Százhetven éve született Csontváry Kosztka Tivadar, ezt az évfordulót közös kiállítással ünnepli a Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria és a pécsi Janus Pannonius Múzeum. A több mint negyven művet felvonultató, az életművet átfogóan bemutató tárlat április 13-tól lesz megtekinthető Budapesten, ezt követően pedig Pécsen is bemutatkozik. Amíg a pécsi Csontváry-képek a fővárosban vendégeskednek, a két intézmény együttműködésének köszönhetően egy Toulouse-Lautrec munkáiból összeállított válogatás mutatkozik be a Janus Pannonius Múzeumban.
A Szépművészeti Csontváry-kiállításával párhuzamosan a Magyar Nemzeti Galéria Gulácsy-életműtárlattal jelentkezik, így először látható párhuzamos nagykiállításokon a két „nagy, magányos mester” – emelte ki Baán László. A Na’Conxypan hercege címmel meghirdetett kiállítás több mint nyolcvan festményt bemutatva tárja fel Gulácsy Lajos művészetét. - írja az MTI.
Csontváry különös alakja és képei több íróra is hatást gyakoroltak, Weöres Sándor például egy versciklusának a Csontváry-vásznak címet adta, Nagy László pedig Seb a cédruson című képversében a Magányos cédrus című Csontváry-képet választotta témául. Ő az, aki a tragikus és legendás életű festő alakjának egy hosszú verset is szentelt.
Nagy László: Csontváry
Ő: a bábeli magasba emelt fej, gigászi
vörös szemgolyó a kételyek fölött,
világnagy vásznon ecset- és üstökös-egység,
ágyúzzák lentről a köznapi méretek,
kicsi királyok, erőtlenek és nevetségesek,
mert ISTEN SZÖRNYETEGE, emberkék végzete ő,
temérdek sugár-erő, transzformált őrület,
kapcsolják rá uraim a várost: a lámpa mind kigyúl,
egyszeri csoda, a Nap fia ő, aki agyára
fölveszi koronának a lángoló Kárpátokat!
Rágalom, hogy a szoba sarkába a százszor kifőzött
teahalomra buktatja el a halál –
északról délre zuhan, elrúgva úgy a mediánt,
hogy billen a láthatár, minden egyensúly fölborul,
rágalom, hogy Tivadar festőt a cicái kikezdik,
máig is oroszlánok vesződnek izmaival!
Vigyázat, itt jön, mint féreg nélküli dicsőség,
hús-valósága csak emlék, arra már szüksége nincs.
Átörökítve magát a világ velő-kötegébe,
lett magaslati hó, szűziség, lombzene, bilincstelen,
agyaras hegyi folyó, azúr vadkanok rohama,
új látomás a rónán, délibáb-rontó vihar,
tűnődve is őrlő jelenés, lidérc a tükörben,
fehéren rémlő bika, aki márvány és patyolat.
Figyelem! beszél az elárvult aszkéta mester,
sivatag korban új szépség, szakálla rostolt acél,
keze a nagy korszakok lapjait fordítja kínba,
Mona Lisa arany méhe már villámló görcs és aszály.
Rikolthat a művész az égen kén s kobalt páváiból,
törvény, hogy cédrussá váljon a milliógyökű magány.
Itt áll, mennydörgő teteje a csillagoknak hinta,
termi magának a kínt örökre, fejünknek a szédületet.
Gulácsy Lajos nem kevésbé volt inspiratív, az élete utolsó évtizedét elmegyógyintézetben töltő festő egy kitalált világot hozott létre festményein, írásaiban: Na’Conxypánt. Ez a különös, szürreális, a hétköznapoktól távoli világ megragadja többek között Kormos István és Weöres Sándor költői képzeletét is, de az egyik legnagyobb verset Juhász Gyula írja Gulácsyról, akivel szoros barátságot ápolt egészen addig, míg eljutottak hozzá a külvilág hangjai.
Juhász Gyula: Gulácsy Lajosnak
Lajos, elér-e hozzád még a hangom,
Mely úgy remeg, mint nyárfák estelen,
Ha rajtuk ring az alkonyi harangszó
S rájuk ragyog a csillagszerelem,
Elér-e hozzád hangom, a szívedhez,
E nagy, bíbor virághoz, mely beteg
És az agyadhoz, mely - ó drága serleg! -
Gyász és nyomor borával telve meg!
Elér-e hozzád hangom, a naiv, bús
Juhászkolomp a végtelen teren
És fölver-e egy percre álmaidbul,
Melyekben nincs már többé értelem?
Ó értelem! Hogy tudja ezt a többi,
A kalmár, börzés, a kalóz, betyár,
Csak okosan, csak adni, venni, ölni,
Törvényesen, míg az idő lejár.
Csak enni, nőszni és álmodni néha,
De óvakodva, mert itt élni kell,
Potom a szépség és művésze léha,
Csak egy a mentség, egy csak: a siker!
Lajos, emlékszel, amikor először
Kerített össze minket alkalom,
A boldogságos, békés délelőttön
Gauguinnek száz lázálma a falon?
A sárga fényben a kövér banánok
S a sárga tájon barna emberek,
Az elveszett Éden, mely fájva-fájón
Bennünk zokog, ujjong, ragyog, remeg.
S a furcsa bálvány, szent fából faragva,
Mosolya sír és bánata mosoly,
Önarcképem! - mondottad és a zajban
Kacajod bongott, mint ha szél dobol!
Lajos, emlékszel Váradon, tavasszal
A kis csapszékben, hol Watteau lakott,
Lerajzoltál, vén márkit, vaskalappal
S tegnapnak láttad már a holnapot.
A Köröst néztük és láttuk Velencét,
A kávéházban Goethe ült velünk,
Esengtük Grandet Eugenia szerelmét,
A csillagot kerestük, amely letünt.
A csillagot kerestük... merre is vagy,
Hisz még nem hullottál az éjbe le,
Még ég fölötted estenden a villany,
Még mérik, lázad nő, vagy süllyed-e?
Lajos, hiszen mi voltunk már azóta
Ott is, tudod, nem mondom, fáj a szó...
Ahol ketyeg a lélek, mint az óra,
De nem mutat időt, irtóztató.
Te ott maradtál, hallom, jobb neked már,
Mint ez a másik, józan, gaz pokol,
Hol gond, ital, nő, robot és a seft vár
S a legszebb vágy legrútabban lakol.
Te ott maradtál: téren és időn túl
Sétálsz a kertben, csillag s híd alatt,
Nem hallasz már ugatni szűkölő bút
S nem látod a halált, amint arat,
A mosolyt, melyet festett Lionardo,
Nem látod a nőn, - csöndesen halad
Agyadban, mint a Léthe, mint az Arno,
Az örök semmi a vak nap alatt.
Nincsen remény s te nem tudod. Szeliden
És finoman - hisz művész vagy, Lajos -
Babrálsz a párnán ujjaddal. Az Isten
Legyen irgalmas. Ó csodálatos
Szent, tiszta művész, Giotto jó utóda,
Alázatos, hű, tőled nem kiván
Már e plánéta semmit és a holdba
Nakonxipán vár már, Nakonxipán!
