Gyerekkori kedvenceim - A Huckleberry Finn kalandjai és a Tom Sawyer kalandjai. Apám New Yorkban nőtt fel, azt hiszem, ezért volt sok amerikai könyv a házunkban. Ez a két regény kiválóan táplálta a fantáziáját egy olyan gyereknek, mint amilyen én voltam. A Huckleberry Finn volt az első útiregényem, a Tom Sawyer pedig az első krimim.
A könyv, ami megváltoztatott tinédzserként - Jean Genet klasszikus regénye, A tolvaj naplója az 1930-as évek Európájának peremén élő meleg ember életéről és kizsákmányolásáról megváltoztatta az elképzelésemet arról, hogy az irodalom mivel foglalkozhat és mivel kell foglalkoznia. Nehéz olvasmánynak találtam, mert a főszereplő mentális állapota visszataszító volt számomra. Nem a szexuális irányultsága miatt, hanem azért, mert valamiféle örömet lelt abban, hogy rosszul bántak vele, és ezt nem tudtam felfogni. De valószínűleg éppen ez vonzott a regényhez.
A könyv, ami miatt író akartam lenni - Jack Kerouac Úton című regénye és Charles Bukowskitól A kezdő egyaránt fontos volt számomra. Szerintem az írás az olvasás eredménye, mint ahogyan a zenélés is a zenehallgatás következménye. Olyan társadalmi reflex, mint a vacsoraasztal körül elmesélt történeteknél: valaki elmondta az ő történetét, most rajtad a sor.
Charles Bukowski utálta a 9-től délután 5-ig szóló munkarendet, és borzasztóan örült, amikor végre kiszabadulhatott a mókuskerékből – mindez a kiadójának írt leveléből derült ki.
A könyv, amit soha többé nem tudnék elolvasni - Nagy rajongója voltam Ernest Hemingwaynek. Nemrég elkezdtem újraolvasni (amit nagyon ritkán teszek meg) egy regényét, és rájöttem, hogy elavultnak tűnik. Nem tudom, hogy ez azért van-e, mert Hemingway, akárcsak Raymond Chandler, olyan sok íróra volt hatással, hogy már-már vicces utánzatnak tűnik. Amikor csalódottságomat említettem, 25 évvel fiatalabb szerkesztőm világfáradt sóhajjal azt mondta: „Tudod, Hemingway a fiatal férfiak írója.”
A könyv, amelyet később fedeztem fel - Joseph Roth Radetzky-indulója, amit nemrég olvastam a szüleimtől örökölt könyvek egyikeként. Egy család három nemzedékét követi nyomon, az Osztrák-Magyar Monarchia szétesésével a háttérben, és egy igazi gyöngyszem. Megvan benne az a tudás időről és helyről, amit tudom, hogy lehetetlen megkonstruálni – ennek már ott kell lennie az íróban. Szomorú, epikus és van benne egy tragikus gravitáció, amitől gombóc lesz a torkomban: annak a felismerése, hogy nem lehet visszamenni, hogy
valójában a múlt – nem a jövő – a megígért édenkert.
A szerző, akihez visszatértem - Henrik Ibsen kötelező olvasmány volt a norvég iskolákban, és akkoriban unalmasnak és réginek tűnt. Csak később kezdtem el őt olvasni, amikor olyan életet éltem, ahol tudtam kapcsolódni hozzá. Elolvastam az összes darabját, és rájöttem, milyen nagyszerű és szórakoztató.
