Én fekszem itt
Én fekszem itt a kihűlt földön:
eleven kincse még a nyárnak,
vétkek s rossz jelek rohamozva
édes húsomra idejárnak.
Igazán s végleg téged várlak,
érdes tüllben gyere lassúdan,
horzsolj végig s hagyj itt örökre
izzó kikerics-koszorúban.
Álomi beszédem
Zöldellve ez a föld hatalmas
meleg záporoktól szerencsés
mintha nem történt volna semmi
s nem is kellene egymást enni
szemed is öceán-derengés
nem igaz a fűzek bánata
ha zöld hát akaratos élet
gyümölcs a virágok távlata
az árva ág se tud pihenni
mintha nem történt volna semmi
se csoda se halál se szégyen
remény szopik a selymes fényben
millió arca buborékol
semmi katonás villogás
a végzet fűvel koronás
moha-labdává lett a téboly
hallgatom álomi beszédem
szívemnek bilincs-oldozás
szól a fejemnek: feledj szépen
szerveid siess rendbeszedni
mintha nem történt volna semmi.
Elfogynak a fák
Elfogynak a fák a parton
éjszakánként lassan, lassan,
amikor az Isten szeme
jéggé fagy a kék magasban.
Ilyenkor az éhes fűrész
nem énekel, mert nem szabad.
Ilyenkor az éhes ember
nem nyöszörög, bár megszakad.
Fáért nem kár, lesz helyette,
hisz tavasz jön, új ültetés,
de a nyomor parancsol itt,
melle csupa kitüntetés.
A tuskókon Isten keze
kalácskát formál a holdból
az éhező kisdedeknek,
de csak holdból, de csak holdból.
Csillagrugó éjszakában
Homlokodon fehér kötés,
blúzod alatt szívröpködés.
Omló hajad üstökfénnyel
kavarodik az enyémmel.
Csókom dobog ajkaidon,
mint a paripa a hidon.
Szeder-ágak árnyékában,
csillagrugó éjszakában.
Szeder-ágon sárga levél,
holnapra a földre alél.
Értsd meg, értsd meg, kis Mária:
minden élet halál fia…
Hajnal előtt elkísérlek,
ablakodon besegítlek.
Csillagrugó éjszakában
vetve szénából az ágyam.
Csavarodok lópokrócba,
jön az álom: égi rózsa.
Fönn a szénán a mennyország,
megjelenik a te orcád.
Tücsök húzza gyönyörűen,
szív dobog a hegedűben.
Kis egerek a sípjukat
fujják rózsás kisujjukat.
Riadozva fölébredek:
rámharsog az őszi hideg.
Így írlak versbe
Ingeden a csipke tejfogait
ahogy becézi kisujjad, ahogy
sastollal a mosolyt orrod alá
idézed mesébeillőn, ahogy
mérkőzöl dömhec erőkkel, ahogy
állva a világ siratófalán
még a kőbabát is dajkálgatod,
így írlak versbe, maradj te remek,
a mulandóság kezére csapok,
ne tapogasson téged, – se halál
se nyű majd ne nyerjen bocsánatot.
