Kemény István a Könyvterasznak adott interjút, majd egy külön cikkben kiegészítette az utolsó kérdésre adott válaszát. Ennek oka nem más, mint az elmúlt napokban a Mamikám című regény körül kibontakozó vita volt. Kemény azt hitte, hogy aki csak két oldalt is elolvasott Háy János sokkötetes életművéből, teljes abszurditásnak tartja, hogy a regényt rasszistának és nőellenesnek minősítsék, de most azt mondja, tévedett, és „lehetséges olyan szemszög, ahonnan cigányellenes, nőellenes sztereotípiák gyűjteményének látszik ez a regény”.
Mint mondja, őszinte érzésekkel nem akar vitatkozni, ugyanakkor leszögezte, hogy Háy Jánost az egyik legnagyobb élő magyar írónak tartja, akinél talán senki nem adott átfogóbb képet az elmúlt fél évszázad magyar társadalmáról: „Sötétebbet se nagyon, az igaz. És elkeseredettebbet, tragikusabbat, pontosabbat se.” Kemény számára a Mamikám katartikus olvasmányélmény volt, és egy, a görög klasszikusokhoz mérhető végzettragédiát talált benne. A két női hős története „két tündökletes intellektus megrázó és felkavaró pusztulása”. Ezen túl a Mamikám arról a félelmetes, sok évszázada tartó folyamatról is szól, hogy „a rendszerszintű nyomor, önpusztítás, szegénység, tudatlanság saját magát reprodukálja, és nemhogy a szereplők életét, de nemzedékeket tesz tönkre, sorra, egyiket a másik után, menetrendszerűen, borzalmas nyugalommal”.Szerinte a Mamikámból úgy süt ki az író tehetetlen dühe ez ellen, mint A Hortobágy poétájából, vagy a Rozsdatemetőből.
Hozzáteszi ugyanakkor azt is, hogy mindezt tényleg lehet máshogy is látni, és őszintén máshogy érezni: „Ez nem baj. De a személyeskedés és vádaskodás nemcsak Háy János életművéhez méltatlan, hanem a valódi rasszizmus, a valódi nőellenesség elleni harc ügyéhez és a magyar kultúrához is: az ilyen hangnemű viták csak saját magukat reprodukálják, és közben végzet- és menetrendszerűen temetik maguk alá a vitázók nemzedékeit”.