A nők testéről nemcsak autoriter rezsimekben, de még demokratikus országokban is másképp gondolkodnak, mint a férfiakéról, ezért nehéz igazságot szolgáltatni a nőket ért atrocitásokért – mondja Sofi Oksanen. A finn íróval új esszékötete (Ugyanaz a folyó – Putyin háborúja a nők ellen, itt beleolvashatsz) kapcsán készített interjút a La Repubblica olasz napilap: beszélt az Oroszország által Ukrajna ellen indított háború és a rendszerszintű nőgyűlölet összefüggéseiről, de a felelősségre vonás nehézségeiről is.
Oroszországban a nő keveset ér
A szexuális erőszak háborúkban és népirtásokban rendszeresen bevetett „fegyver”, ez kiderült már a japán-koreai háborúban, az Iszlám Állam által szexrabszolgákká tett jazidi nők esetében, Boszniában, Ruandában, és most az orosz hadsereg által megszállt ukrán területeken is. Oksanen könyvének fő állítása az, hogy Oroszország Ukrajna ellen indított háborúja egyszersmind a női egyenjogúság ellen vívott háború is, amely során a népirtásban fegyverként használják a nemi erőszakot.
A szerző már esszékötete előszavában kifejti: a nőgyűlölet jó taktika a demokráciák meggyengítésére, és az autoriter rendszerek megerősítésére, hiszen a nők részvétele nélkül nem valósulhat meg valódi demokrácia, „Oroszországban viszont a nők élete keveset ér és
széles körben elterjedt a nők elleni erőszak. A célja a kontroll és a befolyás, illetve a központi, férfiak által irányított hatalom fenntartása”
– mondja. Oksanen utóbbival magyarázza azt is, hogy Putyin mindent, ami a feminizmussal, az LMBTQ vagy más kisebbségek jogaival kapcsolatos, „dekadensnek” bélyegez, támadja miatta a Nyugatot, és egyben az orosz hagyományos értékek elleni fenyegetésként festi le (erről nemrég Judith Butler filozófus is beszélt a genderrel való riogatás kapcsán). „Ezért kell ezt megállítani, mert a világon mindenhol veszélyezteti a nők és kisebbségek jogait” – állítja az író.
Új törvények, új bizonyítékok kellenek
A nemi erőszakot Oksanen a népirtás eszközeként jellemzi: a népirtás ugyanis nem kizárólag a gyilkosságot feltételezheti, hanem ebben az esetben a kihalást is. Márpedig egy megerőszakolt ukrán nő – de a férfiak is, akik szintén érint a háborús nemi erőszak, legfeljebb ők kínzásként hivatkoznak rá – nehezebben tud később kapcsolatot létesíteni, a nőiessége pedig alapjaiban rendül meg – véli az író. A háborús bűncselekmények e típusát ráadásul nehéz bizonyítani, „különösen azért, mert kevés adatunk van a következményeiről.”
A dolgok viszont változnak, hiszen Ukrajna nem sokkal a háború kitörése után elkezdte gyűjteni a bizonyítékokat,
Oksanen pedig úgy gondolja, a perekkel nem szabad a háború végéig várni: „most kell elkezdeni, amíg tart”.
Hozzátette, hogy a korábbi, háborúkban elkövetett szexuális erőszakhullámok után ma már tudjuk, hogy milyen típusú bizonyítékokat kell gyűjteni, melyek megállják a helyüket a bíróságon.
Emellett az író hangsúlyozta, hogy a szemtanúkkal – akik sokszor az áldozatok gyerekei – is foglalkozni kell, és az sem mindegy, hogyan beszélünk a megerőszakolt nőkkel. Csakhogy szerinte új, jobb nemzetközi törvényekre van szükség, ugyanis az orosz hadsereg emberei azért merik elkövetni ezeket a bűnöket, mert tudják, hogy sem a hazájukban, sem külföldön nem fogják őket felelősségre vonni.
Sofi Oksanen könyvében ír arról is, hogy sokszor előfordul:
orosz katonák a feleségüktől vagy az anyjuktól kérnek engedélyt arra, hogy ukrán nőket erőszakolhassanak meg
– és megkapják tőlük a felhatalmazást. „Ennek az a régre visszanyúló orosz háborús retorika a magyarázata, mely szerint a katonák védelmezők, hősök, felszabadítók” – magyarázza az író az interjúban.
Ráadásul Oroszországban sosem voltak olyan perek, vagy kollektív felelősségvállalás, mint a II. világháború után Németországban. „Ezért működik az ukránokat dehumanizáló propaganda, és ezért maradhat jó állampolgár az, aki rettenetes dolgokat követ el az ukránok ellen. Az orosz nők is e minta szerint viselkednek. Azt mondják, amit várnak tőlük, és meg vannak győződve arról, hogy jó polgárok.”
A hatalom áldozatai
Oksanen szerint az orosz nők egy olyan patriarchális társadalom áldozatai, ahol a hagyományos értékekre való hivatkozással igyekeznek visszaszorítani bárminemű elégedetlenséget. „Ez bizonyos értelemben kulturális probléma – mondja. – Olyan emberekről beszélünk, akiknek ritkán adódik lehetőségük arra, hogy kifejezzék az elégedetlenségüket, akik más szemmel nézik és máshogy értik a világot hozzánk képest, bizonyos szavaknak más értelmet adnak.
Például az a „fasiszta”, aki bármilyen módon Oroszország potenciális támadója.
Számunkra az orosz politikusok bizonyos kijelentései őrültségnek tűnnek, a választóik viszont pontosan értik őket.”
Oksanen úgy gondolja, hogy határozott politikai akarat kell ahhoz, hogy a szexuális erőszak áldozatai fel merjék emelni a hangjukat, anélkül nem lehet változást elérni - és nemcsak a a háborús nemi erőszakot kellene szigorúan büntetni, hanem azt is, ami az a hétköznapokban zajlik. „Emellett több nőnek kellene a katonaságnál dolgoznia, hiszen a számok azt mutatják, hogy a nők növekvő számával arányosan csökken a szexuális bűncselekmények elkövetésének gyakorisága” – magyarázza.
Arra a kérdésre, hogy a nők testét érő inzultusokat nagyobb hallgatás övezi-e, azt válaszolta: „A nemek közti egyenlőtlenség, a nemi erőszak, a nőgyilkosság, a patriarchátus sokkal demokratikusabb országokban is létező dolgok. Tehát a nők és a férfiak testéről nem gondolkodunk ugyanúgy.
A nők számára nehezebb igazságszolgáltatáshoz jutni.”
Fotó: Toni Härkönen
