fogadják el, vagy az esemény igazzá válik attól, ha hiszünk benne, még ha az, ami állítólag megtörtént, valójában nem is történt meg? És mi van, ha minden erőfeszítésünk dacára, hogy kiderítsük, megtörtént-e az esemény vagy sem, végül a bizonytalanság zsákutcájába jutunk, és nem tudjuk eldönteni, hogy az a történet, amit hallottunk valakitől egy kávézó teraszán a nyugat-ukrajnai Ivano-Frankivszkben, egy kevéssé ismert, ám bizonyítható történelmi eseményen alapul, vagy pusztán legenda, lódítás, alaptalan pletyka, ami apáról fiúra száll? És ami még fontosabb: ha a történet olyan elképesztő és olyan erőteljes, hogy a csodálattól tátva marad a szánk, és úgy érezzük, hogy megváltoztatta, gazdagította vagy elmélyítette a világlátásunkat, akkor egyáltalán számít, hogy igaz vagy sem?
A körülmények úgy hozták, hogy 2017 szeptemberében Ukrajnában jártam. Lvivben volt dolgom, de kihasználtam egy üres napot, és leutaztam a kétórányira délre fekvő Ivano-Frankivszkba, hogy eltöltsek egy délutánt ott, ahol az apai nagyapám születetett valamikor az 1880-as évek elején. A puszta kíváncsiság vezérelt, vagy talán a nosztalgia csábított oda, pontosabban álnosztalgia, ugyanis nem ismertem a nagyapámat, és még most sem tudok róla szinte semmit. Huszonnyolc évvel a születésem előtt meghalt, csupán egy árnyalak a megíratlan, felidézhetetlen múltból, és már miközben utaztam a város felé, amit ő a tizenkilencedik század végén vagy a huszadik elején elhagyott, tisztában voltam vele, hogy nem ugyanazon a helyen fogom tölteni a délutánt, ahol ő a gyerek- és kamaszkorát töltötte. Ennek ellenére oda akartam menni, és ahogy most visszatekintve eltöprengek azon, hogy miért is akartam odamenni, egyetlen konkrét indokkal tudok előrukkolni:
az odavezető útvonal átszeli a kelet-európai vérmezőt, a huszadik századi mészárlások központi horrorzónáját, és ha az árnyalak, akinek a nevét örököltem, nem hagyta volna el a világnak azt a részét akkor, amikor tette, én sosem születek meg.
Azt már odaérkezésem előtt tudtam, hogy mielőtt 1962-ben megkapta az Ivano-Frankivszk nevet (Ivan Franko ukrán költő tiszteletére), a négyszázéves várost időszakosan ismerték Stanislawów, Stanislau, Sztanyiszlaviv és Sztanyiszlav néven is, attól függően, hogy éppen lengyel, német, ukrán vagy szovjet uralom alatt állt-e. A lengyel városból Habsburg város lett, a Habsburg városból osztrák–magyar város, az osztrák–magyar városból az első világháború első két évében orosz város, majd újra osztrák–magyar város, majd a háború után rövid ideig ukrán város, aztán lengyel város, aztán szovjet város (1939 szeptemberétől 1941 júliusáig), aztán német irányítású város (1944 júliusáig), aztán szovjet város, és most, a Szovjetunió 1991-es összeomlását követően ukrán város. Nagyapám születése idején 18 000 lakost számlált, 1900-ban pedig (körülbelül a távozása évében) 26 000 ember élt ott, melynek több mint a fele zsidó volt. Mire én odalátogattam, a lakosság 230 000-re nőtt, de a náci megszállás idején ez a szám még valahol 80-95 000 között lehetett, a fele zsidó, a fele nem zsidó, és már évtizedek óta tudtam, hogy az 1941-es német invázió után tízezer zsidót tereltek össze és lőttek le a zsidó temetőben még azon az őszön, decemberre pedig a megmaradt zsidókat gettóba zárták, ahonnan még tízezret átszállítottak a belźeci haláltáborba Lengyelországba, majd egész 1942-ben és 1943 elején a németek egyesével, ötösével, húszasával kiparancsolták Stanislau életben maradt zsidóit a várost övező erdőbe, és addig lőtték meg lőtték meg lőtték őket, amíg nem maradtak zsidók – tízezreket lőttek tarkón és temettek tömegsírba, amit velük ásattak meg, mielőtt megölték őket.
Az utazást egy kedves nő szervezte meg, akivel Lvivben ismerkedtem meg, és mivel Ivano-Frankivszkban született és nevelkedett, és még mindig ott élt, jól tudta, hová érdemes elmenni és mit érdemes megnézni, sőt még arra is vette a fáradságot, hogy sofőrt szerezzen, aki elvisz bennünket. A sofőrünk egy eszelős fiatalember volt, aki hírből sem ismerte a halálfélelmet, úgy süvített a keskeny kétsávos úton, mintha egy autóversenyes film kaszkadőrszerepére pályázna, túlzott kockázatot vállalt minden egyes előzésnél, nyugodt, de hirtelen mozdulattal átkanyarodott a másik sávba, noha szemből járművek robogtak felénk, és az út során nem egyszer felmerült bennem, hogy 2017 borult, első őszi napja lesz életem utolsó napja ezen a világon,
és milyen ironikus, mondtam magamban, hogy eljöttem meglátogatni azt a várost, amit a nagyapám több mint száz éve elhagyott, és meghalok, mielőtt odaérnék.
Szerencsére gyér volt a forgalom, gyors személyautók és lassú teherautók vegyesen, egyszer pedig egy szénával púposan megrakott lovaskocsi, ami a lassú teherautóknál is tízszer lassabban döcögött. Az út szélén zömök, vastag lábú asszonyok baktattak, fejükön kendő, kezükben duzzadó nejlonszatyor. Ha nincs a nejlonszatyor, kétszáz évvel ezelőtti alakok is lehettek volna, kelet-európai parasztasszonyok, akik egy olyan makacs múltban ragadtak, amely még a huszonegyedik századba is átlóg. Tucatnyi falu szélén áthajtottunk, mindkét oldalt jókora, nemrég learatott földek nyúltak el, aztán az út kétharmadánál a mezőgazdasági vidéket a nehézipar senkiföldje kebelezte be, melyet leglátványosabban a bal felől hirtelen felmeredő irdatlan erőmű példázott. Ha nem kutyulom össze, amit a kedves nő mesélt az autóban, akkor az a létesítmény adja Németország és más nyugat-európai országok áramellátásának zömét. Ilyen ellentmondó igazságok uralják azt a 1300 kilométer széles ütközőállamot a Kelet és a Nyugat közti vérmezőn: miközben Ukrajna árammal látja el az egyik oldalt, hogy legyen világítás, és üzemeljenek a gépek, a másik oldalon továbbra is ontja a vért, hogy megvédje egyre zsugorodó, ostromolt területét.
Ivano-Frankivszk vonzó helynek bizonyult, cseppet sem hasonlított arra a széteső romvárosra, aminek elképzeltem. A felhők percekkel azelőtt oszlottak szét, hogy odaértünk, és ahogy sütött a nap, és az utcákon sokan sétálgattak, imponálóan tisztának és rendezettnek találtam, nem egy elmaradott vidéki helységnek, ami megragadt a múltban, hanem korszerű kisvárosnak, ahol van könyvesbolt, színház, étterem, és amelyet az új és a régi építészet kellemes keveréke jellemez – a régit a tizenhetedik és tizennyolcadik századi fennmaradt épületek és templomok képviselték, melyeket a lengyel alapítók és később a Habsburg hódítók emeltek. Én azzal is megelégedtem volna, hogy két-három óráig sétálgatunk, aztán visszaindulunk, de a kedves nő, aki megszervezte a látogatást, tudta, hogy kifejezetten a nagyapám miatt utaztam ide, és mivel a nagyapám zsidó volt, úgy gondolta, érdemes lenne beszélnem a város egyetlen megmaradt rabbijával, Ivano-Frankivszk utolsó zsinagógájának spirituális vezetőjével. A zsinagóga egy masszív, tetszetősen tervezett épület volt a huszadik század első éveiből, aminek sikerült apróbb sérülésekkel átvészelni a második világháborút, és már azokat is rég megjavították. Magam sem tudom, mire számítottam, de nem volt ellenvetésem, hogy beszéljek a rabbival, mivel nagy valószínűséggel az utolsó élő ember lehetett az egész világon, aki talán – de csak talán – tud mondani valamit a családomról, a láthatatlan elődök névtelen hordájáról, akik szétszóródtak, meghaltak és eltűntek a megismerhetőség birodalmából, ugyanis szinte biztosra vettem, hogy még az anyakönyvi kivonataikat is megsemmisítette egy bomba, egy tűzvész vagy egy túlbuzgó hivatalnok aláírása valamikor az elmúlt száz évben.
Tisztában voltam vele, hogy a rabbival beszélni értelmetlen dolog, csupán mellékterméke annak az álnosztalgiának, ami eleve idehozott ebbe a városba, de hát már itt voltam erre az egyetlen napra, mi baj lehet belőle, ha felteszek pár kérdést, hátha valamelyikre választ kapok?
Nem voltak válaszok. A szakállas, ortodox rabbi beinvitált bennünket az irodájába, de nem tudott semmi információval szolgálni azon kívül, amit már tudtam – hogy az Auster gyakori név volt a zsidók között Sztanyiszlavban, de sehol máshol –, aztán egy rövid kitérő erejéig mesélt egy háborús történetet egy Auster nevű nőről, aki egy lyukban bujkált a németek elől három évig, majd az után a három év után megbomlott elmével jött elő, és háborodott is maradt élete végéig. A rabbi nyugtalan, izgága ember volt, a beszélgetés alatt egymás után szívta az ultravékony cigarettáit, pár szippantás után már el is nyomta, aztán új szálat húzott ki az asztalán heverő nejlonzacskóból; nem volt se barátságos, se barátságtalan, egyszerűen csak szórakozott, máshol járt az esze, és én úgy láttam, túlságosan lekötik a saját gondjai, semhogy érdekelje az amerikai látogatója vagy az a nő, aki megszervezte a találkozót. A legtöbb forrás szerint ma két-háromszáz zsidónál több nem él Ivano-Frankivszkban. Az nem világos, hogy közülük hányan gyakorolják a vallásukat vagy járnak a zsinagógába, de abból, amit a rabbival való találkozás előtt egy órával láttam, úgy tűnt, hogy annak a megcsappant számnak is csak a töredéke maradt hithű. A véletlen úgy hozta, hogy a látogatásom pont rós hasanára esett, a liturgikus naptár egyik legszentebb napjára, és a templomban csak tizenöten hallgatták új év kezdetét jelző sófárfújást, tizenhárom férfi és két nő. Nyugat-Európától és Amerikától eltérően a férfiak nem sötét öltönyt és nyakkendőt viseltek, hanem nejlon széldzsekit, a fejüket pedig vörös-sárga baseballsapka fedte.
Kimentünk a templomból, és ténferegtünk egy órát, másfelet, talán még többet. A kedves nő egy másik találkozót is szervezett nekem négy órára, egy helyi költővel, aki évekig kutatta a város történetét, de előtte még volt időnk felderíteni pár helyet, amit korábban kihagytunk, és a végén annyit csatangoltunk, hogy bejártuk a város nagy részét. Akkor már tűzött a nap, és a gyönyörű szeptemberi fényben egy tágas, nyílt térre értünk, ahol a Szent Feltámadás temploma előtt találtuk magunkat, egy tizennyolcadik századi barokk székesegyház előtt, amit a legszebb Habsburg-épületnek tartanak azokból az évekből, amikor Ivano-Frankivszk még Stanislau néven volt ismert. A legtöbb szép templomhoz és székesegyházhoz hasonlóan, amiket nyugat-európai városokban látogattam meg, itt is arra számítottam, hogy pár fényképezős turista kivételével üres lesz. Tévedtem. Hiszen ugyebár ez nem Nyugat-Európa, hanem a néhai Szovjetunió legnyugatibb széle, egy város Galícia tartományban, az egykori Osztrák–Magyar Monarchia legkeletibb peremén, és a templomot, amely nem római katolikus vagy orosz ortodox volt, hanem görög katolikus, szinte megtöltötték az emberek, egyikük sem turista vagy a barokk építészet kutatója, hanem helyi polgárok, akik azért jöttek, hogy imádkozzanak, elmélkedjenek, közel kerüljenek önmagukhoz vagy a Mindenhatóhoz abban a hatalmas kőépületben, ahová színes üvegablakokon át ömlött be a szeptemberi fény. Lehettek minimum százan, talán kétszázan is, és a nagy, néma tömegben az lepett meg a leginkább, hogy milyen sok a fiatal, minimum a sokaság fele, a húszas éveik elején járó férfiak és nők ültek a padokban lehajtott fejjel vagy térdeltek összekulcsolt kézzel, és fejüket felfelé fordítva a színes ablakokon beömlő fényt bámulták. Hétköznap délután volt, semmi nem különböztette meg más napoktól, csak a kivételesen csodás idő, és azon a ragyogó délutánon a Szent Feltámadás temploma tele volt fiatalokkal, akik nem dolgoztak és nem kávézók teraszán üldögéltek, hanem kőpadlón térdepeltek összekulcsolt kézzel, áhítatra emelt fejjel. A láncdohányos rabbi, a vörös-sárga baseballsapkák, most meg ez.
Mindezek után már az sem esett nehezemre, hogy természetesnek vegyem: a költő buddhista. És nem divathívő, aki olvasott két könyvet a zenről, és megtért, hanem aki régóta gyakorolta azt a vallást, és most tért vissza Nepálból egy négyhónapos kolostori tartózkodás után, egy komoly ember. És emellett költő, és emellett a város kutatója, amiben nagyapám született. Nagydarab, lomha ember volt, lapátkezű és barátságos modorú – tiszta tekintetű, értelmes ember európai ruhában, aki csak futólag említette a buddhizmus iránti elkötelezettségét, amit jó jelnek tekintettem, megbíztam benne, és úgy éreztem, számíthatok rá, hogy elmondja nekem az igazat.
A találkozás óta alig két és fél év telt el, és noha ez nem sok idő, és azóta is szinte minden nap eszembe jut, furcsa módon egyetlen dologra sem emlékszem, amit a városról mondott azelőtt, hogy szóba hozta a farkasokat. Amint elkezdte azt a történetet, minden más kitörlődött.
Egy kávézó teraszán ültünk, ami a város legnagyobb terére nézett, Stanislau/Sztanyiszlav/Ivano-Frankivszk szívére, egy napfényben fürdő széles térségre, ahol nem voltak autók, és rengetegen sétáltak fel-alá, de emlékeim szerint senki meg se mukkant, néma emberek tömege vonult előttem, ahogy hallgattam a költő történetét. Azt már tisztáztuk, hogy tudom, mi történt a lakosság zsidó felével 1941 és 1943 között, de amikor a szovjet tankok begördültek és elfoglalták a várost 1944-ben, mesélte, alig hat héttel a szövetségesek normandiai partraszállása után, nemcsak a németek pitlikeltek el, hanem a lakosság másik fele is. Mind elmenekültek valamilyen irányba, keletnek vagy nyugatnak, északnak vagy délnek, ami annyit tett, hogy a szovjetek egy üres várost hódítottak meg, a semmi birodalmát. Az emberek szétszóródtak a szélrózsa minden irányába, és emberek helyett a várost farkasok lakták, sok száz farkas, talán sok ezer.
Szörnyű, gondoltam, olyan szörnyű, akár a legszörnyűbb rémálmok szörnyűségei, és hirtelen, mintha saját álmaimból bukkanna felszínre, Georg Trakl verse jutott eszembe, a Keleten, amit ötven évvel azelőtt olvastam, és addig olvastam újra meg újra, míg fejből nem tudtam, aztán lefordítottam magamnak ezt az első világháborús verset 1914-ből, amely Gródekről szól, egy galíciai városról nem messze Stanislautól – a verset, ami azzal ér véget:
Tüskés vadon övezi a várost,
véres lépcsőkről kergeti a hold
a megrémült asszonyokat.
Vad farkasok törtek be a kapun.*
Honnan tudja mindezt?, tettem fel a költőnek a kérdést.
Az apjától, felelte, az apja sokszor mesélte neki. Aztán elmondta, hogy az apja fiatalember volt 1944-ben, alig múlt húsz esztendős, és miután a szovjetek irányításuk alá vették Stanislaut, ami attól kezdve Sztanyiszlav lett, kényszersorozással bekerült a hadseregbe, abba az egységbe, ami a farkasok kiirtását kapta feladatul. Több hétig tartott, mondta, vagy talán több hónapig is, nem emlékszem pontosan, és amikor Sztanyiszlav újra alkalmas lett emberi lakhatásra, a szovjetek katonákkal és azok családjával népesítették be.
Kinéztem a térre, és próbáltam elképzelni, milyen lehetett 1944 nyarán, amikor a dolga után járó sok ember hirtelen eltűnt, kiradírozódott a képből, és akkor elkezdtem látni a farkasokat, farkasok ugráltak át a téren tucatjával, kis falkákban haladva kajtattak élelem után az elhagyott városban. A farkasok a rémálom végpontja, a legvégső eredménye annak a hülyeségnek, ami a háború pusztításaihoz vezet, ebben az esetben hárommillió zsidó meggyilkolásához azon a keleti vérmezőn, valamint számtalan más vallású vagy vallástalan civil és katona meggyilkolásához, és miután a mészárlás befejeződött, vad farkasok törtek be a város kapuján. A farkasok nemcsak a jelképei a háborúnak, hanem az ivadékai is, valamint annak megtestesülései, amit a háború a földre hoz.
Kétségem sincs afelől, hogy a költő elhitte, hogy igazat beszél. Számára a farkasok valóságosak voltak, és a hangjából sütő nyugodt meggyőződés hatására én is valóságosnak fogadtam el őket. Elismerte, hogy nem látta a farkasokat a saját szemével, de az apja igen, és miért mesélne egy apa a fiának ilyen történetet, ha nem lenne igaz? Nem mesélne, mondtam magamban, és amikor aznap délután elhagytam Ivano-Frankivszkot, szilárdan hittem, hogy miután az oroszok visszavették Sztanyiszlav irányítását a németektől, rövid ideig farkasok uralták a várost.
Az elkövetkező hetekben-hónapokban mindent megtettem, hogy alaposabban utánajárjak a dolognak. Beszéltem egy barátommal, akinek voltak kapcsolatai egyetemi történészekkel Lvivben (korábban Lvov, Lwów és Lemberg), köztük egy nővel, aki a térség történelmének szakértője volt, ám ő a kutatásai során egyszer sem hallott Sztanyiszlav farkasairól, mondta, és amikor ezután megpróbált kifejezetten ennek utánanézni, akkor sem talált egyetlen utalást sem, ami alátámasztotta volna a költő történetét. Viszont talált egy rövidfilmet, amely megörökítette, ahogy a szovjetek elfoglalták a várost 1944. július 27-én, és amikor elküldte nekem a film videofelvételét, magam is megnéztem, ugyanebben a fotelben, amiben most ülök.
Ötven vagy száz katona masírozik be rendezett sorokban Sztanyiszlavba, és jól öltözött, jól táplált polgárok kis csoportja élteti őket. Aztán a jelenet megismétlődik kissé más szögből, ugyanazzal az ötven-száz katonával és ugyanazzal a jól öltözött, jól táplált tömeggel. A film ezután egy összedőlt hidat mutat, majd mielőtt befejeződne, visszavált a nyitóképre a katonákkal és az ujjongó tömeggel. A katonák amúgy talán tényleg katonák lehettek, de ebben az esetben megkérték őket, hogy katonaszerepet játszanak, ahogy az ujjongó tömeget alakító színészek is szerepet játszottak egy sután megvágott, befejezetlen propagandafilmben, amely a Szovjetunió hősies jóságát és vitézségét volt hivatott dicsőíteni.
Mondanom sem kell, egy árva farkas sem látszott sehol a filmben.
És ezzel visszaértem oda, ahonnan indultam, a kérdéshez, amire nincs válasz: Mit higgyen az ember, amikor nem lehet benne biztos, hogy egy állítólagos tény igaz vagy sem?
Olyan információ híján, ami megerősítené vagy cáfolná a hallott történetet, én a költőnek hiszek. És akár voltak, akár nem, hiszek a farkasokban.
Brooklyn
2020. március 27.
Covid-19 karanténban
Pék Zoltán fordítása, Fotó: Lotte Hansen
* Hajnal Gábor fordítása.
