Áprilisban jelent meg az Esterházy Péterrel készített interjúkból Vanni van címmel, a bemutatót a podcastcsatornánkon meg lehet hallgatni. A Collegium Hungaricum Berlin megtalált interjújának annyira örültünk, hogy megkértük az intézetvezetőt, Nagy Mártát, hogy meséljen róla, és szerencsénkre megtette, itt lehet olvasni. És innentől átadjuk a szót Esterházynak.

Ez az egyetlen olyan külföldi város, ahol éltem, tehát ahol nem csak turista voltam, és ez egy erős kötés. Ez egy nagyon randa város például, de ilyen módon éppen nekem való, mert nekem többnyire nincsen szemem, én olyan sok szép dolog között élek, hogy a csúnya nem nagyon zavar. Tehát Berlinnek a csúnyasága sem zavar, nem is veszem észre. Először 1980-ban voltam itt, a DAAD-nek egy ösztöndíjával 10 hónapot. És hát többféle szempontból fontos volt eljönni az akkori Magyarországról hosszasabban, ez nagyon nagy élmény volt, nagyon nagy kaland volt. 

[...]

A másik nagy élményem az a nyelv volt, a szónak a negatív értelmében. Az, hogy mennyire ki voltam szolgáltatva a német nyelvnek. Az a tény, hogy – eltekintve a lakástól, ahol laktunk – körülöttem mindenki németül beszélt.

Nagyon megviselt engem, hogy német szavak másznak bele a fejembe. És ettől féltem is egy kicsit.

Később már nem féltem, mikor később voltam itt megint egyszer egy évig, 1996-ban, akkor már ettől nem féltem. Igaz, hogy akkor hoztam magammal egy félig kész regényt, a Harmonia cælestist. Olyan erős volt annak a nyelvi tere, hogy mintegy az írószobámat is hoztam magammal, hoztam a magyar szavakat. De 1980-ban nagyon kiszolgáltatottnak éreztem magamat, és amúgy is úgy gondoltam, ettől az élmenyemtől függetlenül, hogy nekem a magyar nyelv közelében kell maradnom. Mert hogy nekem avval van dolgom, avval vagyok szerződésben. 

[...]

Én nem érzékeltem a falat. Ha elkódorogtam arrafele, akkor láttam, de ha nem láttam, akkor végtelennek gondoltam azt a teret, amiben laktam. Az egésznek a perverzitását elvileg érzékeltem csak, mert annyira élvezkedő volt a viszonyom. Nagyon érdekes volt, hogy amikor a gyerekeimmel mentünk el a Checkpoint Charlie-hoz, ahol van ez a kiállítás, hogy hogyan is voltak a különböző átjövési módok a falakon, akkor ők nem értették – és én nem értettem, hogy miért nem értették.  Mármint ezt a perverziót, hogy valamit körbezárnak, de amit körbezárnak, az van kint, és ami kint van, az van bent és hogy a szabadság a falakon, a börtönben belül van, kint pedig, ahol szabadság volna, ott van a börtön.  Ezt az egészet egyszerűen topológiailag nem értették.

Hogy a fal bezárt vagy kizárt, ki volt benn és ki volt kinn.

Nagyon érdekes volt, ahogy a gyerekek a normális, igaz, nem matematikán edződött eszükkel nem akarták fölfogni azt, amit egy egész világ lenyelt, mint olyat, amit le lehet nyelni, miközben láthatóan nem lehet lenyelni. 

[...]

Nem akarnék kiselőadást tartani a német kultúráról. Nyilván nem véletlen, hogy a magyar kultúrának nagyon erősek a kapcsolódásai a német kultúrához, mert nagyon sok kérdés rokon kérdés. Azt gondolom, hogy a történelemhez való viszonyban van valami rokonság, a történelem megéltségében van valami hasonlóság, ami sokkal hasonlóbb egy németnek és egy magyarnak, mint egy franciának és egy németnek. Egy angolnak pláne. Mást gondolnak a történelemről, a sorsról, mást gondolnak az egyénről. Az egyén és a közösség viszonyáról elég hasonló kérdéseket tesznek fel Németországban, mint mi. Ez az egész „mi a magyar, mi a német, mi a történelmünk”, ebben nagyon sok párhuzam van.  Ebből nagyon sokat is tanulhatnánk, hogy mi az, ami ez ügyben elvégezhető, mi az, ami nem. Vagy elvégezhető ugyan, de akkor sincs megoldva azért semmi, de azért ettől függetlenül el kellene végezni, tehát éppen a történelemmel kapcsolatban.

Mit jelent a történelem vesztesének lenni, mit lehet evvel kezdeni.

Egyrészt lehet látni, hogy milyen sok mindent kezdenek vele, mit jelent az, hogy felnőtt módra felfogni valamit. Az is látszik, hogy bizonyos traumákkal akkor sem lehet tovább jutni, mert hozzátartozik a trauma lényegéhez, hogy végérvényesen nem megoldható, de még mindig ott van, mindig jelenlévő. 

© Collegium Hungaricum Berlin 2025