Sofi Oksanen legújabb kötete nem regény, hanem a jelenünkre reagáló esszé. A finn író gyakran szólal fel társadalmi kérdésekben, például a nők jogaiért. Számtalan alkalommal kritizálta Vlagyimir Putyin orosz elnököt és a Kreml politikáját, beleértve az Ukrajna ellen indított háborút is. Ugyanaz a folyó című könyvében a szerző bemutatja, hogy Oroszországban és a megszállt területeken milyen brutális eszközökkel igyekeznek megtörni a nőket és akadályozni a jogaikért vívott küzdelmet. Most elolvashatsz belőle egy részletet.
Oksanen esszéjében fontos történetek olvashatók, bűn elhallgatni őket, beszélni kell róluk. Ahhoz, hogy megértsük, és felismerjük a mögöttük álló jelenségeket, az író történelmi, kultúrtörténeti és társadalmi kontextusba helyezi Ukrajna és az Orosz Föderáció háborúját. Körüljárja, hogy hogyan használja fel Oroszország újra a korábbi háborúk forgatókönyveit Ukrajnában, és miért akarja elhallgattatni a nőket belföldön és külföldön egyaránt. A Nyugat elhitte, hogy ilyen Európában nem ismétlődhet meg. Megismétlődött, és a szemünk előtt ismétlődik meg újra és újra. A szerző véleménye szerint Oroszország háborúja egyszersmind a női egyenjogúság ellen vívott háború is, amely során a népirtásban fegyverként használják a nemi erőszakot. Az Ugyanaz a folyó megrázó és hiteles összefoglaló a háború egy olyan aspektusáról, amit a mai napig mély hallgatás övez.
Sofi Oksanen: Ugyanaz a folyó – Putyin háborúja a nők ellen (részlet)
Fordította Panka Zsóka
Előszó
2023 tavaszán tartottam egy beszédet a Svéd Akadémián Putyin háborúja a nők ellen címmel. A pozitív visszajelzések miatt úgy döntöttem, hogy olyan esszévé bővítem az előadás anyagát, amely arra fókuszál, hogy miként tette Oroszország hatalma egyik központi eszközévé a mizogíniát, azaz a nőgyűlöletet.
Az Oroszország által Ukrajnában elkövetett szexuális erőszak fontos részét képezi az ukrán népirtásnak.
Az orosz belpolitikában a nőgyűlölet olyan eszköz, amelynek segítségével a Kreml megpróbálja megakadályozni a nők hatalmi pozíciókba kerülését, így őrizve a saját hatalmát. A nemzetközi politikában a nőgyűlölet az orosz imperializmus eszköze. Mindhárom részterület Putyin legfontosabb célját, a központi hatalom megőrzését és megszilárdítását szolgálja.
Mivel Oroszországnak mára nincs a kommunizmus ideológiájához hasonló exportcikke, a hatalom a hagyományos értékek leple alatt a nőgyűlöletet használja arra, hogy partnerországokat keressen maga mellé, és hasonlóan gondolkodó közösségeket hozzon létre olyan nyugati országokban, amelyekben az esélyegyenlőség fontos érték. A módszer, ahogyan Oroszország a nőgyűlöletet a saját céljai eszközévé tette, az egész világon fenyegetést jelent a nők és a kisebbségek jogaira nézve.
A mizogínia jó taktika a demokráciák meggyengítésére, és az autokratikus államok megerősítésére.
Mivel demokrácia nem létezhet a nők részvétele nélkül, az emberiség jövőjéről van szó,
és arról, hogy mit hagyunk örökül a következő nemzedékek számára.
Több éve foglalkozom már ezzel a témával az Ilta-Sanomat és a Suomen Kuvalehti című finn újságok hasábjain, és nagyon sok olvasói levelet kapok azzal kapcsolatban, hogy mit tehetünk ebben a helyzetben. Oroszország hagyományosan engedi a háborús bűnök elkövetését, aminek véget kell vetni. Kelet-Európa két totalitárius rendszerrel, a hitleri Németországgal és a Szovjetunióval kapcsolatos tapasztalata sosem vált egész Európa kulturális emlékezetének részévé. A problémák hátterében a közömbösség, a félrenézés, a kelet-európai országok Oroszországgal kapcsolatos történelmi tapasztalatainak lebecsülése, valamint az orosz oligarchák pénzének a nyugati világba való beépülése áll.
Ne legyünk hát közömbösek, ne nézzünk félre!
Fénykép
Az emlékezet lerombolása mint a nemzet elpusztításának eszköze
A dolgozószobám falán lóg egy fekete-fehér fénykép a nagymamám nővéréről, abból az időből, amikor még beszélt. Az édesanyjuk a testvérek között áll. A legkisebb testvért a karjában tartja. A nagymamám nővére félénken néz a kamerába, a nagymamám még csak pár éves lehet, és mindhármuk lábán a dédnagypapám által készített bőrcipő. A háttérben a házuk, a nyári kert, a bazsarózsák éppen virágoznak. A dolgozószobámba érkező vendégek sosem lepődtek meg a képen, nincs is miért – olyan, mint egy teljesen átlagos múlt századi családi portré. Nem látható rajta az észt zászló, sem bármi más, a szovjet időkben betiltott észt nemzeti szimbólum,
de a kép mégis a „likvidált állam” idején készült. Ez éppen elég volt arra, hogy bele lehessen kötni.
Ezért a fénykép csak az 1990-es évek elején érkezett Finnországba, amikor Észtország újra függetlenné vált, és végre fényképeket is be mertünk pakolni a bőröndünkbe. Amikor a Szovjetunió még ereje teljében volt, nem kockáztattuk volna, hogy esetleg megtalálják a határátlépésnél. A régi fényképek ugyanis rajta voltak azon a hosszú listán, amit tilos volt bevinni és kihozni a Szovjetunióból, ezért e fénykép átcsempészésének kísérlete esetleg olyan kérdésekhez vezethetett volna a határon, hogy miért van nálunk, és mi a jelentősége a számunkra. Bármit is mondunk erre, az eredmény mindenképpen ugyanaz: a képet elveszik tőlünk. Az észt családok számára a szovjet megszállás azt jelentette, hogy a veszélyesnek nyilvánított képeket eltüntették a fényképalbumból. Megsemmisítették, elásták vagy a tapéta mögé rejtették, történetére, a rokonokra vagy a halott családtagokra emlékezni a szovjet időkben rendkívül magányos tevékenység volt. Én ilyen fényképeken keresztül ismertem meg a családomat.
Csak a rejtegetett fényképeken és a hozzájuk kapcsolódó történeteken keresztül léteztek számomra. Csak általuk kaptak emberi arcot.
Finnországhoz képest, ahol születtem és iskolába jártam, a kontraszt óriási volt. Finnországban halottak napján, karácsonykor és a függetlenség napján is gyertyát gyújtottunk a temetőben halottaink emlékére. A finn nagypapám háborús veterán volt, az ikertestvére pedig hősi halott. A háborúk ezért fontos részét képezték a családom történetének, de Finnországban, a hivatalos emléknapokon, a temetőben meggyújtott gyertyák azokra is emlékeztettek, akikre csak titokban emlékezhettünk, csak magunk között. A függetlenség napján ünnepélyesen felvont finn zászló eszembe juttatta az észt zászlót is, amely a „likvidált állam” többi szimbólumához hasonlóan tiltott volt, a zászló színeit, a kék-fekete-fehér színek kombinációját is beleértve, még az absztrakt művészetben is. Amikor a finn iskolában, az alsó tagozatban a többi iskolással együtt a hűségeskühöz én is megtanultam kívülről a zászlófelvonás dalát, a dolog nem hagyott nyugodni, mert a szovjet megszállás terhét nyögő Észtországban mindez lehetetlen volt. Az osztálytársaim számára a dal szövegének megtanulása teljesen magától értetődő és unalmas volt.
Mi viszont nem vehettük elő a független Észtország szimbólumait még Finnországban sem,
amely akkoriban harmadikutas politikát folytatott. A finnek számára a független Észtország nem létezett, mert Finnország a szovjetek által megszállt területekkel kapcsolatban a hivatalos szovjetirányvonalat követte. A Szovjetunió szigorú megfigyelés alatt tartotta a külföldön élő észteket. Az elítélhető viselkedés pedig veszélybe sodorhatta a Szovjetunióban élő rokonokat. Még számomra is világos volt, hogy a nem megfelelő szavak vagy cselekedetek következtében esetleg soha többé nem léphetünk a Szovjetunió területére. És akkor soha többé nem láthatom a nagymamámat.
A Szovjetunió megpróbálta kitörölni a megszállt területek emlékezetét, beleértve a vizuális emlékeket is, és ugyanezt teszi most Oroszország az Ukrajnában megszerzett területeken. A tanári kar lecserélése és az oktatás eloroszosítása mellett
megpróbálják eltörölni Ukrajna saját kulturális örökségét, illetve az ezzel kapcsolatos ismereteket.
Kirabolják a közösségi tereket – például a múzeumokat – ugyanúgy, ahogyan az emberek otthonait. A híreken keresztül a világ láthatta, ahogy az orosz csapatok egész településeket rombolnak le Ukrajnában. Ezek a városok otthonokkal vannak tele, az otthonok pedig emlékekkel és emléktárgyakkal. A megszálló hatalom számára semmilyen emlék nem elég apró ahhoz, hogy ne semmisítse meg, mert sokszor mindössze egyetlen fénykép is képes megőrizni egy egész család történetét. Ezért nem csak a művészeti gyűjteményeket rabolják el; egy-egy személyes, családi fénykép is veszélyes lehet a számukra, mivel ezek a képek emlékeket tartanak életben olyan élményekről, amelyeket Oroszország el akar törölni. Emlékeket tartanak életben Oroszország bűneinek áldozatairól, az egységes Ukrajnáról és az ukrán nemzetről.
Amikor az orosz invázió megkezdődött, a 22 éves Illja otthon volt, Kramatorszkban. Úgy döntött, hogy az édesanyjával és a nővérével együtt vonattal menekül el a városból. Éppen a kramatorszki vasútállomáson voltak, amikor Oroszország bombázni kezdte a civilekkel teli pályaudvart. A bombázásban 60-an meghaltak és 110-en megsebesültek. De Illja családja megmenekült. Később újra megpróbáltak elmenekülni, ezúttal autóval, de egy orosz ellenőrző pontnál megállították őket. A katonák egy szexuális kisebbségek számára készült randiapplikáción túl egy olyan fényképet találtak Illja telefonjában, amelyen egy ukrán zászlóval a kezében ünnepli Ukrajna nemzeti ünnepét.
Illját az orosz hadsereg nyolc katonája erőszakolta meg. A katonák videót is készítettek a tetteikről. Illja csak az ukrán hadsereg segítségével tudott megszökni a több hétig tartó erőszak elől.
Az egyetlen bűne az volt, hogy a telefonján emlékeket őrzött önmagáról.
A mai világban a fényképek megsemmisítése nem olyan egyszerű, mint a szovjet időkben volt. De a nem megfelelőnek tartott fényképek birtoklása ma is kockázatos, sőt veszélyes lehet, olyasmi, ami bajba sodorhatja a családtagjainkat. Ezért az emlékek megőrzése fenyegetést jelenthet, míg a fényképek stigmatizáltakká válnak. Már önmagában ez is károsíthatja a vizuális emlékeinket, amelyek pedig alapvetően fontos részét képezik az identitásunknak. Az efféle fenyegetettség arra ösztönzi az embereket, hogy képeket töröljenek ki a telefonjuk memóriájából, és megakadályozza őket, hogy másokkal is megosszák ezeket a képeket; mindezt még azelőtt, mielőtt bárki is megparancsolná ezt. Az emberek eltüntethetik a telefonjukból a névjegyeket, sőt akár a telefon egész memóriáját törölhetik. Az egyik barátom tíz nappal az invázió megindulása után próbált meg elmenekülni Kijevből, mert úgy gondolta, hogy később orosz ellenőrző pontokon kell majd áthaladnia, amitől még a bombázásoknál is jobban félt. A gondolat, hogy már előre információkat és fényképeket kell kitörölnie a telefonjából, természetesen kellemetlennek tűnt a számára, és akár kitörölhette volna a telefonja egész memóriáját is,
az interneten úgyis számos bizonyítékot lehet találni azzal kapcsolatban, hogy ki kit támogat.
Sokan éppen emiatt maradtak inkább az Oroszország által megszállt területeken. Mert nem merték megpróbálni, hogy átkeljenek az ellenőrző pontokon, ahogyan a kramatovszki Illja tette a családjával annak idején.
Oroszország már korábban is képes volt megváltoztatni az emberek viselkedését és vizuális emlékezetét. Éppen ezért teszi ezt most is. A megszállás mindig együtt jár az erkölcsi paradigmák átalakulásával: mindaz, ami korábban helyes volt és becsülendő, a megszállás hatására rosszá és veszélyessé válik.
A múlt század elején Nyugat-Észtországban gazdálkodók gyermekeként felnőtt nagy-nagynéném és a Kramatorszkból származó Illja teljesen más világban született, és még a nemük is különböző. Mégis van közös élményük, amely megváltoztatta az egész életüket. Mindketten civil emberek. Mindketten Oroszország nevében eljáró hivatalos személyek által elkövetett erőszak áldozatává váltak. A szexuális erőszakkal kapcsolatos nyilvános beszédben a legtöbbször még mindig ugyanazok a régi elképzelések visszhangzanak, hogy ez a férfiak ösztöneivel kapcsolatos dolog, ezért irányíthatatlan. Pedig ez nem így van.
Ezek a cselekedetek azért történnek meg, mert az elkövető tisztában van vele, hogy nem vonják büntetőjogi felelősségre.
Illja és a nagymamám nővérének tapasztalatait azok az indítékok is összekötik, amelyek a szexuális erőszak elkövetéséhez vezetnek, mivel ezek cseppet sem változtak az évtizedek során. Oroszország több generáción át, ugyanazokból az okokból kifolyólag használta ezeket: hogy megalázzák az áldozatokat, letörjék az ellenállást, és megszilárdítsák hatalmi helyzetüket. Hiszen minden egyes áldozat sorsa elrettentő példa a többiek számára.
Illja folytatja életét a független Ukrajnában, és terápiára jár. Kétséges, hogy az elkövetőket valaha is felelősségre vonják-e majd, de az, hogy Illja nyilvánosan is beszámolt a tapasztalatairól, talán bátorságot nyújthat más áldozatok számára, hogy ők is elmeséljék a velük történteket. A nagy-nagynéném világában ez még nem volt lehetséges. Ő még nem tudott megnézni egy interjút a televízióban vagy az interneten, amely hasonlított volna a saját tapasztalataira. Ebben az értelemben a világ jobb hellyé vált az áldozatok számára. A sorstársak létezésének tudata segíthet az önvád csökkentésében;
hiszen az áldozatok nem maguk hozták létre azt a helyzetet, amely olyan sokak sorsa volt a közelmúltban és nemzedékekkel ezelőtt is.